Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 4. szám
- Hallatlan, - mondta ebéd előtt apám, - hallatlan. Folyton panaszolnak, hogy nincsen munka, hogy nem lehet keresni és itt van: az intéző bent volt délelőtt a városban és keresett valami irnokfélét, aki megcímezze a körlevelekhez a borítékokat, de egy sem akadt. Hallatlan.
Anyám rögtön megfelelt:
- Maga ezen csodálkozik? Én mindig mondom, hogy aki nem igazi úr, annak derogál a munka. Most maga is láthatja. De miért nem csinálja meg az intéző azt a munkát?
Apám arcára az a kellemetlen mosoly ült ki, amely mindig előbukkan, ha anyám fölényesen odavetett szavaiban a magáéira ismer, azokra, amelyek elsőizben anyám részéről mindig kritikában részesülnek, - csak később alkalmazza őket sajátjai gyanánt. De most nem tett erre megjegyzést, az intézőről beszélt:
- Van annak egyéb dolga is most. Egész nap szaladgál, mint a motolla. Ehhez az írásmunkához meg kell vagy két nap.
- Miről van szó, papa? - kérdeztem. Addig az ujságot nézegettem.
- A körlevelekhez kellene megcímezni a borítékokat, azt akarjuk, hogy a megnyitás előtt megkapják az emberek.
- Ja, a boltról?
- Igen. A jövő héten megnyitjuk.
Nem is gondoltam rá, hogy felelek. Egyszercsak meghallottam a saját hangom:
- Tudod mit, papa, én megcsinálom azt a munkát!
Anyám megbotránkozott:
- Ugyan!
- Miért? - kérdeztem nevetve, - hiszen éppen most mondtad mama, hogy igazi uraknak nem derogál a munka...
- Nem arról van szó és ne forgasd ki a szavaimat. Arról van szó, hogy megismerik az írásodat. Mit szólnának az emberek?
- Dehogy ismerik, ha csak az aggaszt, hiszen gépen írok mindent, tudod. Már levelet sem szeretek kézzel írni, mióta megvan a gépem.
- Nem túlságosan ízléses szokás, - jegyezte meg anyám. Apám ezt sem hallotta meg. Vállat vont, úgy mondta:
- Ha van hozzá kedved?
Nevettem:
- Van. Legalább megtudom, milyen az, ha valaki címírással keresi a kenyerét.
Közben bementünk az ebédlőbe és leültünk. Az ebéd úgy folyt le, mint máskor. Alig beszéltünk, untuk egymást, de ezt titkoltuk.
Ebédután visszamentünk a dohányzóba. Feketézés után kértem apámat:
- Hát akkor talán add ide nekem azt a holmit, ha sürgős, hogy idejében elkészüljek.
- Az intézőnél van minden, - felelte, - telefonáltass neki, hogy hozzák ide.
Fütyörészve haladtam apám szobája felé, ahonnan telefonálni akartam. Leültem karosszékébe az íróasztal előtt és ott vártam be, amíg meghozzák az anyagot. Fogalmam sem volt, mekkora munkát vállaltam magamra, egészen ötletszerűen ajánlkoztam, tulajdonképpen csak azért, hogy apám mellé álljak megint, megint anyám ellen.
Sok komédia volt már ezzel a boltüggyel. Visszaemlékeztem az első jelenetre, amikor apám elmondta nekünk is, hogy két környékbeli birtokossal mit határoztak: kivettek a birtokunktól néhány kilométerre fekvő városban egy üzlethelyiséget, ahol összes terményeiket árultatni fogják. A boreladási engedélyt is megszerezték és a sok gyümölcsöt, zöldségfélét, tejet, tejtermékeket, tojást, mézet mind odaküldik és termelői áron adják el akár a nagykereskedőknek, akik eddig is vették, akár egyeseknek. Egyszóval ők is nagykereskedést nyitnak, ahol azonban kicsiben is lehet vásárolni.
- Talán egy kalarábét, meg egy tojást is vehet majd a népség a maga boltjában, a maga neve alatt! - kérdezte akkor anyám dühösen és én azonnal megéreztem apám elkedvetlenedését. Segíteni akartam a helyzeten, apámon is, anyámon is, magamon is, akinek idegtépő volt szüleim gyakori surlódásait simítgatni. Hamar elejét akartam venni anyám további megjegyzéseinek, - ismertem már felfogását ezekben a kérdésekben, hogy csak az nem tetszik neki, amitől előkelőségének megcsorbítását félti.
