Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 5. szám
A város úgy merült alá a kék fagyban, mint valami üvegtóban. Estefelé, csengett-bongott a szegény emberek lépése, majdhogy szikrák pattantak elő sarkaik nyomán az acélkemény utcákból.
A tömzsi állásnélküli irnok szorosabban bújt a feleségéhez, aki üvegesszemű volt, szívbajos, s most ijedten meredt a férjére: - Tudtam - suttogta elgyöngülten az éhségtől - hogy veled nyomorba jutok.
Az irnok elfordította födetlen, fagytól ezüstös fejét. Egy gyilkosnak volt a fia, aki részegségében egy másik embert megölt. És az irnok szörnyű küzdelmet folytatott ezért a bűnért, nevet cserélt, elköltözött, de az apja vétke bizonytalanná tette és gyakran meghátrált.
- Rémítő - mormogta - még az asszony is belémmar. Hát én is öljek vagy raboljak, mint az apám?
S rápillantott: - Talán azt akarnád?... de nem szólt, elkerülte a további veszekedést, mert az asszonyra rájöhet a roham és akkor habzó szájjal végigvágódik itt az utcán. A mentők elviszik tőle, s ő pedig árván magára marad.
Megsimította az asszony kezét és azt mondta: - Csendesedj.
Útközben, míg a Körút felé vándoroltak, az asszony mindig súlyosabban nehezedett rá.
S már beértek a Körútra, kávéházak mellett mentek el, s a villamos sínek sziszegve vezették a mélyedésükbe fúródó szélrohamokat. Egy mozi előtt jajdult föl először az asszony, s mikor az irnok ijedt, kérdezősködő arccal hozzá hajolt, azt súgta néki: - Görcsöm van.
S vékony ujjaival a gyomrát szorongatta, a lábai idegesen reszkettek.
Az irnok elkáromkodta magát. Iszonyú! A házak már csukva vannak, a házmestereket kellene fölcsengetni egy kulcsért, s bő borravalókat adni nékik. De az a házikó is, ami ott álldogál a következő utcasarkon: pénzt kér és ők nem adhatnak.
Nincs egy fillérjük, se lakásuk s most, varázsszerűen minden megélénkül. Éjfél közelít, több az ember, autók búgnak, s az utolsó villamosok csöngetnek. A mellékutcák is élénkek és világítottak. Az asszony szegény, egyre jobban reszket, nem bír már tovább menni és megáll.
- Krisztuskám - suttogja - segíts meg engem.
Az irnok zavartan pislog, szét szeretné tépni a házakat, benyúlni a hálószobákba, fülüknél fogva idehúzni az alvókat, s mint valami mord álomképet megjelentetni előttük a feleségét: - Itt didereg a végső nyomorúság. Mert ha már éhezünk, legyen meg az Úr akarata, de hogy még arra se legyen pénzünk, hogy a szennyünktől megszabadulhassunk, az szörnyűség!
- Jöjj kérlek tovább, - hívja az asszonyt - lépj ki a kapú alól, ha nem bírsz, elviszlek a karomon.
Az asszony sírva fakadt. Bárcsak elperzselné a halál, mint a viaszt, és kínt okozó testét nem érezné soha többé. Szégyelte a fájdalmát, nem akart jajgatni és tovább indult.
Az irnok lassúnak találta a haladást, hosszúnak tűnt az út a házikóig, s elgondolta, ha túl is lesznek ezen a kínon, ha kikoldulják az ingyen helyet az anyókától, akkor majd az éhség görcse jön elő, a fagy kegyetlenül tépdesi őket, s a földre roskasztja és megfagynak. De ő nem akart meghalni, hiszen egy gyilkosnak volt a fia, aki küszködve élőnek maradt, hivatalba járt, megnősült és állások után futott.
Mintha hűvös hegyeken lépdeltek volna át, a levegő megfagyott bozótjain, és a fagy tüskéi megmarták a lábaikat. Az irnok fáradt testében duzzogva forrt a lélek, káromkodás kavargott benne, emberútálat és keserűség, harag, lázadás volt talán, de pattogtatta a nyeldeklőjét, följebb dobta a szívverését, s homlokát futva pirosította be a vér. Kiabáló szavak suhantak végig rajta, egymáshoz verődtek csattogva, mint az összefutó vasúti kocsik az állomáson, s mindegyikük mást hordott a falai között. A sok belső csattogástól, ütközéstől fölizgatva, hevesebben lépett az irnok, de most megtorpant, mert sisteregve egy szélsebes lokomotív rohant végig rajta, tovább zúgott és kilökte a töltésre az előbbi szavakat. A feleségére meredtek a szemei mint két vörös lámpás: - Hát rabolni muszáj?
