Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 5. szám

TERESCSÉNYI GYÖRGY: A BECSÜLETES MEGTALÁLÓ

Legnagyobb dologidőben, a hordás legközepén, - mikor minden szekér, minden iga elmozdíthatatlanul a betakarításhoz kell, - valóságos lóhalálban kézbesítették ki a Gál-tanyára a «Sürgős Befizetési Meghagyást.».

Olyan félárkus-forma, derékben kettéhajtott, kikericsszínű papírdarab volt, egyenest a földbe vitte ki Gálhoz a kisbíró. (Bizonyos nevezetű Gilicze Mihály, a hosszúcsontú, nyakigláb hatósági férfiú, máskép komája és poharazó cimborája a meghagyást szenvedő gazdának.)

- Ehun-e, Máté! - lobogtatta messziről a sárga lapot és iszánkodva igyekezett a szúrós tarlón át a szekérhez.

Éppen az őszi árpát rakták és Gál Máté, a gazda - kis zsurmó, téglaszín nyakú ember - a rakott szekér tetején gebeszkedett a petrenceszorító kötelekkel. Kerek feje alig pirosodott ki a szőke életből, mikor lehujántott:

- Mi a' hé, Mihály?

- Idézve vagy a városba! Sürgősen.

- Nafene... Mér' ugyan?...

- Árenda... Gondolom az lesz... De nagyon sürgős.

Ekkor már Gál mászott is lefelé és letottyanva a szekérről, felpipiskedett a sárga cédulához.

A vastag veres, meg kék pipák, aláhúzások, felkiáltójelek közül nagynehezen kisilabizálták az idézés lényegét.

Az állott benne, hogyha Gál még a mai napon be nem fizeti az egyszázhuszonnyolc pengő és hatvannégy fillért kitevő árendát, úgy a város él a szerződésadta joggal, vagyis felmondja a bérletet... Minélfogva és nevezett jól felfogott érdekében... legkésőbb folyó nap déli 12 órájáig... annyival is inkább... kelt, mint fent. Ésatöbbi.

- Kiokosodtál-e belőle? - érdeklődött őszinte részvéttel a kisbíró.

Gál megvakarta fejebúbját és elkezdett cifrákat sóhajtozni:

- Híjnye, a nemjó mindenségit neki! Tudtam, hogy így járok... Hiába kértem az asszonyt, hogy vigye már be, fizesse már be... Elfelejtkeztem... Hordunk, látod... Most aztán micsináljak!

- Együtt van a pénz?

- Kiszámolva a ládafiában. Utolsó fillérig.

- Akkor hát egycsepp baj sincsen. Most mingyárt befogsz és beugrasz a városba. Kifizeted.

- Most? - képedt el Gál. - Minden igám, minden szekerem hord! Eső lehet, mindenem berohad...

- Már pedig...

- Híjnye, hogy az a ...

Kiabált, toporzékolt, ide-oda futkosott. Szidta az asszonyt, a maga ostoba feledékenységét, a cudar várost, ahol az élő-eleven bőrt lenyúzzák a szegény gazdaemberről. Ilyen nagy dologidőben...

Kora délelőtt volt még ekkor, valami kevéssel múlhatott el nyolc óra. Nagyon meleg, kánikulai forróságúnak mutatkozott a nap, szemernyi felhő sem volt az égen és a verőfényben szinte főlt, vibrált, párolgott a keresztekkel megrakott határ. Végre is el kellett határozni, hogy maga Gál Máté indul neki a városnak, gyalogosan. A szekereket, lovakat nem lehetett megbolygatni, mert félős volt, hogy a szokatlanul nagy, rekkenő hőség égiháborút hoz, különben sem lehetett fuvart kapni a messze környéken: mindenki a termést hordja.

Hamarosan kiszámították, hogyha Máté azonnal nekiindul, akkor jó két óra alatt meglépi a tízkilométernyi utat és még idejében odaér.

Nosza, elhányt kötelet, villanyelet, kiadta az előkiabált béresnek a rendelkezést, hogy csak hordjanak nagy gyorsasággal. Ők pedig tarlókon, csalamádétáblákon át kocogvást igyekeztek a tanyába, amelynek piroscserepes födele ott vigyorgott a kövesút partján; szép egyenes, fehér füstöt eresztett a szélcsendes levegőbe... Lám, az asszony már alágyujtott, hogy a déli ételt hamar megfőzze a béreseknek.

- Hát kend? - képedt el, mikor az ura bebukott az ajtón.

- Szót se! - ordított rá, hogy megelőzze a magyarázkodást.

- Jaj Istenem... Mi történt?... - rémüldözött a menyecske.

Gál, aki különben asszonya parancsnokló hatalma alatt volt, mert szerette a bort, kocsmázást és a barátságot, - most kihasználta a veszedelmesnek tűnő helyzetet és ellentmondást nem tűrő, zordon fölénnyel rendelkezett:

- Csizmát, kacabájt! Fehéringet! Egykettő!

- Beszéljen hát kend...

- Ugorj! Nincs idő beszédre!...

Azzal már hányta is le papucsait és csak úgy lesimítva talpáról a port, öltözködni kezdett. Az asszonyban elállt a lélegzet, hápogott, de engedett a parancsnak.

- Kalapom, tarisznyám, botom!

A hirtelen meglepett kardos menyecske rémületében nem tudott érvényt szerezni szokott fölényének. Mindent előadott engedelmesen. Gál utoljára benyúlt a ládafiába, kivette a félretett pénzt. Tiszta kendőbe hajtogatta, belsőzsebbe gyűrte. Aztán derékon kapta vasveretű szegesbotját (hasznos fegyver az erre, a kutyasűrűs tanyaságban), csak úgy félfogról vetette oda:

- Estére várhass...

