Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 4. szám · / · FIGYELŐ
Most talán elég idő telt el. Vegyük kezünkbe higgadtan a könyvet, a tiszta irodalmi érdekek fényeinél. Az első ami így feltűnik, az lesz, hogy e tanulmány
A magyar irodalom majdnem tökéletes ismeretlensége nem indokolhatja a tanulmány nagyobb terjedelmét. Először is a Lalou könyvében szereplő angol írók többnyire szintén majdnem ismeretlen nevek a francia olvasók zöme előtt. Hisz fordításban csak szórványosan olvashatók, s csak egészen rövid idő óta. A francia szellem általában elég magának. A zsenik, az alkotók, kitárják lelkük ablakait az idegen szellőknek: de milyen egészen szűk, exkluziv kör ez! Azt sem szabad feledni, hogy ami tökéletesen ismeretlen, arra rendesen még kevésbbé vagyunk kiváncsiak, mint amiről, ahogy mondani szokás, «már hallottunk valamit harangozni». A magyart bizony még egészen szűk, exkluziv kör sem igen szomjazza. Minden megszólalásunk többé kevésbé kinálkozás és nagyon sok függ attól, hogy a kinálkozás ne legyen tolakodó, tapintatlan, terhes.
A debreceni tanárok könyve könnyen hathat visszariasztóan, nagy terjedelmével, sűrű nyomásával, tudóskodó apparátusával. A francia közönség szívesen elolvas 6-8 oldalt egy Meredithről vagy Hardyról. De vajjon elolvas-e 30 tömött oldalt arról a magyar íróról, akinek soha még a nevét sem hallotta? Nem szerénytelenség-e mindjárt ily mennyiséggel megtámadni? Szerénytelennek érzem a bibliografiát is. Bár se nem kimerítő, se nem mindig jól-rostált, mégis pedáns színű, és főleg céltalan, ismeretlen nyelvű könyvek címeit idézve, ismeretlen nyelven. (Lalou csupán franciául idézi a címeket, még az ismerősebb angol szókkal sem akarva megakasztani az olvasót.)
Nem kevesebb a szerénytelenség a könyv tartalmában és tónusában. Az egyes alakok méltatása nemcsak terjedelmileg, hanem belülről is túlméretezett, s a francia olvasó olykor bizony mosolyoghat ezen a töménytelen obskurus írócskán, kiknek legtöbbje sután versenyez egy-két francia nagysággal, s parvenű-módra látszik nyujtózkodni az európai nyilvánosság váratlan piedesztálján. Nincs ennek valami balkáni íze? E szobrok úgy hordják otthoni dicsőségük megszokott jelzőit, mintha azok idegen nyelven is jelentenének valamit. Kevesebb több lett volna! Hiába dícsérnek előttem egy írót, akit nem ismerek. Tessék jellemezni; s ha van az írónak európai jelentősége vagy érdekessége, annak ki kell tűnni a jó jellemzésből.
Kevesebb több lett volna! Ha a könyv felényi terjedelmű, főbbrészt elesik az a nagy
Mert már méricsélni kell a sorokat, s ki oldja meg ezt a bonyolult matematikai feladványt? Van akinek még három sor sem jut: kitünő és régismert költő, akinek még a neve sem fordul elő. Van viszont, aki egész oldalakat kap, nem tudni, az egyéni vélemény jogánál fogva-e, vagy valami helyzeti előny folytán, mely kényessé tette volna a háromsoros elbánást? Pártok, tradiciók, tájok és osztályok, irodalompolitika s lokálpatriotizmus, jelentik igényüket. Ezer bonyolult szempont, mind elsősorban fontos és megoldandó - s mind semmitsem jelent odakinn! A franciáknak szánt irodalmi panoráma - magyaroknak íródik!
Nem is lehet csodálni, ha a kritika is csak úgy nézi, mintha magyaroknak írott művet nézne. Ami a francia olvasó számára a legmellékesebb, hogy vajjon az egyes (sohse hallott nevű) írók micsoda arányban, s mennyire igazságos elosztással szerepelnek a panoráma egyik vagy másik oldalán - az óhatatlanul fontosságot nyer a magyar kritikus szemében, ha ezt a könyvet végiglapozza. A könyv kihívja ezt a szempontot; minden párt talál valami reklamálni valót, épen azért, mert a szerzők minden pártnak akartak valami igazságot szolgáltatni. Még akadémikus poétákkal is történt itt súlyos, háromsoros méltatlanság. De legtöbb és legsúlyosabb persze szándéktalanul is azokkal, akik a kitünő vidéki tanárszerzőktől miliőben, mentálitásban, sőt fajban a legmesszebb állnak. Érthető, ha sok író és bíráló igazságérzete fellázadt, s még manifesztumot is bocsátottak ki a francia közönség felvilágosítására. De kritikai kérdéseket nem lehet manifesztummal elintézni. A Panorama szerzői irodalmi véleményeiket írták le. Evvel csak irodalmi érvelés harcolhat. Minden más harcformában van valami íze a terrornak, s a kritikai szabadság megsértésének. Amire a manifesztum kitünő aláírói bizonnyal nem gondoltak; sem az itthoni polémia vagdalkozói, kik olykor maguk sem vették észre, hogy, fajok és pártok reprezentánsait keresve és reklamálva a könyvben, mennyire beleesnek abba a nézésmódba maguk is, melyet a szerzőknek szemére hánynak.
