Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · Tudomány és kritika
Amikor néhány évvel ezelőtt az első magyar nyelvű irodalmi lexikon megjelent, súlyos támadások érték, jobbról, balról egyaránt. A szerkesztőt és munkatársait itt esztétikai, ott világnézeti elfogultsággal vádolták. Az bizonyos, hogy a lexikonnak voltak hibái és hiányai. De az is bizonyos, hogy az egész vállalkozás előzmények, vetélytársak nélkül állt nemcsak nálunk, hanem külföldön is. Úttörő s kezdeményező jelentőségét, forrásértékét ma nem vitathatja el tőle senki. A siker igazolta létezését.
Az új világirodalmi lexikonnak könnyebb a helyzete: tanult az első kisérlet erényeiből, eredményeiből s hibáiból. Aztán ott van mögötte a Merker-Stammler-féle német irodalmi lexikon, Walzel hatalmas
A drámák és regények többé-kevésbé bő tartalmi ismertetése a «művelt» nagy közönséget s az iskolát tartja szem előtt. Ami mindenképen helyeselhető. Csak ne lenne közöttük (s ez elsősorban az északi irodalmakra vonatkozik!) annyi másodrendű, unalmas munka. Ez annál nagyobb baj, mivel bizonyára miattuk nem jutott hely néhány fontos névnek és adatnak. Csak így eshetett meg, hogy a sok politikus vagy költő Adler mellett elsikkadt Alfred Adler, a mostanában sokat emlegetett individuálpszichológus; hogy többek között kimaradt: Jak. Bidermann, a XVII. századi jezsuitadráma egyik legismertebb művelője; Joh. Bolte, korunk legtájékozottabb mesekutatója; M. Buber, K. Burdach, a legnagyobb élő német filológus; H. Conring, a tudományos statisztika úttörője, Leibniz mellett a legnagyobb német polihisztor, történetíró (Magyarországgal több ízben foglalkozik); Max Dvorák, a művészettörténet «átszellemítő»-je; Chr. Fr. Diez, a romanisztika megalapítója; Th. Däubler; A. Döblin; a bombaszt, dilettantizmus címszó stb...
A szerkesztő két elvi jelentőségű szempontra hívja fel figyelmünket: az egyik a bibliográfiai tájékoztatás, a másik a magyar vonatkozások. Valóban fontos, lényegbevágó szempontok. Néhány szak, pl. a német ó-kori, középgörög, délszláv, részben a filozófiai, stilisztika, poétika, francia, spanyol, az egyik vagy másik, vagy mindkét szempontból a legszigorúbb kritikát is kiállja. A többiek azonban már nem ilyen kifogástalanok. Baj van mindenekelőtt a fordításokkal. Van cikkíró, aki ötletszerűen vagy egyáltalán nem említ fordítást (angol irodalom). Mulatságos pl., hogy D'Israeli egyik híres regényénél (David Alroy) meg van említve a héber fordítás, a magyarról azonban már nem tud a cikkíró, mintahogy nem vesz tudomást az Arden Enoch, Chesterton, Jos. Conrad, Dreiser vagy a Robinson új teljes fordításáról sem. Hasonlóképen elmaradt a fordítás Aldanov, Choderlos de Laclos (Liaisons dangereuses), J. Anker Larsen regénye: A bölcsek köve mellől, hogy csak néhány címszónál maradjunk. De akadnak egyéb hibák és hiányok is (magyar vonatkozások, bibliográfia). Körülbelül száznál több kifogásolható, kiegészítésre szoruló cikket jegyeztem ki magamnak az első futólagos áttekintés után...
