Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 5. szám
János levette lábát a gáz-pedálról, a vén kis Ford zörögve haladt tovább a végtelen evnyun. Mögötte a türelmetlenebbek egyre zavargatták tülkölésükkel, de ő nem hallotta. Szerencsére a külső lájnon haladt, így hát aki csak akarta, kedvére megelőzhette.
Az ötvennegyedik utcánál egy egész blok üres telek maradt. A feltöltött úttestek között bozótos vadfűvel benőtt gödör, amelyben fekete sziklák meredeztek. Egy pillanatig arra gondolt, hogy nekivezeti a kocsiját. Ez volna a leghelyesebb vége a vén Fordnak is meg a vén munkásnak is. De azért a Ford csak ment tovább Börszájd felé. Ezek a kis Fordok sohasem akarnak meghalni. Hirtelen kell befordítani valami faluvégi gödörbe, aztán elszaladni messzire. Máskép nem szabadul meg tőle az ember.
Lám, az öreg munkással egyszerűbben végeznek. Amikor a pörszér átadta a pénzét, egy kis cédulát is a kezébe nyomott, hogy ne jöjjön be hétfőn. Huszonhárom éve dolgozik a gyárban, most elég volt. Flájolták.
Hiszen sokszor megmozdult benne a bajsejtelem, hogy egyszer csak be fog következni ez a gyászos pillanat is, de rögtön másra gondolt. Pedig hát hiába, ez is eljön, mint a halál.
Talán a droguista csapta be, nem jó volt a pomádéja. Szorgalmasan kente vele a haját, idővel egyre több kellett belőle, amint halántékán az ősz szálak szaporodtak. De hát nem lehet a világot becsapni. Azok a lihegő kopók ott a gyárban a pomádé alól is kiszimatolják az öregséget. Most aztán lehet már ősz kedvére. Nem kell már a haját föstenie.
- Halló, János bácsi!
- Halló, Pista fiam!
Csubik Pista, aki a gummigyárban dolgozott, megelőzte. Könnyen tehette, jó kis Buick-ja volt. Siettében átszólt hozzá:
- Flájoltak a gyárban. Vége a dzsábnak!... Taczall!
Majdnem hetyke vidámsággal mondta ezt és már sietett is tovább. Ő Iszt-Csikágóban lakik, még jó husz májlt kell megtennie addig. Ez a Pista valamikor szerelmes volt a lányába, meg is kérte a kezét, ő szívesen rá is adta volna a paroláját, de hát a lány már akkor a füle-bojtjáig belebújt volt Tommiba, az amerikai fiúba. Nem lehetett vele okosan beszélni, hozzáment feleségül, már gyereke is van tőle. Az amerikai unoka.
Ez a pár szó egészen kividította. Tehát a Pista is és valószínűleg a többi is mind. De hisz akkor őt sem az öregsége miatt flájolták. A depresszió áldozata ő is. A Magyar-Körben sokat beszéltek már erről. Állítólag az egésznek Európa az oka, amely mindent fegyverre költ és emiatt nem tud fogyasztani. Ezért kell a gyáraknak megállaniok és ezért ez a sok anamplajd. Az evnyun csak úgy feketéllett a sok autó; az mind a gyászhírt viszi haza talán.
Áthaladt a Washington-evnyun, a drog-sztór és a muvi színes lámpái égtek már. Azontúl már az ő világa következett, a magyar kvarter. A tiszteletes úr épen ott dolgozgatott a jóképű kis református templom előtt. Ma szombat estére társasvacsorát és táncot hirdetett és ingujjra vetkőzve fenyő-girlandokat, zászlócskákat szögezett a templom bejáratára. A tiszteletes úr fiatalember volt még, csak tavaly végezte a teológiát Philadelphiában, ez volt itt az első éve és minden újseprő jól söpör. János meg nem állhatta, hogy oda ne kanyarodjék hozzá. A tiszteletes vidáman köszönt:
- Halló, miszter Kovács!
- Halló, tiszteletes uram! Hát csak mindig dolgozunk?
- Muszáj, miszter Kovács! Remélem, elhozza misszisz Kovácsot ma estére! Kitünő dájnolás lesz!
János nem akarta egyenesen visszautasítani. Zavartan dünnyögte:
- Még nem tudom... Beszélek majd a misszisszel...
- De csak okvetlenül hozza el. Kabaré is lesz!
Újból megindította a kocsiját és csak úgy futtában szólott hátra:
- Igaz, tiszteletes uram! Tudja, mi ujság? Flájoltak! Dzsáblessz lettem!