Az asszony nyögve fölpillantott rá, s öntudatlan védekezéssel sóhajtott.
Az irnok lelkében a rejtegetett megalázó emlékek fojtó fergeteggé nőttek. Hangosan kezdett kiabálni: - Igen, az apám gyilkos volt! És milyen semmiségért ölt? Bort szopogatott a vén őrült, s egy liter borért tette. Mikor már benne volt a harmadik, a negyedikért!
De még nem tudta, hogy mit akar rabolni és kit támad meg. Gazdag ködbe bujtak előtte a bankok, a házak, a járó-kelők: - Istenem, mennyit lehet rabolni, milyen gazdag a világ, hol kezdjem? Csak át kell nyúlni a «nem szabad» ködén, s föltépni a pénzeszsákokat.
- Csakugyan - mormogta az irnok -, embert állítsak meg és kérjem a pénzét? Vagy az egyik mellékutcában tépjek fel egy rollót?
Ám az asszony dideregve kapott utána: - Ne siess, állj meg! Nem birok rohanni!
De az irnok mosolygott, megvolt a terve: - Még csak öt lépést. Könyörgök, még csak öt lépést a házikóig. Ott bemész, helyet kérsz az anyókától, amig ő beereszt, én lefogom. Ha végeztél, te állsz a helyére és beszeded a vendégektől a bért. Így összegyüjtünk egy vacsorára valót.
Az asszony hebegve takarta el az arcát, de az irnok újra a fülébe súgta: - Meg kell tenned, hiszen összeesöl a görcstől. Meg kell tenned, mert reggelig egyikünk sem bírja ki az éhezést. Úgyis be kell oda menned, eredj hát!
Tűz lövelt a szájából, s megperzselte az asszony fülét; a szíve örömtől vert, hogy noha rablást végez, csak egy vacsoráról van szó, néhány fillérről, nem öl meg senkit, csak a száját tömi el, s a kezét köti össze és megfosztja az anyót egy éccakára való jövedelmétől.
Előbbre lendült és kinyitotta az ajtót. S elrejtőzve, nem engedte becsukni, hogy kileshesse a pillanatot. A felesége ingadozva lépett beljebb, vele szemben félrerohant egy ajtó, s kilépett az anyóka, kulcsokkal a kezében. Az egyik fülke szabadra nyilt és az asszony eltünt. Az anyóka fülére tapasztott kézzel jött előbbre: - Huzat van - motyogta és vaksi szemeivel kifelé fordult.
Az irnok lábhegyen lépett be, s az anyóka részegnek hitte:
- Ide a hölgyek járnak. A másik ajtón.
- Tudom, kéremszépen - susogta az irnok udvariasan és egészen közel hajolt hozzá. Az anyókára meredt s a tenyere bizalmasan nyúlt az öreg szája felé: rátapasztotta, a lábát gáncsolón mögé vetette, s az anyó rémülten eldült a karjai között. Most az irnok ujjai játszva a nyakára csúsztak, de ez csak fenyegetés volt.
- Nem - gondolta az irnok -, csak a száját fogom be, az is elég lesz.
S már nyugodtan, ügyesen végezte a többit. Az anyó szájába tömte a zsebkendőjét és az öreg kötényével fogta bilincsbe a kezét. Aztán a kulcsokat kaparintotta meg, fölnyitott egy fülkét, s behúzta oda az anyót.
Mikor kilépett, hófehér arc fogadta, a száján habban és széthullt hajjal.
- Itt a roham - komorodott el az irnok -, ha most belép valaki, kitalál mindent.
- Giza - riadt rá az asszonyra -, nyugodj meg, törüld le a habot. Ülj ide az anyó helyére. Ha valaki jön, hogy nyitsz neki ajtót? Itt a fogoly van! - s arra mutatott, ahol az anyó hevert.
- Nyugodj meg - sürgette -, mert jönni találnak! Értsd meg, kinyitod az ajtót, így ni és kinyujtod feléjük a kezed: akkor pénzt adnak neked! Aztán rájuk csukod, érted-e már, az istenért?
Az irnok kétségbeesetten pillantott a szivrohammal küszködő asszonyra. S már a férfiosztályon megnyikorgott az ajtó. Talán két férfi léphetett be, mulatságból hazafelé haladók és nagyokat kiáltoztak és kacagtak.
