Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 5. szám
Aktív festő-voltom Nagybányától datálódik; ott kezdtem, mindjárt, amikor odavetődtünk, elsőgimnazista kisgyerek létemre komoly művészi tanulmányaimat. Ösztönszerű festegetésem volt persze sokkal korábban, még Szentendrén, München előtt. Münchenben aztán, ahol villanegyedben laktunk és én elemibe, majd gimnáziumba is jártam, egyben első mély képnézési benyomásaimat is nyertem, amikor édesanyámmal eljártunk képtárakba és kiállításokba, főleg a Secessióba, amelynek nemzetközi kiállításai akkoriban kitűnően képviselték a modern művészetet. Más helyen, atyámról írva, megemlékeztem arról a mély kapcsolatról, amely már gyermekkoromban fűzött munkájához: ez is kifejezetten nagybányai eredetű, annyira, hogy müncheni emlékeim közt még semmi nyoma. Atyám műterme, igaz, bent volt a városban és én oda nem igen jutottam el; de sokszor láttam festeni nálunk a kertben, több, ma híres képének keletkezéséről is van némi emlékem, csak éppen az a szinte joggal várható emlék, hogy atyám háta mögött állva, elbűvölve, fascinálva nézem festését: - ez meglepően hiányzik tudatomból. Általában müncheni éveim tiszta gyermek-évek; a lépéssel, amelyet Münchenből Nagybányára költözve tettünk, egy csapással új korszak, újfajta exisztencia kezdődött számomra.
Kilenc éves multam, amikor Nagybányára kerültünk; frappáns élményem volt a megérkezés, anyámmal, testvéreimmel, egy hosszú, fárasztó út után, a májusi üdeségbe, a páratlan nagybányai vegetáció dús zöldjei közé. Frappáns, élményszerű volt minden amaz első, emlékezetes nagybányai nyáron, amelynek sokatemlegetett, lelkes bohém-atmoszférájába magam is belekerültem. A müncheni miliőből mindez akkora ugrás volt számomra, hogy nagyobbat bajos volna képzelni. München kultúrája, bajor-lajosi rendje után az álmos, balkánias, a kultúra szelétől addig teljesen érintetlen kisvárosba cseppenni egyrészt, másrészt valóban a gyermekszobából kerülni hirtelen a nagy, felnőtt, engem csaknem kivétel nélkül kedvelő, dédelgető festők közé, szüleim körében, atyám nyomában s azonkívül a (gyermekszobának alig nevezhető) Hollósy-iskolában, ahova beadtak s ahol versenyt dolgoztam a nagyokkal - egészen őszig, amikor Hollósy tanítványaival ismét Münchenbe készülődött, én pedig az ő iskoláját felcseréltem a nagybányai gimnáziummal, mely ugyancsak eltérő volt a müncheni Ludwigs-Gymnasiumtól, amelynek első osztályát jártam volt. A német iskolában, ha nem is éreztem magamat egészen homogén elemben, de mégse szenvedtem; Nagybányát ily szempontból képtelen voltam megszokni. Így a gimnázium hátralevő hét éve nyűg maradt ott számomra és közben exisztenciám súlypontja egyre jobban áthelyeződött a művészekhez s a művészethez. Így történt, hogy a generációk közé ékelődtem.
Valahol olvastam, hogyha egy sirályt megfognak és élénk színű szalagot kötve a lábára, újból szabadon eresztik, ez a másféleség annyira ingerli a többi sirályt, hogy nekiesnek tarka társuknak és addig bántják, verik a csőrükkel, amíg el nem pusztul. Ez az ösztön, a másféleség elleni gyűlölet szinte éppígy, ilyen elemi erővel tud kitörni gyerekekből is és ezt én sokszor éreztem magam ellen irányulva, bizonyos csekély mértékben már Münchenben is. A német gyerekek, bár egészben véve igen jól jöttem ki velük, de valahogy ösztönösen éreztek nálam valami másféleséget, amelyet nem tudtak máskép jelezni, mint azzal, hogy magyar vagyok; az unalomig, ad nauseam kellett hallanom tőlük hánytorgatni magyarságomat. Ez bosszantott. Minden gyermekben erős a társas érzés, egy se szeret másnak vétetni, mint a többi. Én aztán naivul azt reméltem, hogy ez Nagybányán máskép lesz s a hazajövetel érzésével tettem meg az utat az ismert Münchenből az ismeretlen Nagybányára, ahol aztán természetesen sok kínos, visszataszító élmény várt rám. A sirály-analógia még abban is föllelhető, hogy atyám az ő esztétizmusának és olykor bizarrságszeretetének