Ezzel már ment is tovább. A tiszteletes elborult arccal nézett utána. A jó Isten a megmondhatója, hogy hányadik ez már ma este, aki ezzel az ujsággal köszöntötte. Így aztán a mai estéből aligha lesz valami, pedig a pénzre nagy szükség lenne. Még magára a templomra is adósok a legutóbbi két részlettel. Könnyen megérhetik azt a szégyent, hogy ellicitálják. Az ír katolikusoknak úgyis rég fáj már rá a foga.
A kis Ford tovább gurult a végtelen evnyun. Itt is ugyanazok a szürke kis faházak voltak két oldalt, ugyanazok a pázsitok, minden ház előtt ugyanaz a két aszfalt-csík, egyik a ház ajtajához, másik hátra a garázshoz. És ha tovább menne, azontúl is csak ez volna, talán a világ végéig. De azért János megérezte, hogy itthon van, ez már az ő faluja. Az egyik kis ház ereszén paprikafüzérek piroslottak, a másiknak a homlokzatán idétlen nagybetüs fölírás rikított: IRMA-LAK. Némelyik sarkon emberek összeverődve tereferéltek. A drog-sztórból részeg fiatalember tántorgott ki és torkaszakadtából ordította: «Sokszor úgy szeretnék sírni...» János az alkonyi homályban találgatta, hogy ki lehet, de bárha égtek már a hatalmas ívlámpák, nem bírta megismerni. A Magyar-Egylet háza előtt is kaszinóztak már nehányan. Ezt a házat még tavaly építették, százezer dollárt beleöltek a munkásság pénzéből, ötvenezerrel még most is tartoznak rá. Persze, tavaly még jó világ volt, nem gondoltak a pénzzel.
A kis Ford itt is megállott. Kiderült, hogy ezeket is mind flájolták ezen az átkozott szombaton. Valamennyien anamplajdok lettek, öregek, fiatalok egyaránt. Hanem azért hazamenet előtt a régi szokás szerint csak megálltak most is itt egy-két trinkre. Úgy mondják, hogy a vendéglősnek jó kisüstön főtt szilvóriumja van; nem butlégertől szerzi, hanem a felesége főzi kaliforniai szilvából. Egy pillanatig arra gondolt János, hogy kivételesen maga is bekap egy kupicával, de a fösvénység legyűrte a gerjedelmét. Sajnálta a kvardert azért az egy hörpintésnyi pálinkáért. Inkább belelépett a gázba és most már egyenest hazament. De a hátralevő kis úton még elcivódott magával. Lám, ezek mindig így éltek, nem sajnálták a pénzt semmitől se, amit szemük-szájuk megkívánt, ha volt dzsábjuk, ettek-ittak, ha meg nem volt, gyarapították az adósságot fűnél-fánál; ő pedig mindig megvonta magától a jót, fogához verdeste a centeket, most aztán ő is csak ott tart, mint a többi. Igaz, hogy szerzett egy kis vagyont, tekintélye van, a Magyar Egylet elnöke lett, az egész blokk az ő nevén van, három lot rajta üresen áll, a negyedik loton meg az ő háza épült, az emeleten ő lakik, a földszinten meg a veje, a Tommi, hetven dollár rentet fizet havonkint, - mindig úgy számította, hogy ha nagyon szorul a hurok, öregségében már ebből is megélhet szegényesen. De hát ez most mind levegő lett. Azt a három üres lotot most ugyan senkise veszi meg tőle, csak győzze az útadót fizetni érte. És most már Tommira sem számíthat, most már az is dzsáblesz lett, a tulajdon vejét csak nem dobhatja ki a lakásából, inkább az fog majd a konyhájára járni feleségestül, gyerekestül, egy-kettőre fölélik majd azt a nehány dollárt, amit összekuporgatott. Jánosnak elhült a szíve, amint erre gondolt.
A kis Ford magától befordult az útról egyenest a garázsba, mint a kondából hazatérő malac. János kitopogta a zsibbadtságát az aszfalton, aztán benyitott a házba a lakkozott cédrusfa-ajtón. Máskor így munkából hazajövet de jól érezte magát, ha a lakkozott faburkolatú csinos kis labbiban megcsapta a központi fűtés melege. Most észre se vette, hogy hazaért, mintha álmában járt volna. A kis unoka a lépcső karfáján csúszkált. János rászólt:
- Halló, Dzson!
Róla keresztelték el Jánosnak, nagyapai álmában Janikának is becézte, de csak John-nak szólította, mert más néven nem fülelt a gyerek. Kövér, szélesvállu gyerek volt, szőke hajjal, huncut kis fekete szemmel, előreugró állkapoccsal. Ez már igazi amerikai kölök volt, az apja fia. Odarohant a nagyapjához és megrángatta a kabátját.