- De mama, hiszen ez nagyszerű idea! Konkurrálni fokunk az arisztokratákkal! Melyiknek is van az a híres tejgazdasága? És egy palackboros is van, ha jól emlékszem...
Anyámmal azonban nehéz volt zöld ágra vergődni. Semmi mást nem ambicionált az életben soha, csak az előkelőséget. Tőle megváltozhatott az egész világ, - a nemesség jelentősége elfogyatkozhatott, ismeretlen nevű családok törhettek a magasba, grófok nyithattak boltot, főhercegek mehettek moziszínészeknek, - őt mindez nem zavarta és nem ébresztette fel abból az álomból, amelyhez görcsösen ragaszkodott, hogy igenis, ő ma is az, akinek született, kiváltságos lény kiváltságos pozicióban: földesúr felesége és nem változtat az életmódján, marad az az úrnő, aki az anyja, a nagyanyja is volt s egy jottányit sem enged abból a ridegen körülhatárolt és szívósan védelmezett felfogás-komplexumból, amely számára megközelíthetetlenül és szavakkal szinte ki sem fejezhetően tökéletes
Igaz, hogy akkor, mielőtt a borítékok címzésébe fogtam volna, nem láttam még ezt ilyen világosan. Azelőtt én is teljes odaadással tudtam fontoskodni egy-egy társadalmi forma kérdésén, ha éppen ilyesmiről került szó. Egyáltalán nem jutott közben eszembe, hogy azalatt a munkanélküliek százai loholnak valami kis alkalmi kereset után, hogy ennivalót vehessenek a gyerekeiknek. Fogalmam sem volt például arról, hogy éhezni is lehet. Nálunk az étkezés nem azért volt probléma, mert pénzbe került, vagy nem. Változatossága és művésziessége felett folytattunk beszélgetéseket és anyám, aki a ház úrnője szerepében intézkedni szokott ezen a téren, annak örült, ha újfajta ételt csináltathatott, vagy újfajta asztaldíszt talált ki valaki a terítéshez.
Egyáltalán, mi roppant előkelőek voltunk. Szüleim még most is azok, csak a magam részéről beszélek mult időben, mert én némi változáson mentem azóta keresztül.
Ennek a megváltozásnak a történetét ott kell kezdenem, hogy családunk olyan régi nemességgel bíró familia, hogy a birtokunkban lévő iratok és különböző levéltárakban fekvő okmányok alapján családfánkat megszakítás nélkül fel tudjuk vezetni az ezerkétszázas évekig. Van egy rokonom, aki következetesen azt mondja:
De hát most nem arról van szó, hanem az én furcsa átváltozásomról, melynek előzményei között nemcsak nemességünk kérdése nevezetes, hanem az is, hogy szüleim nagyon gazdag emberek. Én ezt tulajdonképpen sohasem tudtam. Nekem sohasem mondták, hogy gazdagok vagyunk, magamtól pedig hogyan jöhettem volna erre a gondolatra, amikor mindaz, ami körülöttem történt, egészen természetes és magától értetődő dolognak látszott. Éppen úgy éltünk mi is, ahogyan azok, akikkel érintkeztünk. A vidéki kastélyélethez tartozó szokások, - amelyekről csak most kezdem sejteni, hogy milyen tenger pénzt emészthetnek, - utazásaink, az én intézetekben töltött éveim, - ez volt az életünk és eszembe sem jutott, hogy ez másképpen is lehetne. Ha vendégségben voltunk valahol, ahol nem vittek olyan nagy házat, mint a mienk volt, sohasem hallottam olyan megjegyzést, amelyből arra következtethettem volna, hogy a nagyobbszabású háztartáshoz több pénz kell. Bár az is lehet, hogy hallottam, csak nem értettem fel. Inkább az maradt a fülemben, ha olyasmit jegyeztek meg, hogy ízléstelenül volt terítve, vagy rossz volt a kiszolgálás, vagy nem volt jól idomítva a személyzet. Hogy egy-egy lakás berendezése azért is lehet nem-fínom, vagy ízléstelen, mert az oda nem illő bútordarabok helyébe nincsen pénzük másikat venni, arra én sohasem gondoltam. Inkább azt hittem, a tulajdonosoknak nincsen elég érzékük megítélni, hogy egy s más bútor, kép, szőnyeg művészietlen-e, ízléstelen-e, vagy nem.