megfelelően olyan ruhában járatott, aminőt még sose látott senki Nagybányán. Ő nem tudhatta, mit szenvedek emiatt társaimtól; némán tűrtem, mint egy római. Egy-kétszer lehetett legfeljebb, hogy kissé ellenkezni próbáltam atyámmal szemben, mire ő ezzel némított el: «Csak nem akarsz úgy járni, mint a Spiesser-fiuk?» Elkülönültségemet aztán az tette teljessé, amikor atyám pár év mulva új megoldást talált tanulmányaimhoz: a gimnáziumba csak mint magántanulót iratott be, «bejárási engedéllyel». Amikor nem volt modellem, vagy motívumom, bementem a gimnáziumba, egy pár órát végighallgattam, esetleg a mennyiségtant, mert azt nehéz lett volna otthon megtanulni és mert érdekelt is, de felelnem nem kellett és azt is megtehettem, hogy amikor valamely kevésbé érdekes óra következett, hazamentem és
E gondkeresésbe vetődtem bele tehát én is már igen korán. Az se esett meg velem jóformán egész életemben, hogy programmszerűen pihentem volna akár csak néhány hétig. Régi nagybányai időmben ugyan volt egy alkalom, amikor tudatos elhatározással kellett pár hétre félretenni az ecsetet - akkor, amikor az érettségire készültem. Könyveimmel a hónom alatt kimentem a Virághegyre, a smaragdos, parkszerű, valóban paradicsomi tájba, amelynek szépségeit már annyiszor igyekeztem volt vásznon visszaadni és a nedvdús fűben heverve, ez egyszer a tanulásnak feküdtem neki, hogy az érettségin szégyent ne valljak. Általában könnyen, szinte játszva tanultam. Atyám, sokban konzervatív ember, híve volt a klasszikus nevelésnek is. Egy időben sokat volt Nagybányán egy tehetséges, de nyegle, fölületes festő-ifjú, aki talán még elemi iskolába se járt volt, de fölszedett némi felületes irodalmi és művészi látszatkultúrát, amellyel isszonyúan szeretett parádézni. Atyám elítélte ennek a fiúnak nyegleségét, mely munkáin is látszott, és egy alkalommal, amikor annak hozzátartozói jöttek meginterviewolni, hogy mit tanácsol, mire is volna szüksége a gyereknek, hogy fejlődjék, hogy legyen valami belőle, megmondta: Neki görög rendhagyó igék kellenének.
Az érettségi után a teleket sokáig külföldön töltöttem (München, Lussin, Berlin, Párizs, Firenze, Róma...), azután Pesten telepedtem le; a nyári hónapokat a legutóbbi időkig változatlanul, évről-évre Nagybányán töltöttem. A ma élő festők közül, Réti Istvánt és Thorma Jánost kivéve, egy sincs, aki egészben véve annyi időt töltött volna Nagybányán, mint én. Réti a kolónia historiografusa; ő írta meg részletesen történetét, ő lelkesedett érte legváltozatlanabbul. Egy alkalommal öcsémmel beszélgetve, tréfásan megállapítottuk, hogy Réti ideálja a nagybányai piktordemokrácia. De talán találóbb, ha azt a mondhatni csaknem katonás, hierarchikus attitüdöt, amely Rétit a neki mindenek fölött szívén fekvő kolónia dolgaiban jellemezte, a középkori államszervezetből vett hasonlattal illusztráljuk; íly értelemben a kolóniaalapítók, vagy ahogy ugyancsak családiasan neveztük őket, a «felnőtt festők»: atyám, Hollósy, Grünwald, Réti és Thorma egy honfoglalási arisztokráciát képviseltek, ők voltak a
E férfiak közül ketten távoztak el az élők közül: Ferenczy Károly és Hollósy Simon. Mind a kettő markáns művészegyéniség és egyben a képzelhető legnagyobb ellentétek. Ily vonatkozásban is megállapíthatjuk azt, hogy több volt a diszparitás, mint a paritás - a festőket, akik mint nagybányaiak szerepeltek, sokkal inkább fűzték össze baráti kapcsolatok, mint a művészi produkció rokonsága. Hiszen részben ez is megvolt és nem teljesen véletlenszerű az az összeállítás, amelyben néhány művész pár éven át külön állított ki a Nagybányai Festők Kiállításán. Aztán egyre jobban atyám egyénisége volt az, amely rányomta bélyegét a nagybányai produkcióra. De ez korántsem jelenti azt, hogy ne lettek volna már ab ovo igen nagy eltérések a nagybányai festők művészi mentalitásában és nagy tévedés volna úgy, mint ahogy sokan teszik, gondolkodás nélkül elfogadni ezt