Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 5. szám
Kerestelek a fű közt,
a csillogva elfutó vízben,
kezembe fogtam az esőt, kérdeztem tőle látott-e?
Kerestelek a húzó felhők foszló leplei közt,
kavics közé hajoltam hallgató szívvel.
Erdő szélén erősre nőtt csalán megvámolt, - hólyagos a lábam,
fák elé meredtem,
súgó leveleket, madarakat szólongattam -
kérdezgettem gyermeket és vént
s férfiakat és asszonyokat, akik már mindent tudtak.
De suttogásukat csatangoló szél bomló karja
sodorta szerte.
Már nem tudtam, hogy mi történik, hogy kit kérdezzek
s elindultam hozzátok egy este, temetőkerti virágok.
A ti testetek élő nedve alatt tágul a hant,
gyökérhajatok kócos és tolvaj szájatok holtak álmait issza.
Tán ők elmondanák merre menjek?
Zúgtak a tört fehér hangok,
mintha sírok esnének szét és ujra összecsukódnának
virágos hallgatásban.
Felzokogtam.
Megindult a hajnal. Szívemben felgyulladt a tűz.
Megtaláltalak!
Bennem vagy nagy titok, áldozom s megáldalak.