Túlzás lenne azt mondanom hogy tudatosan néztük le azokat, akik nem úgy éltek, mint mi. Ez eszünkbe sem jutott. Nekem legalább biztosan nem. Csak éppen jobban éreztük magunkat a hozzánk hasonlóak között, akik születésben, nevelésben, külsőségekben, életformában, öltözködésben s mindezek eredményeként persze gondolkodásmódban is olyanok voltak, mint mi. Előttem például egészen természetes volt mindig, hogy ha egy asszonynevet kimondanak, rögtön megkérdezik, milyen «született»? S csak akkor beszélnek róla úgy, mint más rendes ismerősről és rokonról, ha a lányneve is jó név. Ha esetleg nem olyan név, amelyikről nem tudjuk azonnal, hogy hova tegyük, cseppet sem csodálkoztam a derekak, nyakak és arckifejezések pillanat alatt történő megmagyarázhatatlan megmerevedésén, amely változások többet mondtak, mintha beszéltünk volna.
Nem hiszem, hogy ezt mi holmi gonosz kevélykedésből tettük volna. Gőgösségünk nem volt tudatos és akart. Ezért nem is mondom, hogy szégyellem magamat azért, amiért azelőtt olyan felfogásom volt. Ez egyszerűen nagyképűség lenne tőlem. Olyan voltam, amilyennek neveltek, amilyen a környezetem és annak levegője volt. Ez pedig tulajdonképpen érdemnek számít. Hiszen az volt természetes, szüleim akkor voltak elégedettek velem és nem érdemlik meg, hogy bírálgatom őket. Meggyőződésem, hogy ők mindig a legjobbat és legtöbbet akarták adni nekem. Persze, a maguk módszere szerint, ugyanarra a kaptafára próbálták megalkotni az én életemet, vagy mondjuk: az én boldogságomat is, amelyre az övék készült valaha. Hogy ez a forma közben kiment a divatból? Arról ők igazán nem tehetnek és nem is tudják felfogni. Én sem tudtam volna soha szavakban kifejezni, hogy mi van velem. Én csak valami nyugtalanságot éreztem magamban, valami türelmetlenséget magammal és velük szemben, amelynek nem volt neve.
Éltem úgy, ahogy a szüleim éltek, de erről az életről, mintha mindig azt éreztem volna, hogy ki nem mondott kényszerítés alatt élem. Mintha irántuk való szívességből, s csak rájuk való tekintettel élnék úgy, az volt a homályos érzésem. Ezt onnan tudom, hogy sokszor rajtakaptam magamat hogy a «majd egyszer... később» alatt titokban arra az időre gondolok, amikor szüleim már nem fognak élni. El-elszégyeltem ezért magam, hiszen a gyermeki szeretet, a szülők iránti hála és egyéb ilyen érzéserkölcsök belém is voltak nevelve. De szimpátiát, barátságot, megértést anyám és apám között sem láttam és én sem éreztem irántuk. Ilyesmit egyikünk sem tudott a másik kettőben találni s azt hiszem, nem is kerestünk.
Lehet, onnan eredt ez, hogy apám és anyám megközelítőleg sem egymáshoz való emberek. A közösséget kizárólag az én személyem képviseli közöttük, a gyermek. De én is más vagyok, mint akár egyikük, akár másikuk. Nekik én gondjukba és fáradságukba sohasem kerültem. A pénz, amit reám költöttek, nem számított náluk. A nevelőnőim ezerszer közelebb állottak hozzám, mint anyám, hiszen azokkal éltem, gyerek és fiatallány korom minden, de minden apró és nagy örömét azok élték végig velem, - anyám legfeljebb hallott róluk néha, ha elmeséltük neki. Az az angol leány, aki nevelt, minden ruhámnak, minden cipőmnek külön nevet adott és örömmé változtatta az útált öltöztetést, - anyám talán nem is tudott erről, hiszen csak akkor vittek be hozzá, ha már felöltöztettek, - vagy azok az elalvás előtti mesélések és kacarászások, azt hiszem, máig sem tud ezekről, édes kis emlékeimről... Az apjával talán más gyerek is így van, de az anyjához azt hiszem, közelebb van más, mint én. Nem csoda, hogy amikor azt a kijelentést hallottam egyszer anyám szájából elhangzani: mi anyák, akik feláldozzuk magunkat a gyermekeinkért, - akkor roppant elcsodálkoztam. Rögtön meg is kérdeztem:
- Mama, ezt nekem sohasem mondták! Hát mikor kellett neked feláldozni magadat értem és hogyan, miért?