- Máté... Teremtő Szent Isten... Hová indulsz hát?

- Dolgomra...

- Nem is ettél...

- Majd útközben...

Gilicze, a poharazó pajtás oldalt sunyított hamis borsószemével és kettésodorta kesely bajuszát...

- Na, aggyonisten, komaasszony... Indulunk. Halad az idő...

- Jaj Istenem, jaj nekem, - sápítozott az asszony és a fejéhez kapkodott. - Legalább mondják hát meg...

Azzal leeresztette kötényét és kontyát kezdte igazítani.

- Mert én is megyek...

- Az kéne még csak! - kiáltott rá Gál. - Hát a munka, a béresek, a hordás. Itthon maradsz, mindenre vigyázol! Estére megtérek...

Azzal elindultak. Gyors, szinte szaladó lépésekkel. Ki a kövesútra, elkanyarodva az eperfák alatti ösvényre, a város felé.

A menyecske kétségbeesve csapkodta kezeit a pitvarban és pihegő mellel nézett utánuk, míg el nem tűntek a lombok alatt...

- Ugyan ráijesztettél, - mondta útközben a koma.

- Nem árt néha... Magos a hangja mostanában. Le kell csökkenteni...

- Hát, hiszen, - kacsintottak össze meleg barátsággal, mert Giliczének is nagytermészetű feleséget rendelt a gondviselés. Néha még jól is jönnek az ilyen apró kellemetlenségek, csak ki kell használni őket a tekintély öregbítésére...

A Szentjánosnál, ahol az út részint a falu, részint a város felé fordult és a keresztúton állott Ániczfeld kocsmája, elbúcsúzott a két barát.

- Szerencsével járj... Aztán úgy két óra felé várlak itten.

- Jó... Egy kis áldomásra... Ha már így történt...

Elváltak. Gilicze visszament a faluba, Gál nekivágott az országútnak, amely csakhamar a folyótöltés iránt kanyarodott el és nyílt terepen, befásítatlan puszta legelőrészen, végeláthatatlan, nyílegyenes vonalban nyujtózott el a lángoló messzeségbe.

Lassankint tűrhetetlen kezdett lenni a forróság. A bővérű, kék gúnyába bujt ember testéről szakadt a pára, lábait égette a kemény bagaria, üstöke lángot vetett, amint lihegve kaffogott előre a néptelen út ösvényén. Sehol egy csordakút, semerre egy tenyérnyi árnyék, amely alatt legalább kifújhatná magát. Parányi szellő, nap elé vonuló felhőcske sem könyörült rajta... Végtelen lassan maradtak el mögötte a sürgönypóznák, a százmétereket jelző karók... Nyelve a szájpadlásához tapadt és szemei előtt vérvörös karikák hányták a cigánykereket.

- Fűűű... az árgyélusát!...

És hiába gombolkozott ki, hiába rángatta ki ingét is a korcból, hiába próbált meglassítani, hiába nyujtotta ki lábait... A szaharai forróság egyre tűrhetetlenebbé vált. Hátamegett nyoma sem volt város felé igyekvő szekérnek és a sürgönypóznák hegyében azoknak a bitang gébicseknek gúnyos, kárörvendő csérogása, meg a tehetetlen dühösség bontogatni kezdték ájulásba hajló öntudatát...

Egyszerre hirtelen megtorpant és homlokára ütve, felkiáltott. Mint aki megtalálta a szabadulás útját:

- Nini!... Hogy erre nem gondoltam!...

Visszatérő derűs nyugalommal egyet rántott a vállán és letérve az útról, átvágott egy keskeny, lehordott tarlórészen. Azon a ponton az elkanyarodó kövesút egészen megközelítette a Tiszatöltést. Alig pár percnyire magasodott a kettőspillérű korona, túl rajta ezüstlevelű nyárfák csúcsai látszottak. Felkapaszkodott a gát tetejére, majd hirtelen leereszkedve, a lombok között a kubikgödrök fűzfás, szederindás sűrűségén át, - mint sivatagi vándor az oázist, - pillantása mohón kereste és megtalálta a folyó kékezüst vízlapját.

- Megmártom magam a szélében!...

Mágnes húzza magához oly hirtelen erővel a szeget, mint Gál Mátét húzta akkor a folyópart. Átcsörtetett a bozóton, át a gödrökön, sarjúfűzek sövényén, a nyíres fattyúhinárján. A víz széle szép meneteles volt, szinte kínálta magát homokos partja a meztelen láb égő talpának. Lehuppant egy bokor tövébe, lerugdalta a csizmát, lehányta ruháit és csak a legénykorából visszamaradt szemérmesség tartotta fönn rajta a kékkanavász alsót... Majd kicsavarja és zsebregyűri aztán... Meleg a talpallónadrág egymagában is...

Azzal be a vízbe!...

Kevés testi gyönyörűség fogható e sivár földi létben az ilyen megváltó és felüdítő mártózkodáshoz. Máté úgy ugrált, lubickolt, mint régen, az elmult és boldog kölyökkorában, nyári rekkenetek alatt, kanálisárokban, lóúsztatókban... Fújta, kavarta, zubogtatta a vizet, kutyázott, kapálózott benne tömzsi tagjaival. Elnyujtózott, hátravetette testét és kerek, pufók orcája széles mosolyra húzódva ingott, lengett a habok tetején. Mint valami duzzadt és piros burgundi-répa, amit lassan visz az ár lefelé és amiknek olyan furcsa, vigyorgó emberarcot festett a plakátpiktor a Hangyaboltba felfüggesztett papírlepedőkön...