a közhasználatú klisét, hogy «nagybányai irány» vagy «nagybányai iskola». Hogy ezzel az elnevezéssel annyit dobálództak, ez részben arra a generális jelenségre vezethető vissza, hogy az emberek szeretik a könnyű és kényelmes nagy rubrikákat, amelyekbe mindent bele lehet rakni, de ezenkívül itt még egy sajátságos terminológiai konfúzió is szerepel, mely az iskola szó kétféle használatából ered. Iskolának ugyanis sokan nem csupán a tanintézetet nevezik, amelyben művésznövendékek egy vagy több tanár vezetése, helyesebben korrektúrája mellett rajzolni, festeni tanulnak, hanem valamely több-kevesebb joggal egy kalap alá vehető művészi irányt is. Így aztán épp Nagybánya esetében igen sokan ezt a két fogalmat reménytelenül összezavarták és még olyan tévedés is gyakori volt, hogy miután a festőiskola, mely Nagybányán működött, az első öt éven át Hollósy iskolája volt, a nagybányai festők törekvéseit általában Hollósy nevéhez fűzték s talán még atyámról is azt hitték, hogy ebből az iskolából került ki, holott ő - Hollósy után a legidősebb a kolónia alapítói közül, annak keletkezésekor már hét évet töltött volt önálló munkában, ebből hármat Münchenben, ahol a Secessió tagja volt és már jelentős egyéniséggé fejlődött, annyira, hogy sok müncheni műve össz-oeuvereje keretében is elsőrendűen jelentős, így a Modern képtárban levő «Madárdal», vagy édesanyám gyönyörű szénrajz-arcképe ugyanott, és még egész sereg szebbnél-szebb alkotás. E művekhez szervesen illeszkednek első nagybányai művei, mint például a híres «Hegyi beszéd» (Ágai Béláné letéte a Modern képtárban). Atyám stílusa aztán a nagybányai évek folyamán fokozatosan fejlődött; naturalizmusa, saját szavai szerint,
E híres első nyár, lelkes, meleg bohém-tónusával, valóban ragyogó idő volt, amikor úgy látszott, hogy minden jó és szép. E hangulat emléke bennem is nyomot hagyott; mivel folyton a nagyok között voltam, tehát, ha epizódikusan is, de számtalan emlékem maradt arról a kaleidoszkópikusan mulatságos, újszerű jelenségről, amint Nagybányát ellepték az addig ott sose látott, sose is álmodott festők. Még színesebbé tette a képet, hogy Hollósy tanítványai közt, akik mesterükkel Münchenből tették meg a hosszú utat Nagybányáig, sok volt a nem-magyar is, akik éppúgy mentek volna esetleg Kamcsatkába is az istenített vezér után. Volt persze nagyszámú magyar hollósysta is, hiszen Münchent mindig elárasztották a magyarok és így sok került Hollósyhoz; de volt sok német, osztrák, lengyel, orosz; volt egy süketnéma kalkuttai, Kohn-Fowler; ezt sokszor gúnyolták s egyetlen barátja egy parányi öleb volt, «Bobby», akit zsebében vitt fel magával az iskolába. Volt egy nyurga, hosszú amerikai fiú, Johnson, aki anyja és nagyanyja kíséretében tette meg a hosszú utat Nagybányáig. A Johnson-anyáról atyám egy életnagyságú pleinair-portrait-t festett, csak úgy mellékesen, nagyszámú más munkája közt (vajjon hol lehet most ez a kép?). A festők közt valami hihetetlen bábeli nyelvzavar uralkodott, de általában mégis leginkább a rossz németség összes lehető árnyalatai szerepeltek; Hollósy is ilyen nyelven korrigált nem-magyar tanítványainak. Családunk körében sokat szerepelt Hollósy
Hollósyra is élénken emlékszem; igaz, hogy ő idegenebb maradt tőlem, mint mások ama körből, de viszont oly frappáns egyéniség volt, hogy a puszta szemlélőre is hatnia kellett. Erős, magas, vállas alak; szép örmény fej, nem is annyira szép, mint érdekes; exotikus kalóztípus, nagy sötét, dülledt szem, markáns orr, szénfekete, rendetlenül arcába lógó haj. Kissé díjbirkózó tipus, s amellett prototípusa a bohémnek. Tanítványai rajongtak érte, és neki mindennél fontosabb volt ez az állandó kontaktus velük, nemcsak az iskolában, hanem esténként, cigány melletti «lumpolás» alkalmával is. Nagyszerűen értett a cigányzenéhez, ő maga is naturalista módra kitűnően mívelte a magyar zenét, annyira, hogy egy ilyen mulatozás alkalmával egy cigány