Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · Tudomány és kritika
Olyankor, amikor a tehetség kérdését hallom feszegetni, elsőül mindig annak az iskolaudvarnak képe jut az eszembe, amelyikben magam is oly sok tízperces szünetet futkároztam, bámészkodtam, irígykedtem és örvendeztem végig. Nem a tanterem, hanem az iskolaudvar az a hely, ahol a diákot - tehát a fejlődő tehetséget is - legjobban lehet megfigyelni és értékelni. A tantermek az iskolaudvarba öntik össze az egyes osztályokat és az így keletkezett tömeg itt az élet mélyebb törvényei szerint rétegeződik. A kis élelmeseket, az élhetetleneket egymásmellett figyelve, nézegetve, egyikről-másikról úgy láttam, hogy külön sorsot, feladatvállalást, sikerkockáztatást bízott rájuk az élet. Aggódtam értük, az izmos rongyosért, a törékeny bársonyzekésért egyaránt.
Sajnos, ezt az aggodalmamat nem kényszeríthette rendszeres munkává az élet, sőt már-már azt kellett hinnem, hogy leszoktam arról, hogy a tehetség sorsával bíbelődjék. De nem. Ettől a könyvtől, mint a gázfűtő kicsiny őrszemlángjától a nagyégő, úgy gyulladt fel bennem minden a tehetségért volt, eldugott, de el nem felejthető izgalom.
Pedig ez a könyv nem egységes hatású munka, amit részben magyaráz és megérthetővé tesz az, hogy előadások foglalata. A szakemberre nézve felmérhetetlen haszon ez az összefoglaló kötet, habár a részfotografiákból összeálló fotómontázs nem a legsikerültebb. A szakembereken kívül a kurrens irodalmat is nagyon érdekli az ilyen könyv, ha nem is a tartalmi vonatkozásai, de amiatt, hogy ilyen munka ma már Magyarországban is találhat megfelelő munkásokat. Az irodalom számára a tehetség, mint alkattani probléma, a Dávid-Góliát-mesében véglegesen elintéződött és a hozzávaló magyarázatot is megkaptuk nagyon régen a biblia egyik - a talentumról szóló - példabeszédében. A tehetség «bionegativitása» az irodalomban, mint a krisztusi sorsba való belenyugvás, ismeretes, hiszen azoknak, akik a szimbolikában nem ismerik ki magukat, Dosztojevszkij ezt az igazságot ugyancsak megmagyarázta. A művészek eddig is mindig kicsinyítő üveggel, összefoglaló szemléletben látták a világot, azzal a kicsinyítő szemüveggel, amit a tudósok most kezdenek kurrentálni a csődöt mondott, csak a jelentéktelen részleteket megmutató nagyítóüveg helyett. Éppen emiatt nagy öröm és megnyugvás ez a könyv, mert olyan embereket reprezentál, akik képesek a művészetek évezredes programját a gyakorlati élet nyelvére fordítani és így cselekvő karjai lehetnek egy a gyakorlattal oly kevés kapcsolatot tartó és mindig, mindenben az értékesebbért volt szellemi erőnek. A tehetség-problémák könyve nem téved az utópia területére és a célkitűzései bölcs mérsékletet jeleznek.
Az értékes munkában dr. Balassa László, dr. Hermann Imre, dr. Imre Sándor, Kernstok Károly, Kosztolányi Dezső, dr. Lénárt Edith, dr. Máday István, Nagy László, Nemesné M. Márta, Rajniss Ferenc, H. dr. Révész Margit, dr. Szondi Lipót, Varró Margit tartanak tükröt a tehetség és az ezt rezultáló élet elé. Közülük egyesek kezében még nem egészen biztos, másokéban meg talán túlontúl bátran forog ez a tükör és így a visszavert kép nem mindig egészen megbízható. Egy azonban biztos és ez a legfontosabb, hogy mindegyik szerző hisz abban, amit mond és reméli azt, amiért küzd. Az igazi tehetség ennél többet álmában sem kér, hiszen egy tizednyire ilyen szellemű társadalomban a többi már igazán csak az ő dolga.
Ennyit a könyvről, a könyv szelleméről és a megjelenés gesztusáról. A szakmabeli vitatkozni is szeretne, itt-ott talán ellent is mondana, de erre jelen alkalommal nincs módja.