Az irnoknak elszorult a szíve. Hátha beljebb jönnek, helyiséget kívánnak, akkor mi lesz? Az asszony elájul, hiszen még egészségesen se bírná rá, hogy ajtót nyisson egy férfinak.
De a zaj elhalt, csöndesség volt, s az irnok két ajtóval ellátott őriző-fülkébe húzódott a feleségével.
- Várni kell, Giza. Nyugodj meg, szívem.
Igen, várakozni kell. Ha vendég jönne, majd kinyitja előttük a fülkét. Nem sokáig kell figyelni, biztosan betérnek ide nők is.
S végül megtörtént ez a kívánsága. Tollaskalapú utcai nő lépett be. Bűzlött az italtól és idegesen nevetgélt:
- Gyorsan, gyorsan - parancsolta és lám, Giza mindent elvégzett egészen jól.
S mikor eltávozott, húsz fillér maradt utána, s az irnok örömre derült: - Hiszen megölhettem volna, elvehettem volna mindenét, de nem tettem. Nékem csak a húsz fillér kellett tőle.
- No látod, Giza - mondta vihogva az asszonynak -, nem is olyan nehéz mesterség. Ülj ide a székre és várjunk csak.
Úgy tünt előtte, mintha szűk kis birodalmat talált volna és fölkiáltott: - Istenem, ha egy ilyen házikó a miénk lehetne, milyen szépen megélnénk mi ketten! Ha valahogy el lehetne venni gyilkosság nélkül ettől az anyótól.
- Így jó rabolni - gondolta -, gyilkosság és vér nélkül.
Aztán eszébe jutott, hogy az ilyen házikókat éjfélkor le szokták zárni, a női osztály fölötti lámpát kioltják, s lám az övéké még mindig világít árulkodón. Valójában ez előnyt jelent, mert az ide betérők majd bőséges borravalót fognak adni.
De esetleg beszólhat a sarkon posztoló rendőr is: - Kérem, mi az, meddig akarnak még nyitva tartani?... Talán jól ismeri az anyókát s majd rájuk mered gyanakodva: - Kicsodák maguk, hol az anyó, mit keresnek itten?
S amint az idő múlott, az irnok egyre idegesebb lett. A felesége gyötrődve ült a széken és dolga sem akadt. A fénylő lámpa meg úgy villogott a fejük fölött, mint a titkokat kiordító áruló. Legszívesebben kioltotta volna, de félt, hogy akkor elkerülik a házikót! De sosem hitte, hogy a gázlámpa ilyen puffadtra hízhat, rendőrcsákó loboghat a fején és szigorúan fénylő szemmel azt kérdheti tőle: - Ön rabló? Rabolt és még csak húsz fillérje van összesen? Ha-há és ezért a pénzért fogják Önt lecsukni két-három évre? S kimondják: - Rabló lett belőle, de nem csoda, hiszen az apja is gyilkos volt. Hiszen látszik, passzióból, húsz fillérért, ha-há-há!
Igen, a feleselő gázlámpát okvetlenül el kell fujni. Olyan erős fénye van az éjszakában, hogy szinte beillene Napnak, s áttetszővé teszi a bódé falait, mindenki beláthat ide, láthatják a megkötözött anyót, a két rablót, amint ülnek egymás mellett.
És az irnok leoltotta a gázlámpát.
- Most sötét van, Giza, nem kell félned.
S még mindig mosolygott, mert új tervet lobbantott föl az agya. S mikor a férfiaknál megcsikordult az ajtó, kilépett.
Egy részeg volt, aki bejött, szuszogva sóhajtott, s meghökkenten ijedt az irnokra. Az pedig kinyujtotta elébe a kezét és rászólt: - Éjfél után itt is fizetni kell.
- Jó - motyogta a részeg -, oáhh-o-áh, jó, jó.
De az irnok mint a démon állt fölötte, leste őt és izgatottan várt. Ha ez sikerül, akkor minden betérő férfitól díjat szed, pedig nem kell fizetniök. S Gizát megkíméli, hadd pihenjen ott a meleg zugban.
De megrezzenve hátralépett a részegtől, mert két hangos úr tért be.
- Miért van itt sötét? - kérdezte az egyik.
- Spórol a főváros - kacagta a társa.
- Igen, kérem, uraim - akart közbevágni -, tessék csak tíz fillért adni, mert a főváros szegény és pénzre van szüksége.