Most is látom bágyadt mártirmosolyát, amint feleli:
- Ó, azt most még nem érted meg... majd egyszer... talán...
Az az angol leány volt akkor mellettem, akit nagyon szerettem. Ő is szeretett engem, azt bizonyosan tudom. Őt is faggatni kezdtem anyám értem hozott áldozata felől. S az ő mosolyára is emlékszem. Elnyomott, felsőbbséges, de elnéző fínom mosoly vonult át arcán, hamar el is tünt.
- Igen, - mondta, - igen, az úgy van. Az anya feláldozza magát, az igazi anya. De ezt majd csak később értheted meg, ha nagy leszel.
- Az én anyám igazi anya?
- Hát hogyne, te csacsi!
Ez régen volt, azóta sok minden történt. De csak egyetlen áldozatáról tudom elismerni anyámnak, hogy csakugyan az volt tőle. S ezt az egyet is úgy kellett kikényszerítenem belőle...
*
Aznap estefelé, amikor a borítékokat címeztem, apám benyitott hozzám.
- Ne okoskodj kérlek, - mondta mosolyogva és megsímogatta a hajamat, - ne fáraszd ki magadat estére egészen. Igazán nem baj, ha egy nappal későbben küldetem szét ezeket a leveleket.
Nem tudom már, mit feleltem.
Amikor meghozták az anyagot, azonnal a szobámba mentem és hozzáfogtam a munkához. Akkorára már összeszedték a város összes testületeinek névsorát, amelyek minden tagjának küldeni akartak ilyen értesítő levelet a bolt megnyitásáról. A megyei hivatalnokok, a bíróságiak, a bankok tisztviselői, a gyáriak, a tanárok, tanítók, a kereskedők, iparosok, - rengeteg-rengeteg név. Külön listán az előkelőségek, a környékbeli birtokosok, akiket mind ismertünk, mind barátok, rokonok voltak, legalább is ismerősök.
Ezekkel hamar elkészültem s munkámnak ez a része még egészen mulatságos volt. Amíg egy-egy címet rákopogtattam a borítékra, azzal szórakoztam, hogy elképzelgettem, milyen arccal és milyen megjegyzésekkel fogadja majd a levelet.
Apám gazdasága híres volt, ezt sokszor hallottam emlegetni. De most másként láttam és éreztem már ezt az állapotot. Idegenebb, bírálóbb s persze, elismerőbb szemmel fogtam fel most már, nem volt már olyan meglehetősen magátólértetődő dolog, most, amikor mások szemével néztem, azokével, akiknek írtam. Megéreztem, hogy azok az idegenek hogyan gondolkoznak apámról, mások, idegenek, akik kívülről látják őt s ezzel kapcsolatosan fokonkint azt is megértettem, hogy engem is másként látnak az emberek, az idegenek, - a maguk szemével, a maguk felfogásával, - megéreztem, milyen idegen az idegenek világa, - megcsapott a külső, a kívülről jövő szél. Az emberek megismerésének lehetősége rémlett fel előttem, olyképpen, ahogyan rajtuk keresztül magunkat is megismerni véltem.
Rájöttem, hirtelen és váratlanul, hogy életünk nemcsak olyan élet, amilyennek én éreztem eddig. Én csak belülről láttam, s most vettem észre, hogy kívülről is lehet nézni minket is. Izgalom fogott el.
Ültem az írógép mellett és címeztem a borítékokat sorjában, a vadidegen, soha nem hallott nevű embereknek...
Tekintetes Kollár János tanító úrnak.
Vajjon milyen ember lehet ez a Kollár János? Milyenek voltak a szülei, voltak-e testvérei? Boldog volt-e a gyerekkora, vagy boldogtalan? Jó felesége van-e vajjon? Szelíd-e az asszony, vagy mérges? Türelmes-e az urához, vagy házsártos és fösvény. És ha megkapja Kollár János tanító úr ezt a levelet, mit gondol magában? Félredobja? Hiszen annyi új bolt nyílik mostanában. Vagy megmutatja a feleségének: nézd csak fiam, ha gyümölcsöt akarsz venni a gyerekeknek, ide menj, ebbe az új boltba, itt biztosan frisset kapsz mindig és olcsót, faluról hozzák...