Mindez persze nem menti a Panorámát. Nem mintha e könyv minden részében, s különleges célját nem tekintve is minden szempontból merőben rossz volna. Van benne jó is, rossz is; a szerzők könnyen csúsznak valami rokonszenves tradiciónális essay-hangból a naivságok lejtőjére; s a szorgalommal gyüjtött anyag biztos mentsvárából egy-egy felötlő mulasztás árkába. Az árkok nem lepnek meg; még nem igen törtünk útakat e modern bozótok közt, s a Panorama túlságosan nagy feladatra vállalkoznék még akkor is, ha csak Budapestnek és Debrecennek volna szánva. De néhány fejezet, külön
Ami itt szerte hiba vagy találat, azt csak aprólékos végigvilágítás mutathatja ki, s ezt a munkát el is végezte, igen becsületesen, a szerzőknek két fiatal debreceni kollégája, egy kis füzetben, mely az ősszel jelent meg. [*] Megállapításaikkal nagyrészt egyetértünk; a Panorama igazi jósága, küldetésének sikere azonban ezektől époly kevéssé függ, mint attól, vajjon térelosztása a részletekben igazságos-e? A franciát a magyar irodalomban bizonnyal nem érdekli mind az ami a magyart joggal érdekli, sőt izgatja. Igazság, nem igazság: egy jó panoráma szerzője az anyag felét kétségtelenül egészen elhagyja, s a másik feléről egészen más szempontokból beszél, mint Hankiss és Juhász.
Ők elfogadták a korszerű babonát, mely szerint az idegen kultúrából arra kiváncsi az olvasó, amije otthon nincs: vagyis ami különleges faji, szinte exotikus zamatú, vagy legalább nemzeti, helyi színű. Ez azonban nem igaz. A debreceni panorámások majdnem folyton faji, vagy nemzeti, társadalmi, lokális jelentőségű problémákkal foglalkoznak, talán személyi érdeklődésüket követve, vagy nem menekülve egészen némely közkeletű modern ideológia hatása alól sem. A franciának azonban mindez a legjobb esetben csak etnográfia, földrajz vagy történelem (esetleg annál rosszabb: politika). A cél pedig az volna, hogy az irodalmi élményre szomjas olvasó érdeklődését kapjuk meg, s nem csupán az etnográfiai s politikai ismeretekre kiváncsi szaktudósét. Az irodalom mégsem egyszerű segédtudománya vagy eszköze a faj- és nemzetismének, vagy ha így tüntetjük föl, csak elriasztjuk vele az idegent. Azt kell megmutatnunk, hogy a magyar irodalom tud oly általános emberi jelentőségű és értékű műveket produkálni, melyek akkor is kell, hogy érdekeljenek minden fogékony emberi lelket, ha egyébként a mi kis eldugott országunk iránt a legcsekélyebb mértékben sem érdeklődnék is. Ha csak azokra számítanánk, akik irántunk ugyis érdeklődnek! Másokat pedig minden tolakodó faji és helyi tudnivaló inkább csak untat s kedvetlenít. Bevallom, engem is, ha idegen könyveket olvasok. Ha a fajizamat és helyi szín apostolainak igazuk lenne, akkor jobban érdekelné az idegent, mondjuk René Bazin, mint André Gide - ami távol áll a valóságtól. Persze ez nem jelenti, hogy André Gide kevésbé volna francia, mint René Bazin. A fajiságnak valahol benn kell lenni, nagyon mélyen, a pszihében, ahol bizonnyal közreműködik, hogy valami új, izgató szellemi alkotás, emberi termék létrejöjjön; de engem, idegent, - hacsak nem ébredt épen valami etnográfiai kiváncsiság bennem -
A Panorama bizonnyal jobb szolgálatot tett volna hazájának, ha nem lett volna annyira «nemzeti», s kevesebbet törődik a magyarság kis belső problémáival, faji és politikai kérdéseivel.
[*]