- Csaklet!... Csaklet!...
Az ám. Eddig minden este hozott neki egy darab csokoládét a zsebében. Most erről is megfeledkezett. Szegény gyerek ugyan hamar tudomásul vehette, hogy beköszöntött a rossz világ. Erőszakolt jókedvvel mondta:
- Ma nincs csaklet... De majd holnap dablt hozok. Hol van apika?
A gyerek vállat vont.
- Dont nó!
- Hm... És anyika hol van?
- Dont nó!
János arca elborult. Semmiképpen sem lehetett rávenni a gyereket, hogy magyarul beszéljen. Bosszusan otthagyta, fölment az emeletre. Amint benyitott a living-rúmba, szokása szerint vaktában előre röpítette:
- Halló anyjuk!
Az asszony a konyhában volt és a vacsorát főzte. Azok a kedves sistergések és jószagok messziről elcsevegték a mai étlapot. Kolbászt sütött és paprikás krumplit főzött hozzá. Elterpedt, kövér nő volt, látszott rajta, hogy már rég nem jár a gyárba, csak az itthoni munkát végzi.
- Tommi még nem jött haza?
- Nem is jön. Julcsa ment el érte, ma együtt mennek be Csikágóba, ott dájnolnak.
János elfintorította az arcát, aki akarta, mosolynak is nézhette.
- Éppen máma!... Na hiszen nagy mulatságuk lesz belőle!... Tudod, hogy flájoltak?
Az asszony úgy megijedt, hogy a fakanállal megállott a lábos közepén. János gyorsan mentegetőzve tette hozzá:
- Nemcsak engem... Az egész munkásságot... Beállott a dzsáb.
Többet nem is beszélt róla. Átment a fürdőszobába, oda volt már készítve a tiszta fehérnemű és a puha, vastag fürdőköpeny. Megfürdött, megberetválkozott, aztán fürdőköpenyébe burkolózva végigheveredett a bőr hintaszékben.
A vacsorához maguk közé ültették a gyereket, de most ebből is csak bosszúsága lett. Dzson undorodva köpte ki a paprikás krumplit, pedig a felesége azt úgy főzte, hogy akár a püspök is megehette volna. Az asztalt csapkodta és megátalkodottan bömbölte:
- Szendvics! Áj vant szendvics!
Muszáj volt neki hamarosan szendvicset csinálni kenyérszeletekből, sonkából, vajból, zöld salátából. A gyerek rettenetesre kitátotta a száját és elégült vigyorgással beleharapott. János nézni se bírta. Bosszúsan dünnyögte:
- Elrontották ennek a szerencsétlen gyereknek a gusztusát! Emberséges eledel már nem is megy bele!
A gyereket korán levitték a földszinti lakásba, ágyba fektették, ők ketten pedig odafönn, a living-rúmban beültek egy-egy karosszékbe és megindították a szekrényes rádiót. Valami operát játszott. Csikágóból. János rosszkedvűen mondta:
- Állítsd el! Jobb lesz most így csöndben elüldögélni.
Az asszony se nem szólt, se nem sopánkodott. Tudta, hogy ez most mind hiábavaló, olaj volna csak a tűzre. A villanyt is eloltották, ott ültek a vak csöndben, csak a könyvszekrény tetején ketyegett az antik-formájú bronz óra. A széles ablakon messze el lehetett látni. Mindenütt ívlámpákkal szegélyezett evnyuk, egyforma kis házak, a fekete messzeségben pedig a gyár-szörnyetegek lobogtatták magukból a vörös, sárga, zöld fényeket. Valahol messze, messze pedig halványan derengett az ég. Ott volt Csikágó mulatságaival, bűneivel. János halkan megszólalt, mintha magának beszélne:
- Legjobb volna egy nagy szoldot csinálni, mindent eladni, a házat, a három lotot és visszamúvolni az ókóntriba!
Az asszony elfojtottan nyögött egyet és megvacogott a foga. Huszonnyolc év óta ez a vágya, a sebe. Akárhogy temetgeti, ha hozzáérnek, mindig egyformán fáj. János huszonnyolc év óta fékezi ezt a meglapuló, szűkölő, vinnyogó fenevadat, mint az állatszelidítő. Mos is rácsördített egyet a szavával:
- Hiába próbálnám eladni, úgyse venné meg senkise! Aztán meg... hazamenjek? Hova? A büdös parasztok közé? Hiszen emlékezhetsz még! Sohse fürödnek! Egy falat ételt se tudnék megenni köztük!... Az a nyomorúság otthon... Hiszen emlékezhetsz!