A részeg támolyogva lépett hátra, a ruháját rendezte, s fölkiáltott: - o-o-áh, itt-itt van a pénz!
És pislogva az irnokot kereste.
A két úr is megfordult kutatva és az egyik egészen közel lépett hozzá és az arcába lehelt: - Maga koldus?
- Kérem! - kiáltott fel az irnok - nem, nem! Én csak bejöttem ide.
S ezzel már menekülve kifelé indult. Kint megcsapta az éles szél és megtántorodott tőle. Aztán a két úr szeme elől hátrafelé sompolygott a női osztály felé. S besuhant vissza a feleségéhez. Az asszony bénultan üldögélt a széken, s mikor az irnok meglátta: sírva fakadt. Mindene rázkódott a zokogástól. S az asszony a zajra, mint valami hófehérarcú kísértet fölemelkedett, a kezében megcsörrentek a kulcsok és azt mondta az urának: - Tessék!
- Talán megháborodott? - döbbent meg az irnok. - Ó, hogy idáig jutottak! Hát rablók voltak, erőszakosak és van húsz fillérjük! S bent talán már az öreg anyó megfulladt és ő gyilkos lett ezalatt. És a két úr, ha ujságot olvas holnap, visszaemlékezik a kalandra, személyleírást adnak róla és elfogják.
Megremegett és legelőször azt a fülkét tépte föl, ahol az anyóka hevert. - Talán még él?
Az öregasszony félig eszméletén volt és szemei könnyesen világoltak. S egyre ijedtebben tágultak szét, mikor az irnok remegő szájjal fölébe hajolt... - Most öl meg - gondolhatta, s még a fojtó dugaszon át is kireszketett segélyt kérő jajdulása.
Az irnok felesége ott állt már fölöttük és sikoltva kapta meg a férje karját: - Ne fojtsd meg!
Pedig az irnok szemei tele voltak könnyel, s az anyó szájából kitépte a zsebkendőt és leszakgatta a kötést a kezeiről. Hirtelen Krisztus emelkedett eléje, s az ő szájával azt akarta mondani: - Fogadj minket gyermekeidnek, anyó, ha meg is bántottunk téged. Könyörgünk, kődobásainkért dobj vissza kenyérrel!
De az anyó csak pihegett és elnyúlva bámult az irnokra. Az szerette volna újra s újra megkérni, hogy fogadja őket gyermekeinek, vagy még inkább koldult volna tőle.
Akkor eszébe villant, hogyha talán megvacsorázhatnának azon ma éjjel, amit az anyó ad, már holnap előlről kellene kezdeni mindent és ez így folyjon egész télen át? S talán holnapra az anyó is bátrabb lesz, mint most és elárulja őket.
Otthagyta az anyót a földön és a feleségéhez lépett: - Giza, meg mersz most halni?
Az asszony üveges szemei szédülten figyeltek rá és a teste megtántorodott. Az irnok pedig csodálatos erővel megragadta, felállította az ülőkére. S utánakapaszkodva a felesége nyakára csavarta az öblítő lecsüngő láncát. Lent az anyó nyöszörgött és megcsuklott rémületes sírásban. Az irnok most megcsókolta a felesége száját, aztán leugrott, s az asszony lábaiba kapaszkodva, hatalmasat rántott rajta. A felesége fölsikoltott és félrezuhant a feje, míg a teste remegve csavarodott egyet a láncon. S a rántástól előbúgott az öblítő tartányából a víz és sistergő hanggal fröcskölt alá. Az irnok újra és újra megrántotta az asszonyt, de a meghúzódó lánc hiába nyitotta föl a tartány szelepét, csak hörgés, üres erőlködés hallatszott.
- Látod, anyó - susogta az irnok az öreghez térdepelve -, látod, megöltem a feleségemet. De én nem olyan gyilkos vagyok, mint az apám volt! Nekünk nincs ennivalónk, sem lakásunk. Mondd, te talán még tovább akarsz élni, vagy megfojtsalak téged is? Én tudok ölni, én egy gyilkos fia vagyok.
De az anyó úgy elnyúlt előtte, mintha máris halott lenne. Az irnok fölállt mellőle és borzongva megcsókolta a felesége meg-megránduló kezét.
Aztán egy másik fülkét nyitott föl, ráállt az ülőkére, kifeszült izmokkal hajolt neki a falnak és a nyakára hurkolta a láncot. Most kiugrott a levegőbe és lefelé zuhant. S a víz ismét előtört tisztító zuhogással.