Tekintetes Galánthay Döme autószerelő úrnak.
Furcsa. Galánthay és tekintetes. Mert autószerelő. A nagyapja még biztosan fölesur volt, azért volt tekintetes akkoriban. Az unoka nagyságos úr lenne, ha nem csinál autószerelő-vállalatot. Mégis utólérte a nagyapja úri címét...
Tovább, tovább.
Tekintetes Schwab József hentesmester úrnak.
Ezt biztosan Szepinek hívja a felesége. Svábok lehetnek, kövérek, mert zsíros koszton élnek, hiszen hentesek. A leányukat zárdába járatják és talán zongorázni is tanul és ha Chopint játszik, pianoiba belesivalkodik a disznó, amikor öli a segéd és a papa az udvar végében. Szepi papa talán már nem lát jól szemüveg nélkül és beviszi lányához a levelet, nézd meg csak kislányom, ki írta és mit akar? Azok? Jól olvastad? Azok boltot nyitnak? Na hörst du? Nézd csak meg jobban...
Aztán átlép Szepi a szomszéd üzletbe Hiloczkyhoz, a nyergeshez. Biztosan ez a szomszéd üzlet, hiszen ugyanaz a házszámuk, Zrinyi-utca harminckettő és lobogtatja a levelet: Na szomszéd, idesüss! Ezek is boltot nyitnak, mondhatod majd nekik kollega! Hiloczky mogorva ember, csak ennyit felel: nekem is küldtek. És varrja tovább a lószerszámot, a gyeplőt.
Tovább, tovább következnek a nevek.
A végrehajtó Andrássy. Nem gróf, csak Andrássy, de két ess ipszilonnal. Biztosan sokszor hitték már grófnak, néha talán hagyta is, ha idegenben mutatkozott be, valahol messze ha járt. Ez vajjon mit szól a levélhez?...
Hát ez a báró Zágonyi joggyakornok, aki a Fő-utca harminc alatt lakik, Juhászék címén. Biztosan albérlő, talán udvari szobája van és regénytelenül szegényedett el a családja, nem holmi szigorú elvű gazdag apa küldte a poros kis vidéki városba, hogy életrevalóságot tanuljon a maga joggyakornoki kenyerén. Ha ez olvassa a környékbeli birtokosok intézőségeinek levelét, hogy üzletet nyitnak a városban, vajjon mit gondol? Ledobja és azt mondja: fütyülök rátok? Vagy elábrándozik és miközben eltépi a levelet, apja elúszott vagyonára gondolva grimaszt vág és felsóhajt: bár apám is így gazdálkodott volna!...
És a vármegyei hivatalnokok, akikhez ügyes-bajos dolgaikkal bejárnak a birtokos urak, amikor ezek hazamennek a hivatalból és megtalálják a körlevelet, megjegyzik-e feleségüknek, mialatt kanalazni kezdik a levest: ismerem mind a hármat, sokszor járnak a megyeházán...
Mennyi ismerős név van ezek között.
Nini, ez a Palotay, ez lehet az a hosszú, vékony, aki a multkor velünk utazott a vasúton és olyan udvarias volt...
Nevek... nevek...
Mire bealkonyodott, elfogyott az első száz boríték. Vagy már a második száz volt? Nem is tudom.
Kezdek fáradt lenni, de mindegy, villanyt gyújtok és tovább, tovább, roppant érdekes ez az egész, izgalmas, hihetetlen...
Nagyságos Komáromi Dezső ügyvéd úrnak.