- Uhuhú!... - kiáltozott messzecsengő hangon és önfeledten. A néptelen környéken szabadnak, egészen gyermeknek érezte magát s mert alapjában véve szelíd és derűs kedély volt, most boldogan hagyta szívéről leszakadó mozdulatait, hallatta a hálás öröm hangját, ami az egészséges állatok torkán tör elő, mikor nyihorásznak és hemperegnek a harmatos fűben, vízben és levegőben...

Jó tíz perc mulva lehűlt és megpihent a teste. Akkor kitalpalt a vízből, óvatosan kereste a tiszta fövényt, úgy lépkedett a bokorig, hol a ruháit hagyta.

De azok nem voltak láthatók sehol.

Az egyetlen egyszál ingen kívül, amely pár lépésre világított a száraz homokban. Ott dobta le azt, közel a vízhez, mielőtt belement volna... Tisztán emlékezik reá...

Didergő tagjait hirtelen reszelősre vonta össze a libabőr... Darab ideig tátott szájjal állott ottan, bajusza belógott az alápittyedt szájba... És ebben a pillanatban is oly ügyefogyottnak, kábának és gyámoltalannak látszott, mint a vétekben talált, összezúzott szívű gyermek...

- Égbéli nagy isten...

A vén, gubancos törzsű fűzfák félrehúzták lombpofájukat, úgy röhögtek rajta... Ő, mint kerge kecskebak ugrált bokorról bokorra, lehasalva dugta be fejét a szúrós szederindák közé... Nyurga nyírfák bólogattak sopánkodva... Vizililiom suhogott: - «Sz... sz... sz... - sziszegett a káka, - oda a csizma, nadrág, felöltő...»

Oda van a pénz! - buggyant ki melléből a hörgés... úgy maradt letaglózva a döbbenet gutaütésétől és összekuporodva átölelte meztelen térdeit...

- Most aztán mi lesz?...

Kétség nem fért hozzá, hogy a ruhák szőrin-szálán eltűntek. A reménység párszor fellángolt még szívében... Talán lecsapta kicsinység a víz és nem találja a bokrot... Hiába. A vízbebocsátkozás lábnyomait tisztán megmutatta a szűz föveny, az ing is ott volt az ismert helyen... A bokor is ugyanaz... Nem is vetkezhetett odébb, mert jobbra, balra csalános fatövek sorakoznak...

- Undok, bitang! - csikorgatta össze fogait és tehetetlen dühében saját fejét csapkodta öklével...

- Istentelen, cudar lacibetyár!

Most már nyilvánvaló volt, hogy a ruhákat elrabolták. Valaki megleste itt a sűrűben. Amíg ő lenn ugrált, lubickolt, akkor előmászott a nyomorult, felnyalábolt mindent és eliramodott a sűrűségben... Valami csatangoló, városi éhenkórász, munkátlan mesterlegény... Elvadulva bujkálnak mostanában a földek között... Néha csapatostól... Nem kapnak munkát a városban, és rászakadnak a tanyai ember földjére... Olyanok, mint a sáskák... feltépik a krumplit, megpocskolják a dinnyeföldeket, letörik a kukoricát, megszedik a paprikát... Fertelmes városi had... Munkakerülő zsiványok!...

- Nyavalyások ott a városban!... Ti átkozott gondatlanok! Főispán! Szolgabíró! Miniszter!

Sírás fojtogatta a torkát és mély, olthatatlan gyűlölettel gondolt a hatalmasokra, akik a népet és az országot kormányozzák és akik, imhol, nem tudnak rendet csinálni. Nem adnak munkát ezeknek az éheseknek, nem tudják befogni a műhelyekbe a dratva meg a gyalupad mellé... Hagyják, hogy ilyen bitangságra vetemedjenek... Ilyen orcátlan vakmerőségre, amilyen még török-tatárvilág idején sem történhetett volna meg...

- Na, szépen vagyunk most már, - fujt nagyot és az első dühroham csillapultával igyekezett elővenni a maradék okosságot, hogy mint szerezhetné vissza pénzét és holmiját.

Ám ebben a példátlanul reménytelen, nevetséges helyzetben minden lehetetlennek látszott. Hová fusson, merre szaladjon utána?... A sűrű hínár még a lábnyomokat sem mutatja meg... Elkúszott az már régen a zsákmánnyal... Ki tudja, hol jár?... A városi hivatalban meg el fogják makacsolni őt; borzasztó veszedelem származhatik még ebből... Több pénze nincsen, kölcsönt meg nem lehet hirtelen kapni sehol, sem banktól, sem szomszédtól... Nem olyan világot élünk... Hát még az asszony... Mit mondhat neki otthon? Amilyen nagyvérű, sodrófát ragad és szétveri a hátán... Nahát most meg is érdemli ezt a verést...

Kábultan ballagott oda az inghez, mert a nap harapdálni kezdte a vállait... Mikor a szövet megint odasímult forró testére, mintha megjöttek volna a tisztább gondolatok is. Kicsavarta a kékalsót, majd megint felhúzta. Ingben, gatyában, hajadonfőtt és mezítláb volt mostan. Milyen jó, hogy ez az öltözet nyárderekán teljességgel udvarképes külsőt ad a mezei embernek. Elfogadható öltözék ez itten, száz közül kilencven ebben az egyenruhában dolgozik, izzad most a földeken...

- Nahát, nézzünk széjjel...

Felballagott a töltéskoronára és széthordta tekintetét a horizonton. Jó távolra ellátott.

Úgy ötszáz lépésforma távolságban szárat vágott egy ember. Elhatározta, hogy megkérdezi, hogy szót vált vele. Írtózott most önmagától és az egyedülléttől, társ kellett, ember, valaki, akinek panaszkodhatik.

Szinte gurult lefelé, úgy nekilódult a töltéslejtőről. A kukoricásban dolgozó felkapta a fejét és ijedelem látszott a szemében, amikor megpillantotta a hadonászó, messziről kiáltozó, magából kikelt arcot... Még a sarlót is védőleg vonta maga elé...