Az Acta Eruditorum a korai német felvilágosodás európai jelentőségű kritikai folyóirata; egyik kései szerkesztője a magyar származású Bél Károly András, Bél Mátyás fia; számos magyar könyvet ismertetett; elsőnek foglalkozott Czvittinger Dávid úttörő irodalomtörténeti kisérletével, a Specimennel: de minderről semmit sem hallunk. - Aesopus magyar vonatkozásainak irodalma igen hiányos. Marianna Alcoforado leveleinél meg kellett volna említeni Rilke páratlan fordítását, a Baal Semnél felfedezőjét és európaizálóját: M. Bubert; a Don Juannál Weber Artur összeállítását a tárgy magyar feldolgozásairól. A Jac Balde-cikk még csak nem is sejteti, hogy az új-latin irodalom egyik legnagyobb költőjéről van szó (újabb irodalom; magyar vonatkozások). Angerianusról nem tudjuk meg, milyen nemzetiségű. Alkiphron mellől elmaradt Czebe Gyula cikke; Aladdin mellől a bibliográfiai utalás (O. Elbering, Chauvin); az Amadis-regény mellől W. Mulertt fontos tanulmánya; az Amor és Psyche mellől E. Tegethoff könyve; a Barlam és Jozafat mellől: H. Günter, Buddha in der abendländischen Legende, és H. Haas tanulmánya; Burns mellől Imre Sándor essayje; Conrad Celtis mellől Fr. von Bezold, Dürer mellől Lukinich Imre cikke; Bergson, Comte, N. Cusanus, M. Eckhart, Dilthey mellől a legújabb rájuk vonatkozó irodalom, Burke európai hatásának irodalma; Defoe mellől: Turzó Ferenc, Robinzon és a mi Robinzon irodalmunk, 1899; Váró Gedeon, Magyar Nyelvőr, 1913; H. Ullrich legújabb monografiája: Defoes Robinson Crusoe, 1924; Dottin, A. Wellesley, A. Luthi tanulmánya stb. Byronnak Álom (The Dream) c. költeményével külön kis cikk foglalkozik, ami indokolt volna, ha a cikkíró megemlítené Petőfi Tündérálmával való kapcsolatát. Cellariusnál nem ártott volna megemlíteni, hogy az ő révén terjedt el a járatos ó-, közép- és újkor-hármas történeti felosztás, Cuspinianusnál a török ellen tartott híres beszédét. Van babona -, de nincsen demonológia-címszó. Elkelt volna egy-egy
Avancini jelentékeny barokk-költő nem «főleg ódáinak», hanem elsősorban drámáinak köszönheti hírnevét. Mintegy harminchármat írt! Aventinus-Turmair a 16. század legnagyobb német történeti elbeszélője. Dús magyar vonatkozásaival külön irodalom foglalkozik; a cikk nem tájékoztat róluk; Joh. Barclay az «Argenis» írója, a néplélektan őse; valószínűleg Magyarországon is járt. Egyik művében érdekes karakterológiai tanulmányt ad a magyarságról. A cikkben ennek semmi nyoma. A Dante-cikkben ezt olvassuk: «Az egész Divina Comedia óriási nehézségeivel Szász Károly s utána Babits Mihály igyekeztek megbírkózni, mindkettő nem kis sikerrel.»
Babits Dante-könyvecskéjét nem említi.
Az adoma és anekdota elhatárolása (tipikus és egyéni) történeti-formai szempontból nem állja meg a helyét. S ami ennél is lényegesebb: az igazi, klasszikus anekdota nagyobbára komoly tartalmú műfaj (renaissance, barokk), a novella kisebb ikerpárja, sokszor valóságos ballada- vagy drámaembrió (Schiller és Goethe terminológiája; Kleist, Hebbel anekdotái). - Az
Volna még jó néhány módszertani-elméleti s tárgyi megjegyzésünk. De nem folytatjuk. Befejezésül még csak egyet, - a filológiai teljesség boldog pozitivista fikció, ma már elmult, a pozitivizmus egyéb céltalan ábrándjaival együtt, van azonban egy másfajta, relativ-lexikális teljesség, amely nem tartozik a lehetetlenségek közé. Örömmel állapítjuk meg, hogy a Világirodalmi lexikon legalább jó részében becsületesen megközelíti ezt a teljességet.