Komáromi, Komáromi! Hol is hallottam én ezt a nevet? Megvan! Az ő szobalányuk testvére a mi Anna szobalányunknak. Anna mesélte egyszer, hogy a nővére nagyon kérdezgette tőle, hogyan élek én, mit csinálok egész nap, mivel töltöm az időt és mindenfélét, mert Komáromiéknak velem egykorú leányuk van és az folyton faggatja rólam. Miket is kérdezett az a leány akkor? Ja, igen. Hogy kibe vagyok szerelmes? És hogyan szólítom a fiúkat, keresztnevükön, vagy vezetéknevükön? És igaz-e, hogy a vacsorához mi mindig esti ruhát veszünk. Komáromi Maca - persze, emlékszem, Maca kisasszonyt emlegetett az Anna nővére. Szerettem volna most azt írni a borítékra, hogy nagyságos Komáromi Dezső ügyvéd úrnak és Maca leányának, - hogy üzenetet küldjek így Macának, aki kiváncsi reám és közben fogalma sincsen róla, hogy ime, az ő személye éppen úgy foglalkoztat engem, mint én őt, aki után annyira érdeklődik! Mennyire szeretném látni és ismerni ezt a kis Maca-leányt, furcsa, most egyszerre szinte vágyom utána, eddig éppencsak futólag hallottam, hogy a világon van, legfeljebb mosolyogtam rajta. Vajjon mit szólna, ha izennék neki az Anna nővérével, hogy szeretném megismerni, mert nemcsak ő kiváncsi énrám, én is őrá! Egyszerűen meghívhatnám egy délutánra, hogy jöjjön el, nézzen meg... Ó, én buta, micsoda lehetetlen gondolataim jönnek, hiszen anyám úgy fogadná, hogy elájulna az a szegény leány. Anyám nem keveredik össze senkivel, aki nem társaságbeli. Nem, anyám soha, az bizonyos, soha nem értené meg, mit akarhatok én Komáromi Macától. Ki az? kérdezné olyan hangon, amely már dühbe hozna engem, mert azonnal védelmezni akarnám Macát. Miért, - mondanám, - amiért nem «született», azért még lehet egészen kitünő valaki, - és visszafojtaná a hangomat az az izgalom, amely mindig elszorítja a torkomat, ha anyám igazságtalan és ostoba gőgösségét hallom megnyilvánulni...
- Ejha! Mi van énvelem?! Úgy látszik hirtelen megőrültem!
Micsoda ellenséges dühhel gondolok anyámra? Különös. Szinte reszketek az izgalomtól. És mindez Komáromi Maca, a kisvárosi ügyvéd kiváncsiskodó, szobalányokat faggató leánya miatt...
Nem, nem. Nem egészen így áll a dolog. Ez a Maca csak egy. Ez csak kiváltotta belőlem ezt az érzést nyiltan is, ez eddig is meg volt bennem, csak nem engedhettem feltörni, igen, utálom az életünket, utálom! Undorodom az örökös komédiától, az örökös képmutatástól, mert igenis, azt csináljuk állandóan, soha nincsen egy őszinte szavunk, de belémnevelték, hogy fojtsam vissza az érzéseimet, hát már észre sem veszem, hogy örökkön-örökké szerepet játszom.
Ki vagyok én? Milyen vagyok tulajdonképen? Kit szeretek én azok közül igazán, akik hozzánk járnak! Senkit! Senkit! A barátnőimet anyám tukmálja reám, nekem nem hiányoznék egyik sem, ő akarja mindet, nem én. A nevük után és a vagyonuk után ítéli meg őket. A fiúkat is, akik idejárnak. Ó, jól látom én, hogy azt szeretné, ha arisztokrata lenne a veje, nem az a fontos neki, hogy
Talán mégis igazságtalan vagyok.
Nem. Kemény és szeretetlen lehetek, ezt belátom, de igazam van. Szinte rossz, annyira világosan látok egyszerre...
...Nagyságos Tüdős Géza ügyvéd úrnak.
Nagyságos Benkő Árpád ügyvéd úrnak.
Nagyságos Gábor Samu ügyvéd úrnak.
Anyámnak egy-egy ilyen Gábor Samu nem is ember.
Most a tanárok jönnek, lássuk csak, hiszen ezek közül sokat ismerek, mert amikor magántanuló voltam, itt vizsgáztam az ő gimnáziumukban, itt is érettségiztem. Kettő még vadászaton is volt nálunk azokban az években. Később már nem hívták meg őket, ez is milyen csúnya volt tőlünk, miért kellett annak evidensnek lenni, hogy csak azért hívjuk meg őket, mert náluk vizsgáztam, hiszen ez reám is sértő, úgy látszhatik, mintha hülye lettem volna és csak azért akarunk velük barátkozni, hogy áteresszenek a vizsgákon. Szerencse, hogy tudtam felelni, mert ha én vagyok az a tanár, azért is elbuktatom azt a kölyköt, engem ugyan ne kenyerezgessenek le az ilyen felfuvalkodott urak.
Nagyságos Komjáthy Menyhért tanár úrnak.
Persze, ez volt az egyik, aki nálunk volt akkor. Komjáthy, hiszen mi rokonságban vagyunk a Komjáthyakkal! A családfánk rajzán többször is szerepel ez a név. Ez az ember is biztosan rokonunk. Ő nem szólt erről, persze mi sem. Majd épen anyám feszeget ilyen kérdéseket...