- Mi az? - kérdezte tompán.

Ő meg fulladozva adta elő:

- Nem látott... egy embert... ruhákkal?...

- Nem én...

- Meglopott... Mindenem elvitte, amíg fürödtem...

- Nafene...

- Csizmámat, ruhámat, pénzemet...

- Senkit sem láttam... Nem is lehet innen a kukoricásból...

A szárvágó fontoskodva csóválta fejét. Hitte is, nem is az elmondottakat.

- Szólni kéne a csendőröknek...

- Hol kapok én itt csendőrt?

Amaz felhúzta a vállát:

- Hát, bizony... Talán a faluban...

Gál mereven állott a kukoricás szélén. Zömök, vastag lábszárai mintha gyökeret vertek volna a porhanyó földben. Sűrű szemöldökeit összevonta, pár pillanatig mélyen magábamerülve gondolkodott. A nap már jócskán felhaladt az égre, tíz óra felé járhatott az idő délelőtt. Aztán így szólt:

- Nem bajlódhatok csendőrökkel...

- Nem is tanácsos, - legyintett a sarlós és menni akart már, hogy folytassa a munkát. Feleletéből Gál kiérezte a hitetlenséget, sőt a fenyegetést, ami nagyon is természetesnek látszott az ő valószínűtlen históriájára. Elköszönt tehát.

- Na, aggyonisten... Majd csak magam próbálok valamit...

- Járjon szerencsével...

Elballagott. Vissza a töltés lábához, ott lekuporodott egy terméskőre, ami a tetőről gurult le oda a nyúlgát erősítésére kirakott kőkupacok egyikéből. Fejét két tenyere közé szorítva gondolkodott.

...Ha beszalad a faluba, időt veszít. A csendőrök vizsgálata hosszú... Kihallgatják, firkálnak, jelentést tesznek... Úgylehet, nem is ismeri a mostani őrsöt... sűrűn cserélik őket... Ez hát hiábavaló időpocsékolás...

- De hát hol kezdje el, milyen irányban induljon?... Hol talál nyomot?...

Hűvös szél csapta meg arcát, felpillantott.

Az előbb még tiszta égboltot telefujta a szél fellegekkel. Szürkehasú, lompos gomolyagok voltak, torlódtak és tolták egymást, nyomakodtak, mint ahogy hirtelen támadó nyári fergetegek előtt szokták...

- A teremtésit! - bődült el, felugrott. - Még csak egy kis jégeső kell a nyakam közé...

De azért nem hagyta magát. Hatalmas kerek koponyáján gubancosan csomósodott össze a felszáradt üstök... Állát levágta mellére és felindult megint a töltéskoronára.

Jó darabig állott ottan és tekintetét lehorgasztotta a földre... Kevesetjárt kocsinyom vezetett a koronán. A kerékvágásokban finomra zúzott föveny kettős pántlikája kígyózott. Ezt a két keskeny sávot még nem tudta benőni a disznóparé, a vadzab, meg a húnyor...

Ekkor a homlokához kapott és kiderült az ábrázatja.

Mozdulatairól egyszeriben lemúlt a csüggedt lomhaság. Virgoncan lépdelt, majd futott vagy száz lépést az egyik irányban. Ott megint megállott és így biztatta nyomrajutott sejtéseit:

- Régen nem jártak a töltésen... Aki jár, az a homokba lép... A húnyor gyötri a talpat...

A következtetés helyesnek látszott. Ösvény tényleg nem volt a koronán, illetve éppen az a meleg és puha kerékvágás kínálkozott természetes ösvény gyanánt, amelyben a lágy és mégsem mély iszaphomok kellemes szőnyege símult a talp alá...

- Az a bitang felkapaszkodik ide valahol... Lenn surják van, ágak, gödrök, vízpart süppedéke, szederinda... Ha lábnyomokat találnék...

Mint vizsla a szagon, úgy poroszkált előre. Néhány száz lépésnél megtorpant, mert nem talált semmit. Se embert, se állatot. Hátha a másik irányba menekült el?...

Most nagyon éles elmerüléssel bele kellett képzelnie magát a tolvaj helyzetébe... Mit csinálna ő... Merre menekülne?... Mert az a lacibetyár is kitalálta a jó gondolatot bizonyosan. A város felé? Lássuk csak... Nem. Sűrűbben lakott rész... tanyák vannak a töltés mellett, bolgárkertek... Amarra üresebb a tájék... rétek, láposok, erdők... Egész a Lantházi majorig.

- Semmi kétség... Ha menekül, csak Lantháza felé menekülhet...

És elindult abban az irányban előre...

Eddig sok időt vesztett már, a tolvajnak nagy előnye lehet... Legalább jó másfél óra... több is... A nap delelő felé közeledik... Látni szemmel sem lehetne azt már, hiszen siet és egyirányban haladva nem áll meg sehol...

Míg így bukdácsolt, elmaradt mögötte egy jó kilométernyi út. És a homok nem őrzött lábnyomokat... Ismét lecsüggedt már és készült visszafordulni, amikor egy hatalmas rőzsekazal mellett elhaladva felordított:

- Megvagy!

Saját hangos kiáltására megdöbbent, mert hiszen levegő, meg fű, fa, rőzserakás, töltés volt csak körülötte... De lenn a vízfelőli kerékvágásban, közvetlenül a nyúlgát rőzsekazalja mögül kiindulva, keskeny és hosszúkás mezítelen lábak nyomai mutatkoztak. Még pedig éppen a gyanított irányban, Lantháza felé...

- Na, cudar bitang... - dörmögött némi elégedettséggel. - Látlak már! Nyomodon vagyok már!

