Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 4. szám · / · DISPUTA
«Monument von unserer Zeiten Schande» így aposztrofálta Schiller Rousseau síremlékét s ezzel a hálátlan és értetlen kort akarta megbélyegezni, amely nem volt méltó Rousseau nagyságához. A szomorú esemény, melyről e sorokban kivánok szólani, nem kevésbé jellemzően világít rá arra a korra, melyben megtörténhetett. De főleg e kornak egy híres és kétségkívül kimagasló alakját, egyet azok közül, akiknek kezébe - ugyancsak Schillerrel szólva «az emberiség méltósága van letéve,» mutatja meg váratlan megvilágításban, mely még a «Die Kunst im Dienste des Kaufmanns» jelszavával ékeskedő időkben is megdöbbentő. Éppen a
A hirdetés jobboldalán mintegy 7x8 nagyságban Hauptmann portréja díszeleg, a bal sarokban kisebb kép: egy tányéron az immár világirodalmivá vált Limbugi sajtnak a szagolhatóságig hű portréja. Gerhart Hauptmann aláírása facsimilében van reprodukálva. A Hauptmann levelében lévő aláhuzások, illetve ritkítások pontosan megfelelnek az eredetinek, a
Mit lehet ehhez még hozzáfűzni? Mivel magyarázható, menthető (?) esetleg Hauptmann tette? (Mert az író tette az írás.) «Tout comprendre c'est tout mépriser» variálja Nietzsche Staël asszony ismert mondását. De honnan vegyük itt a «megértést»? A német szellem művészeti megnyilvánulásainak nem lehet nagyobb tisztelője e sorok írójánál. Mindamellett tagadhatatlan, hogy a németek sohasem excelláltak az ízlésben. (Tudjuk, hogy a nagy művészetnek az ízlés nem minden értelemben döntő kritériuma.)
De gondolkodásbaejtő az, hogy az utóbbi idők legszörnyűbb ízléstelenségei ott születtek meg, ahol ez a lényegükben egymástól mégiscsak merőben idegen két világ: irodalom és magángazdasági érdek, egymással érintkezni akartak. Nem is a minden reklámeszközzel dolgozó üzleti szellemből sarjadt olyan kinövésekre gondolok, mint ama toilette-papír, melyet gyártója azzal akart népszerűsíteni, hogy a német klasszikusok és más szellemi nagyságok életrajzi adatait nyomatta rá és mint ilyen müveltségterjesztő cikket hírdetett a Simplicissimusban. Ami Hauptmann qaulifikálható cselekedetét illeti, még a sajt-dythirambusnak nyilvánvalóan szándékolt túlzó, szinte parodisztikus hangja sem mentheti azt semmiképpen. Mert mégis megírta a dícsérő levelét és nyilván fel is hatalmazta a sajtcéget, hogy azt vevőfogásra felhasználja. És mégiscsak felmerül a fájdalmas kérdés, hogy a Hannele gyönyörű záróverseinek költője, hány láda sajtot vagy egyéb anyagi rekompenzációt kapott e legutolsó (mindenképpen legutolsó) szellemi produktumáért, ezért a gyászos prózakölteményért, mely - hiába - az egész mai német parnasszus presztizsét egy pillanatra sajtillatfelhőkbe burkolta... Mikor Frank Wedekind a Maggi leveskocka-gyár számára csinált reklám-verseket - akkor Wedekind szegény volt - ez mentőkörülmény és főleg nevével nem fedezte ezeket az írásokat, nem adta el a nevét. Nem is tehette volna, mert hisz abban az időben még nem is volt neve a publikum szélesebb körében.
Korszerűtlen kétségkívül egy Stefan George attitüdje, mellyel a művészet elefántcsonttornyába zárkózik és még azt sem engedi meg, hogy