azt mondta neki: «Valld be Simi, hogy te is cigány vagy!» Ha tanítványai elmaradoztak az ilyen társas mulatásról, azért szörnyű haragra tudott gerjedni. Figyelő, szavát leső tanítványok, akiknek beszélhetett nemcsak festészetről, de egyébről is, hosszasan, révetegen - ez volt éltető eleme. Korrektúráját isteni megnyilatkozásnak vették. Lelkesen korrigált, élénk gesztusokkal; amit mondott, inkább hatásos volt, mint rendszeres. Inkább az érzésre appellált, mint az értelemre; nem egyszer figyeltem meg, amint nem-magyar növendékeinek korrigálva, rossz németségét mozdulatokkal kiegészítve, kezét előbb homlokára tette:
Hollósy a modell utáni studirozásnak annyira híve volt, hogy azt nem az önálló, a tanulmányozáson túlmenő alkotás előfeltételének tekintette, hanem öncélnak; azt a meggyőződést igyekezett belenevelni tanítványaiba, hogy egy tanulmányfej megfestése már magában is oly szép és oly módfelett nehéz dolog, hogy azon túl ne is gondoljanak «még»; ne is álmodjanak «még» arról, hogy egy képet koncipiáljanak, melyben, az iskolában szerzett tudást értékesítve, önállóbb festői ideát igyekeznének megvalósítani; lássák be, hogy tanulmányuk, ha bármi jól is sikerült, még messze van attól a studium-ideáltól, melynek szemük előtt kell lebegnie. Ha egy tanítványa csak kissé önállóbb munkára mutatott kedvet, ezt egyenesen léhaságnak minősítette és megrótta érte vagy ki is gúnyolta. Ez volt Hollósy sajátos egyéni felfogása, ez volt lénye. Ezért mondtam az előbb, hogy nem képzelhető két ellentétesebb egyéniség, mint a két legidősebb és elejétől fogva legkészebb ember Nagybányán: atyám és Hollósy. Atyám is, mondanom se kell, a legkomolyabban vette a festői tudást, a természet egy-egy darabjának áhítatos megfigyelését, és ebben is mester volt; de ez nála párhuzamosan haladt a kép-ideákkal, amelyekben naturalisztikus eszközökkel is mindig egy dekoratív elgondolást, egy festői (szín- és foltbeli) koncepciót valósított meg. Atyám kedvenc szavai, a
Mikor Hollósy megvált Nagybányától, atyám, Réti, Grünwald és Thorma folytatták az iskolát, mint «Nagybányai Szabad Festőiskolát». Erről való emlékeim még vázlatosan se találhatnak helyet ez írásom keretében, csak egy-két jellemző dolgot akarok még elmondani. A szabadiskolát altruisztikus elgondolással alapították ama négyen, és egymás közt megosztották a tanítás munkáját. A legbuzgóbb, az iskolát leginkább szívén viselő tanár Réti volt; tehetségkülönbség nélkül magyarázott mindenkinek, hosszasan és halk hangon, mint a pap a gyóntatószéken, aki egyformán igyekszik segíteni jámbornak és gonosznak. Atyám attitüdje más volt, elsősorban már azért is, mert ő szünet nélküli, gazdag s egész lényét kitöltő alkotó munka mellett szakított időt a tanításra, mely a szabadiskolában boldognak-boldogtalannak kijárt. Atyám mindig híven abszolválta a tanítás ráeső részét, de nagy kedvet már azért se érezhetett hozzá, mert Hollósy ideje után az iskola emberanyag-nívója bizony esést mutatott; nem lehetett az az európai hírneve sem, mint a télen Münchenben székelő Hollósy-iskolának, és komoly festőnövendékek mellett sok kulturátlan féldilettáns is látogatta, akiket a díjtalan tanítás is rászabadított az iskolára. Evidens, hogy atyám iróniát érezhetett, amikor ilyenekkel kellett foglalkoznia, és mint minden irónikus helyzeten, úgy ezen is humorral siklott át. Így emlékszem például, milyen kedélyesen igyekezett egy szánalmasan műveletlen vidéki fiatalemberrel megértetni a modell testének formáit és azt, hogy e formákat a rajzon híven s intelligensen igyekezzék visszaadni, s végre, látva, hogy az ipse nem kapiskálja, a rajzra mutatva, azt mondta: «Ez be van vonva borjúbőrrel!» Ez a tréfás kritika egyben atyámnak a tömör kifejezésmód iránti előszeretetére és képességére is jellemző; pár szóban
A szabadiskolában, amelybe egyideig még bejártam dolgozni, később, sokkal később tanítottam is. De ez már egészen más lapra tartozik.