A nyomok egyenletes, meglehetősen nagy nyílásokkal következtek egymásután. Gál belepróbálta lépéseit és megállapította, hogy az az illető ugyancsak kinyujtotta a bütyköket... A fövény szépen kirajzolta a talpak formáit. Sovány és csontos láb, a sarok keskeny, a nagyujjak hosszúak és oda vannak zárva a többi négyhez... Nem mezítlábas paraszt szétlapult talpának nyomai ezek... Cipősember jár itt elől, vagyis olyan, aki többnyire cipőhöz szokott...

Egészen felderült és míg gyorsan haladt előre, fütyürészni kezdett. A töltés néptelen volt; ritkán jár a koronán szekér, legfeljebb a gátőrök közelednek a rőzseteherrel...

További két kilométer után egyszerre csak megszakadtak a nyomok. A láthatatlan jobbra lelépett a fűbe...

- Undok dög! Hova mászol arra? - mordult fel haragosan, - mintha valóban előtte járna az élő és ő vissza akarná zavarni a homokpántlikára.

De a part füve nem mutatott nyomot, a töltésoldal lejtője sűrű és alacsony herével volt benőve. Kasza utáni hetes sarjadás és így a ruganyos torzsák nem árulták el a lépéseket.

Tanácstalanul állott, majd ide-oda járva fürkészett, kutatott valami nyom után. Hiába.

A kerékvágás megint üresen futott, a mezítlábas letért az útról.

- Talán kikerült valakit, ott lenn, a másik oldalon?

De balkéz felé üres rét vonult a töltés alatt, aligha zavarta onnan valaki a menekülőt.

Elszomorodott, de mégis folytatta az utat az előbbi irányban. További félóra telt el és egyszerre megint felkiáltott a meglepetéstől:

- Nini!... Most már egy másik!...

Az ösvény nehéz, szeges és patkós lábbeli nyomait mutatta. Meglehetős széles nyomok voltak, de szabályosak, nem nyűtt cipőktől eredők... Nem is cipők ezek...

- Hanem csizmák!

És most teljes fényességben, a legutolsó mozdulatig látta és megértette, hogy miért maradtak el a mezítlábas és miért tüntek elő a csizmanyomok?

- Mert felhúzta őket! Az én csizmáimat!

Nem volt nehéz felismerni saját lábbelije talpformáját. Semmi kétség... Verhette az oldalát, ahogy cepekedett a batyuval, leült tehát oldalt a fűbe, felrántotta, mert azt hitte, úgy majd könnyebben halad.

- Nahát most már ballagjunk, cimbora, míg csak össze nem érünk...

A nyomok engedelmesen haladtak tovább. A megszokás meg a csábító ösvény most is a keskeny szőnyegre léptette az ismeretlent bár most már nyugodtan mehetett volna a füvön is. Ilyen az ügyetlenség és a tolvajok bárgyú meggondolatlansága... Lám, úgye, mily könnyű nyomonkapni a lopót, csak olyan szorultság és olyan makacs kitartás kell hozzá, ami Gál Máté kerek koponyájában lakozik...

Negyedóra mulva hirtelenebb kanyarodóhoz ért a töltés és a töltés szögletében balfelől amolyan pusztai-szállásforma kicsiny helység tünt elő. A nyomok az első ház irányáig vezettek, ott eltüntek megint...

- Na, most aztán merre?... - tépelődött Máté.

Mikor ezeket kimondta, megrendült feje felett az ég. Hirtelen beborult, elfeketült a tájék és elkezdett hullani az istennyila.

- Még csak ez kellett!

De nem lehetett sokáig tépelődni, mert a nagy szemű zápor után jött a vastagja is, süvöltő égi mogyorók... Csak úgy kopogtak Máté fejebúbján...

- Fele se tréfa ennek! - kiáltott az üldöző és futva iramodott a házak felé. - Nem is nézte, hova nyit be, feltépett egy kaput és beugrott a legelső ajtón.

A hajlék egy foltozósuszteré volt. Ott ült meggörbedve az alacsony széken, az alacsony ablak világosságában. Hunyorgó, borostásállú öregedő ember volt, nyilván várta a borulat és a vihar végét, hogy tovább folytassa munkáját, mert a lábszíj most is be volt akasztva térdben felhúzott jobblábába és a nyeregben ócska bakancs vicsorgatta fogait.

Fel sem vette a betoppanót, máskor is beállnak hozzá azok, akiket a közelben elkap a fergeteg.

- Agyonisten! - köszönt Gál.

- Agyonisten! - fogadta a varga.

- Kutyaidő...

- Az ez... Ugyancsak lüvődöz...

- Hordásban éri az emberiséget...

- Bizony, akit kinn ér, bújhat a szekér alá...

Máté körülnéz a homályos, alacsony szobában. Savanyú csirízszag terjeng benne, oldalt az ágy, szemben a sublót, tányérpolc a falon, képek.

És a sarokban, szép szabványosan odaállítva ott mosolyog rá az ő tulajdon pár glancos csizmája. Megismeri még a harmonikás torokgyűrődését is... A jobblábon az a gyalázatos bütyök, hogy kinyomta már a fejet... Na majd befaggyúzza otthon, hogy fel ne repedjen a bőr idő előtt...

Azzal kinyujtja jobbkezét, - mert kezeügyébe esik éppen a két összekötött vászonfül... Kiemeli a sarokból, maga elé lendíti.

- Au' de akurátos pár csizma...

- Jó még... Alig viseltes...

- Ugynézem...

És tapogatja, símogatja, szakértő szemmel méricskéli.

A varga hagyja. Megszokta ő az efféle mustrálgatást. Parasztember szeme hamar megakad a csizmajószágon. Egykedvűen figyel kifelé... Künn jég puskázza a kis ablakot, fel-felvillan és nagyokat dördül a zivatar... De mintha már csendesedne is... hamar átszalad az ilyen a tájékon. Legalább szűnik a duhasztó meleg...