Persze, hogy jól emlékeztek mind a ketten. János Dunántúl volt béres az uraság birtokán. De akkor se tudta, ma se tudja, hogy hogy hívták azt az uraságot. Nekik az uraság csak az Uraság volt, mint ahogy az Isten az Isten. Komoran dörmögte:
- Meg már talán nem is él azok közül egy se!...
Az evnyukon lefolyt már az autó-áradat. Néha suhant el egy-egy kocsi a fényes aszfalton. A tiszteletes úr, úgylátszik, mégis megtartotta a mulatságot, a kis templomból idehallatszott a műkedvelő munkás-zenekar lármája. Magyar nótákat játszottak réztrombitával, dobbal, cintányérral. Az asszony fölhasználta a sötétséget és hangtalanul sírdogált. Hiába réztrombita, hiába dob és cintányér, együgyű füle azt a nótát hallotta, amit a marokkötő lányok dalolgatnak a lehulló rendek nyomában lépkedve. Aztán, nehogy gyanút keltsen, kényszeredett nevetgéléssel mondta:
- Szegény lány, úgy örült, amint elindult Tommiért a gyárba!
- Höhöhö... Most legalább kimulathatják magukat bánatukban!
De egyszerre a torkára fulladt a hangja Jánosnak, amint Tommi jutott az eszébe. Ez már igazi amerikai ember, akár van dzsáb, akár nincs, folyton csak a jóléten jár az esze. A pénzét mindig összegyűrve hordja a nadrágzsebében és úgy szedi ki onnan, mintha otthon garmadával volna belőle. Hányszor próbált a lelkére beszélni, hogy jó volna takarékoskodni, a jövőre is gondolni néha, ő csak nevetett kivicsorgó fehér fogait összeszorítva. Mondott is rá valamit a maga amerikai nyelvén, de azt már ő meg nem értette, mert csak annyit tanult meg amerikaiul, amennyi ép a gyárban kellett, hogy el ne adják. Ott van az a sok könyv is a könyvszekrényében, amint annakidején a többi bútorral egyetemben részletre leszállították. Szép a szemnek, elnöki tekintélyét is megerősíti, de sohse fogja megtudni, hogy micsoda bölcsességek vannak az aranyos fedelek mögött. Aminthogy azt se fogja megtudni sohasem, hogy mi történik ebben a szörnyű nagy országban, mi itt az emberek öröme, baja, kívánsága, reménysége. A Magyar Egyletben sokszor gyűléseznek, de ott mindenki a maga bajáról beszél, meg egymásról vádaskodnak, ha a tagsági díjakról van szó. Azonkívül meg csak a kártya van és az ital és a kuglizó. Néha szóba kerülnek az ó-kontri dolgai, de hát erről annyi sok mindenfélét locsognak össze, hogy az ember a végén már nem is tudja, hogy melyiknek higyjen... És a vége mégis csak az, hogy a lotok a nyakán maradnak és Tommi se fogja tudni fizetni a hetven dollár rentet.
- Te, én azt mondom neked, hogy az urak csak blaffolnak a gyárakban! Térdre akarnak kényszeríteni bennünket, hogy mi menjünk oda rimánkodni a dzsábért! Térdre akarják kényszeríteni a munkásságot.
- Hát persze! - sóhajtotta az asszony félénken, mert nem igen szeretett véleményt mondani, ha az emberek dolgáról volt szó.
Autó zörgött a ház mellett, Tommi jött meg a feleségével. Egymás kezét fogták, amint fölfelé jöttek és folyton összenevettek. Nagyszerűen mulattak Csikágóban, moziban is voltak, a fiatal asszonyka megpróbálta elmesélni a darab tartalmát szüleinek, de a második mondatnál belezavarodott a magyar beszédbe és angolul folytatta. Tommi, a hatalmas szőke fiú gyönyörködve nézte egy darabig, aztán csókkal zárta le a száját. Jánost bosszantotta ez a nagy vigasság. Rátámadt a vejére:
- Halló, Tommi! Nálatok nem flájolták az embereket?
Tommi átkarolva tartotta a felesége derekát és mosolyogva válaszolta:
- Óh jessz! De csak az idegeneket! Mi, amerikaiak, maradunk!
Jánosnak elsötétült az arca és dühösen fölhördült:
- Hát ha ilyen az amerikai igazság, mondd meg az elnökötöknek, hogy...
És mondott még valamit. De azt már magyarul mondta.