Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · Vers
Vannak költők, akiknek világa önmagukban van, akik vergődve matatnak lelkükben, mint egy rendetlen szobában, hogy sötét sarkokban, rejtett fiókokban ráakadjanak arra, ami minden lélekben ott rejtőzik, - ott rejtőzik véka alatt, mert az avatatlan lélek gazdája nem ismeri a kulcsot, mellyel a maga belső szobáját megnyithatja, a lámpást, mellyel a sötét zugokba bevilágíthat, s az eszközöket, melyekkel a titkos fiókokat fölfeszítheti. S vannak költők, akik a külső világban ismernek rá önmagukra, akik bebarangolják a falut és a várost, a mezőt és a csillagokat, belenéznek a káposztalevélen ringó harmatcseppbe s a hazatérő tehenek szomorú szemébe, társakra akadnak, akikkel leülnek az útszéli csárda elé egy pohár borra, vagy akikkel együtt rohannak forrongó napokon szennyes sikátorokban, s néha sápadtan pillantanak a multba, ami előttük volt, s kigyúlt arccal lesnek a jövőbe, ami utánuk következik: s önarcukat látják megismétlődni fűben-fában, állatban-emberben és istenben. Az egyik fajta vertikálisan lefelé fúrja magát, a másik szétfut a távoli horizontok felé; az egyik önzőn arra használja a jelenség-világ minden anyagát, hogy tüzet rakjon önmaga sötét szakadékainak megvilágítására, a másik pazarlón kiszór magából mindent, hogy a világ daloljon körülötte, hogy a nyelvetlennek adjon hangot a megszólalásra.
Illyés Gyula - ha szabad típusokat fölállítani a költészet megszentelt áruházában, ahol minden darabnak épp az adja meg az értékét, hogy csak egy van belőle, - az utóbbi fajtához tartozik. Örökké útban látjuk: amint vízen-járó Krisztusként jön felénk a sarjúrendeken, ahogy hunyorogva indul a reggeli fényben fürdő dülőúton, vagy az elsötétült krumplibokrok közt lépdel, dombokra-hegyekre hág, Dózsa György szekerén rohan, s aztán megtér haza: s az otthon is új állomás, ahol csupa régi és mégis új látomás fogadja. Vándornak szólítja önmagát, aki ha le is ül úton-útfélen, vasúti állomáson, idegen lagzin, csak vándorútján pihen meg egy kevéssé. S mikor az élet fordulóján megáll, megdöbbenve a hatalmas, szorongató érzéstől, hogy holnaptól kezdve akarva-akaratlan fordul benne valami, akkor is úton van: kilép szobájából, régi életéből, s a síkos úton elindul völgyből a hegyre, «férfiak tájára».
Mi célja van ennek a szakadatlan bolyongásnak? Mi hajszolja a költőt, hogy egyre fusson a szelekkel, amelyeknek fúvása valami barokk nyugtalansággal tör föl verseiben? Valami új tartományt, vagy legalább egy embernemlátta kies völgyet akar fölfedezni? Különös nyomokat követ az országút tavaszi sarában - vagy a bolygás puszta vágya kergeti?