Akkor Gál lassan lebocsátja a csizmákat előbbi helyére és kérdi:

- Ugyan kié?... Mert javítanivalót nem látok rajta... Vagy tán' eladó is éppen?...

- Ez a pár csizma?

- Ez...

A varga homlokára tolja ezüstfoglalatú okuláréját, - mert rövidet lát és emiatt hunyorog a lassan világosodó szobában. - Szembenéz vendégével:

- Eltalálta. Eladó ez...

- Ugyan mi az ára?

- Huszonöt pengő...

- Sokallom...

Az észrevétel nem őszinte. Gál tulajdonképpen kevesli az értékelést és némileg bántva is érzi magát csizmája megsértett becsülete miatt. Hozzáteszi:

- Na, majd ha megint erre fordulok, még szót értünk felőle. De ugyan kitől vette?... Mert mint mondja, használt...

- Félórája sincsen... Egy iparosforma legény adta el. Útban van Lantházára... Csak elfogyott a pénze... Huszonkét pengőt adtam neki, meg egy pár könnyű bakancsot. Azt mondta, jó lesz neki az is.

Gál tovább érdeklődik:

- Mondja csak, milyen kinézésű az az iparos?

- Sovány, magas, szőke... pofaszakálla is van. De mért kérdi?

- Csak úgy... - tekint el oldalt Máté és észreveszi, hogy szűnik a jég odakint. Fölkel és indul kifelé.

- Maradhasson... esik még, - tartóztatná a varga, de Gál az ajtóban még megkérdi:

- Volt annál a legénynél egy bot is? Olyan szegeletvégű, kampós?

A varga bizalmatlanságot mutat, de azért felel:

- Éppen hogy olyan volt... Meg egy batyu... A holmija neki...

- Az ám a holmija, - ismétli a mezítlábas és köszön: Na én megyek is... Köszönöm az útbaigazítást...

A varga nem érti az utolsó szót, de nincs alkalma további beszédre, a paraszt behúzta maga mögött az ajtót.

Künn szakadt még az eső, de ez már langyos, kellemes áradat. Gál talpai cuppognak a sárban, testéhez tapad a vászon, de ő vidáman irányodik vissza a töltésre.

- Lantházára?... latolgatja magában mosolyogva... De előbb mi még találkozunk ám, cimbora!

Arra számít most már, hogy a tolvaj a töltésen folytatta az útját és szabad részen kapta el a jégvihar. Hová bújik errefelé a vándorló-ember?... Gál ezt is tudja már. Sokkal biztosabban tudja, mintha könyvből olvasná, vagy ujjal mutatnák neki...

A Tiszatöltések oldalaiban ugyanis majd minden két-három kilométer távolságban a folyammérnökség menedékgunyhókat építtetett. Sárból vert, sárral tapasztott, de szépen fehérre meszelt zsindelytetős kunyhócskák ezek és arra szolgálnak, hogy árvízveszély idején bennük éjszakázzon a gátőrség patrultartalékja. Ám az ilyen hirtelenjött ítéletidőben használják a szántóvetők is, mindazok, akiket üres tájékon kap el a fergeteg. Fa ugyan volna erre elég, meg erdő is menedéket adna, de nem tanácsos égzengéskor fa alá húzódni.

Gál tehát tudja már, hogy egy ilyen kunyhóban gubbaszkodik a tettes, várja a jégverés, meg az eső elvonulását. Azért is indult neki ő még eső alatt, hogy kényelmesen behozza a távolságot.

Így halad, cuppog a locsogó, átnedvesedett parészőnyegen, fönn a töltés koronáján. Az eső persze elmosta a nyomokat... De nem is kell már ide lábnyom...

Elhagyva a pusztaszállást, messze, az esőfátyolon keresztül mint halavány világos pontocska, megtetszik az első őrkunyhó. Fürgén halad feléje a gazda és hátán kellemesen érzi a kibukkanó nap meleg símogatását... Mert szemetel ugyan még az eső, de a fellegeket tépi, bontja a felsőszél... Rövid negyedóra még és teljesen fel fog tisztulni az idő... Most úgy félkettő lehet ebéd után... Gyomra erősen meg-megkorran néha, követeli a táplálást, de Máté hajthatatlan:

- Nyughass! - inti le a gyomrot és megfeddi a tökéletlen testrészt, mint aki önösérdektől indíttatva nem akar résztvenni az egész test kiáltóan fontos és mindennél elébbvaló igyekezetében.

Az őrkunyhó lassan közeledik... Máté most kinézi szemmel a még hátralévő távolságot, - úgy ötszáz lépés lehet az egész - és oldalt lebújik a töltés tetejéről... De csak a középláb kiugró párkányáig, amely a töltés teste még. A felül való rész éppen eltakarja annak alakját, aki lejjebb halad... Most megint nekiindul. Meztelen lábainak lépéseit elnyeli a puha lucerna... Kisüt a nap és tiszta ragyogás ömlik szét a megfürdött mezőségen... Még háromszáz lépés... A madarak újjongva támadnak fel, kárbunkulus-csöppek hintáznak a levélvégeken és a mezei prücskök milliomezre őrjöng, fickándozik a száradó füvek között...

- No most! - lendíti fel magát Máté a töltés tetejére. Negyvenöt-ötven lépéssel a kunyhón innen bukkan föl...

- Hja, a türelmetlenség megkurtítja a távolságot...

De nem csalódott!

Egy hajlotthátú, szürkeruhás ember gubbaszkodik a kunyhó ajtaja előtti tisztáson. Alacsony, koporsóformába hantolt kőrakáson ül, amelybe olyan káposztafej nagyságú terméskövek vannak felhalmozva töltésvédelmi célokra...

Ott ül és szárítkozik a cimbora... Sovány pofáján vörhenyesen világít az oldalszakáll...

- Gyönyörű mákvirágom! - újjong Mátéban a lélek, de visszaparancsolja a markait ökölberántó indulatot.

A pofaszakállas összerándul... Pillanatra tétova mozdulatot tesz, mintha menekülni akarna... Hirtelen érte a rajtaütés, alig negyven lépésről torpant rá a közeledő... De szántóvető is lehet... a környéken dolgozó parasztember, aki vízért megy talán a Tiszára... Ülve marad tehát, a kapkodás gyanút kelthet... jobb lesz bevárni azt a kékgatyás, csapzottinges embert...

Az az ember pedig nyugodt léptekkel közeledik. Semmi sem árulja el rajta, hogy támadni akar... hosszú muharszállal döfködi fogainak közeit... úgy közeledik, majd megállva a kőrakásnál illendően köszön:

- Jó napot agyonisten...

- ...Agyonisten...

Hosszú csend... A pofaszakállas ölében két cipő van, azokat vizsgálgatja... Az ám, a könnyübakancsok...

Most megint megszólal a jövevény:

- Jó kis esőcske volt...

- Jó...

- A jege se vágott nagyon...

- Nem...

- A forróságot meg elcsapta...

- El...

Megint hallgatnak... A nap melegen ragyog... A pofaszakállas ujjai remegnek a cipőszárak fölött...

S akkor Máté odakerülve mellé, nyugodtan lebocsátkozik a kőrakás szabad végére.

- Pihentetek már egy kicsit... Hát maga?

A legény ráveti szemeit... Derült, kerek, piros parasztarcot lát... a szemek mosolyognak... Nem ez az... dehogy is a kárvallott... Jámbor béres lehet ez... Itt kapált valami kukoricaföldben és most sütkérezni jött ide... Munkás keze-lába kérges... Amaz meg jómódú gazdát mutatott... Igaz, hogy messziről és vízben lubickoló, mezítelen embert, ingben látva, már nehezen ismerhetni föl...

- Én is pihenek, - felel tehát, de remeg a hangja...

- Aztán merrefelé? - faggatja tovább amaz a paraszti emberek barátságos érdeklődésével, - Lantházára?

- Talán oda...

- Elszegődni?

- Talán elszegődni... - hagy rá mindent. De a paraszt fáradhatatlan.

Az első pillanatban észrevette a batyut, amely zsákrongyokba gyömöszölve ott hever a kunyhó ajtajában. A kampós, vasveretes bot szépen megtámasztva a falpárkány mellett... A zsák szakadásából kikandikál a kacabáj sötétkék posztója... Na megállj, bitang, így összegyürni azt a kabátot... De hová tette a kalapot? Azt is begyürte!... Na várj!

Most a társalgás következőkép alakul:

A paraszt beszél, vidám, fel-felcsattanó hangon, mintha útba akarná igazítani. A tolvaj félelme lassan eloszlik és most már nyugodtan válaszolgat ő is.

- Pedig ott bajosan kap most munkát... Szántásra, cséplésre van ott ember elég...

- Elég baj az nekem...

- Maga gépész, úgy-e?

A tolvaj ráhagyja:

- Ahhoz is értek, de tulajdonképpen pék vagyok... Péksegéd...

- Szép mesterség az...

- Szép, szép... Mit ér, ha nincs munka... Öt hónapja kenyér nélkül lézengek... Már mint pék létemre kereset nélkül... Már el is akartam magam emészteni...

- Hejnye...

- Mindegy az, hallja... Akár éhenvesz... akár vízzel töltőzködik az ember... Cudar világ ez a mostani...

- Nahát, hogy cudar...

Az oldalszakállas lassan nekilelkesedik. Úgy látszik, őszintén és az igazat mondja... Mert minek is hazudnék?... Lehet, hogy ez az első lopása életében... Megkísérlette az ördög, meg az alkalom... Ámbár mégis csak cudarság, amit elkövetett... Hadd beszéljen csak még... Beszélje ki magát... Folytatja is, mint a vízfolyás:

- Özvegy édesanyám van, tudja, meg feleségem... Most beteg az asszony. Gyerekágyas... Én meg nem tudok enni adni öt hónapja már... Na, talán majd mostan...

- Aki lelked van! - gondolja magában Máté. - De nem az én százhuszonnyolc pengőmből!...

Fennhangon azonban így:

- Rossz világot élünk...

- Hát rosszat...

- Tele van a világ rablóval, gyilkossal...

A legény felfigyel, de ráhagyja:

- Bizony.

- Lopóval, kapcabetyárral...

Csönd...

- Úton-útfélen...

A legény mellére hajtja sápadt fejét...

Ebben a pillanatban vasmarok ragadja meg hátul a nyakánál. Iszonyú erő emeli légbe, majd megint visszavágja a földre. A sovány embert váratlanul éri a támadás. Hörögve, fulladozva omlik el a földön... De már mellén érzi a paraszt nehéz térdét, a vasmarok a torkára kapcsolódott... Feje felett pedig magasan megpillant egy hatalmas terméskövet, amit a támadó felkapott és amivel lesujtva szét akarja loccsantani koponyáját... Öblös, felgerjedt hangja az ájulat zavarán is lehat a szívéig:

- Úgy ám, te bitang útonálló kapcabetyár!... Kilestél, megraboltál, csúffátettél!... Most szétverem ezt a kovászból dagasztott hóka koponyádat! Elő a ruhákkal! Elő a pénzzel!

A letepert tolvaj, mint csúnya, eltaposott óriási kecskebéka csak tátog és rugódik... Habot túr már a szája, szeme golyói kifordulnak, tagjai remegnek, mint hóhér keze alatt a halálraítélt...