Nem, ezekben a versekben nincs semmi kékvirágos romantika, semmi félvágyakból, félérzésekből szőtt misztika, - a lágy, simogató, mosolygó szavak alatt kemény akarat rejlik, mint lágymosolyú száj alatt kemény, tatáros állkapocs: ez a költő nem akar egyedül maradni. Az apák egy évszázadon át, - az individualizmus hősi századán át, - építették a magányosság elefántcsonttornyait és sziklavárait, - a fiúk pedig föllázadtak a magányosság szerzetesi regulái ellen s lassacskán kiszöktek, kiosontak a toronyból. Illyés Gyula lármás handabanda nélkül lépett a maga útjára: verseiben nem találjuk lenyomatva az «emberiség» és «világegyetem», a «Jangcse-kiang» és «Niagara» szavakat, - nem is vágyik ő ilyen messzire, csak addig, ameddig a szeme ellát. De ezen a körön belül minden porszem testvére. Nem magányos még magában sem. Ha egy pohár bor van mellette, már ketten vannak: ő és a pohár. Kísérteties, ahogyan képei megelevenítik a tárgyakat: a megvert asztalon «fölugrik, hasradől és vért hány a vén palack», országok válnak tapinthatóvá képzeletének boszorkánykonyháján: Magyarország kis állat, «mely hasrafekve issza az Ádriát» s a napot leszakítja mennyei méltóságából, lealázza, hogy megközelíthesse, hogy keze alatt érezhesse meleg testét: «röfögve s kapkodva rózsaszínű orrát - gőzt fújva fut a nap a kis halmokon át.» A tájak is pihegő, lélegzetvevő mellel terülnek el előtte, s a magyar föld állatai otthonosan ballagnak el közelében. Szüksége van rájuk, hogy ne legyen egyedül. A lírikus nárcisztikus önmutogatását is megtöri: emberek tünnek fel a verssorokban, forró vallomásként, bugyogó érzelemkitöréseket helyettesítve, emberek, akikhez a költő tartozik s tartozni akar: kotyogó kis öreganyó (aki így beszélget magában: «ne ficánkolj te tűz, ne füstölj már, hallgass, - mit kapkodsz kezembe, mint egy mérges kakas... - fölszedünk majd krumpli, ne félj, hogy megfázol, - gyere ki már te ág ebből a rakásból...» tőle tanulta tán a költő bűvös elevenítő erejét?) s mellette tehenet fejő szomorú szüle, frissen bekötött fejű menyecske, megszidott, félszeg napszámos, békésen hazatérő földmívescsoport, «...vállukon a kapa, - a holdfényben mintha visszamosolygana, - vagy fogát mutatva visszavicsorgana?» Illyés, - nagyobb szociológiai, mint pszichologiai érdeklődéssel, több lázadó hévvel, mint önmagáraismert rezignációval, - hangosan vallja, hogy értük dalol, nevükben szólal meg, de éppúgy mondhatnók, hogy ők dalolnak érte, ők az anyaga, a képei, a szimbolumai ennek az egyébként szimbolumok nélkül dolgozó, sárosan és párásan reális költőnek. Imre hát bujdosásának eredménye: végül is vele van az egész látható teremtés, s a nagy körkép közepén csöndes békével állhat meg a költő, leeresztve varázsvesszejét: a világ megzendült körülötte.
Illyés valóban mindig nagy képeket, freskókat képzel el, s ezeket az álló képeket mozdítja verssé. Magát is ráfesti a képre, mint régi festő írta arcmását a sarokba, s magát is látja, minden mozdulatával, s látjuk őt mi is. Verseiben minden látható és tapintható. Irtózva kerüli az elvontat, a fogalmit, s ha szüksége van egy-egy absztraktumra, legszívesebben néhány vonással foghatóvá varázsolja azt is: «íme bő ruhában és nagy, aránytalan - tagokkal leül a torz melankólia - mellém...» De akármennyire képszerűek versei, nem férnek keretbe. Nincsenek megkomponálva, - majdnem mindegyikből el lehetne venni s folytatni is lehetne. «Aránytalan tagokkal» ülnek mellénk ezek a versek, - ám mégsem érezzük torznak őket. Inkább azt az érzést kelti bennünk ez a nyitottság, hogy amit olvastunk, egy szemvillantásra fölfogható része a világnak, amely bejárhatatlan, - nem impresszió róla, hanem maga a világ, testi valóságában. S a nyitott széleken képzeletünk tovább szálldos, Illyés erős, tüzesfényű vízióinak reminiszcenciáiból táplálkozva, s magunk is társaivá csatlakozunk a költőnek, aki nem akar egyedül lenni, s aki mágikus varázsszavaival, - szerény alexandrinusok, jambusok leple alatt, - magához láncolta a mi szívünket is.