De ekkor Gál elbocsátja a torkát, feláll, nagyot fúj és mély megvetéssel oldalbarúgja:

- Piha... - sercint ki utálattal. - Nem mocskolom be magam hitvány életeddel... Add elő a holmikat!

A legény lassan magához tér és rémülettel, eszelős, vad ijedelemmel nyöszörög:

- Irgalmazzon... Itt van minden... Adom már... adom...

Gál leül a kőrakásra és mély megvetéssel szemléli a nyomorultat, mint húzgálja elő egyenkint a ruhadarabokat...

- Hol a pénz, cudar?

A legény megdöbben:

- Milyen pénz? - dadogja.

A parasztot megint elönti a vér... Rá akarja vetni magát, hogy most végkép összetapossa. A pék eszelősen hátrál a kunyhó faláig... vékony karjával eltakarja szemét, úgy várja a halálos csapásokat.

- Százhuszonnyolc pengő és hetven! Kendőbe kötve! Hol van? - bömböli a kárvallott.

- Nem tudom... Talán a zsebben... Én nem kutattam...

Gál felkapja a kabátot, benyul a belső zsebébe... A kendő csakugyan ott van érintetlenül. Kibontja, megszámolja. Egyetlen fillér sem hiányzik... Lassan lehiggad megint és előkapva a nadrágot dühösen rángatja fölfelé... A legény ott liheg, reszket a falhoz lapulva.

Felhúzza a nadrágot, két karját belegyüri a kabátba... Most mezitláb van, felcsapott kalappal, a kékbéliben. Még a tarisznya is a nyakába vetve. Akkor megint felkiált, de már jóval csendesebben.

- Hát a pár csizma? Te kutya?

Most a sápadt legény térdreveti magát előtte és zokogva, könnyei között vallja be bűnét:

- Azt az egyet... Azokat eladtam... De itt a pénz mind... Itt a pár cipő... Egy suszternak... ott a töltésfordulónál... Odavezetem... visszaváltom... Csak könyörüljön meg rajtam... Húsz pengő...

- Húsz? - süvölti élesen a paraszt.

- A feleségem életére esküszöm, annyit kaptam érte... Meg ezt a pár cipőt...

- Na gyerünk! Lódulj előttem!

És felragadva a vasvégű botot, elindítja maga előtt a péklegényt. Most mind a ketten mezitláb vannak, mert a tolvaj kézben viszi a ráadás bakancsot, hóna alatt piszkos kendőbe csavart kis batyuját szorongatja.

A varga házáig egyetlen szót sem váltanak.

Odaérve belöki a legényt a nyitott ajtón. Az okulárés mester felriad.

- Ihol vagyok majsztram! Mondtam én, hogy visszajövünk azért a csizmáért!

A varga elképed a változáson. Az inges-gatyás ember most fel van öltözve, csak éppen hogy mezitláb... Felugrik és tátogva kérdi:

- Mi az hát?... Mi történt itten?

- Csak egy kis lopás... No meg egy kis orgazdaság is...

- Lehetetlen... Én ártatlan vagyok... Gyanútlanul vettem...

- Gyanútlanul? - dörgi a haragos Gál. - Ezért a pár csizmáért gyanútlanul adott kend tizennyolc pengőt? Tizennyolc rongyos pengőt?... Mi?

A tettenért ember nem tagad és ráhagyja a két pengővel megkurtított vételárat is. Gál ráordít a péklegényre:

- Számold le neki a pénzt hibátlanul!

A legény felnéz a gazdára, pislog...

- Lökd oda neki!... A bakancsokat is!... Úgy!... Most aztán Isten velünk...

A mester akarna még valamit mondani, de nem mer. Hiába... ha csendőrt hívnak, nagyobb bajba kerül... Mert valóban, tudvántudott orgazdaságon kapták... Hagyja hát futni azt a két pengőt... Olcsóbban szabadul.

Gál rávágja az ajtót és indulnak visszafelé. A töltésoldal felszáradt füvében felráncigálja a csizmákat. (A kapcák azon mód benne vannak a fejében, ahogy még a vízparton odagyürte őket.)

- Most aztán Isten hírével... - kiáltja oda a legénynek. - Szedd a lábad és meg ne lássalak a határban!...

A legény szájaszéle köszönetet rebeg:

- Áldja meg az a jóságos...

- Ne habogj itt nekem... Iszkiri! Mert odavágok!... és emeli is a botot, de a legény felé nyujtott markában kínálja a fennmaradó kétpengős tallért...

- Ezt is - hebegi. - Ez is a magáé...

Gál megrángatja elől a kacabáj szélét és korcbagyüri a hasán kitüremlő inget. Így felel:

- Az a tied...

A legény bámul, nem érti.

- Mondom, hogy tedd el!... Az a bírság, nem hallod?

- Bírság?

- Az! A vén vaksi gonosztévő bírsága!... Hogy ezért a pár csizmáért csak húsz pengőt mert adni...

A tolvaj még mindig tétovázva tartja kinyújtott markában a pénzt, de Gál már visszanyerte régi, vidám és huncutkodó tekintetét. Már elintézte és elfelejtette az egészet. Még csak ennyit mond a bámulónak:

- A becsületes megtaláló jutalma!... Tedd el csak bátran... Ami kidukál, az kidukál... Indulj békességgel...

Azzal sarkonfordul és szemére húzva kalapját, kieresztett hosszú léptekkel nekivág visszafelé, végig a töltésen, míg elhatározza, hogy nem dül össze a világ, ha egy nappal később fizeti be azt az árendát.

Most azonban sietnie kell, mert kissé későn fog érkezni Ániczfeld kocsmájába, ahol Gilicze eddig már tökrészegre unatkozta magát a nagy várakozásban.