Nagyságos Ákos Pál tanár úrnak.
Kitünő! Ez igazán kitünő! Ákos Pál volt a másik tanár, aki itt vadászott és az Ákosokkal is anyafiságban vagyunk!
De hát miért nem beszélnek ezek az emberek! Miért engedik, hogy úgy kezeljék őket, mint a szüleim teszik. Kik vagyunk mi, mi ad nekünk jogot arra, hogy felülről nézzünk azokra, akik ugyanolyan származásúak, mint mi vagyunk! Az teszi azt az áthidalhatatlan különbséget közöttünk, hogy nekünk föld van a talpunk alatt, birtok, - nekik meg katedra? nekünk pénzünk van, nekik meg állásuk? Miért tartjuk mi olyan elérhetetlen magasságban lévőknek magunkat, hogy anyám azt mondta egyszer: hogyan mehet hozzá egy Komlóssy-leány egy ilyen kis fogorvoskához, mint az a Horvát, vagy hogy hívják, sohasem hallottam hírét sem apjának, sem anyjának. Remélem, lesz annyi tapintat a Komlóssy-leányban, hogy nem jön majd hozzánk vizitelni az urával...
Nagyságos Horvát Sándor fogorvos úrnak, Apponyi u. harminchét.
Nagyságos Szabó Ödön fogorvos úrnak, nagyságos Málna Izsó fogorvos úrnak...
Ezeknek az embereknek a pénze fog befolyni a boltunkba, ezeknek a pénzével lesz több jövedelmünk, mint eddig volt. Nekik is jó, mert olcsóbban vásárolhatnak, mint eddig, de nekünk is jó. Egymásra vagyunk utalva velük. Ez hát az emberi közösség, most kezdem megérteni...
A pénz nekem is örömet okoz. Én is kapok belőle. Kapok. Semmit sem csinálok érte. Száz és száz ember nevét írom itt le, passzióból, ha affektálnék, azt mondanám: szeszélyből, még csak szívességet sem akartam tenni ezzel apámnak, csak épen eszembejutott, hogy megcsináljam, - és az a száz és száz ember mind dolgozik. Pénzért. Korán kelnek, sietősen öltözködnek, mennek a hivatalukba. Feleségeiket és leányaikat nem azzal költi fel a szobalány, mint engem, hogy készen van a fürdővíz, nem hozzák be a reggelit nekik, hanem a nők csinálják meg férjeiknek a kávét. Pongyolájuk, amit hamar magukrakapnak, olcsó és talán nem is elég meleg és az orruk lila lesz, amíg a hideg konyhában a tej felforr reggel és álmosan pislognak és karikás a szemük és vörös a kezük és hideg a lábuk a papucsban, vagy régi rossz cipőben és ... (dehát honnan jutnak most eszembe ezek a dolgok?)... és ezeket az asszonyokat intézzük mi el azzal, hogy «nem társaságbeliek» és nem «születettek».
Ó, de kellemetlenül érzem magamat...
Rettenetes fáradság tört ki rajtam. Öt óra hosszat szakadatlanúl írtam, a hátam sajgott már régen, ujjaim nem akartak hajolni. Hátradültem a széken és behunytam a szemem, mert minden táncolt előttem. A szobalány jött be, hogy mit akarok felvenni a vacsorához?
Persze, hiszen át kell öltöznöm, igen Komáromi Maca, igen, én minden este felöltözöm a vacsorához. De még van tíz percem, addig végigdülök a díványon pihenni... A fejem is megfájdult, nemcsak a hátam. Behúnytam a szemem, alakok jelentek meg előttem, láttam Kollár Jánost, Galánthay Dömét, Hiloczkyt, Schwab Józsefet, Komáromiékat, Tüdős Gézát, Benkő Árpádot, Gábor Samut, a tanárokat, fogorovosokat, ügyvédeket, mindet, százat és százat. Megrohantak, elvonúltak előttem, rámnéztek, ismerősök voltak, szinte beszéltem hozzájuk, olyan élesen láttak ők engem és én is őket.
Emberek. Idegenek és mégis közeliek. Sok bajuk, gondjuk egyszerre az enyém is lett. Közösséget éreztem velük, hozzájuk tartoztam és ők hozzám. Asszonyaikat is láttam, kedvesen akartam mosolyogni rájuk, mutatni nekik, hogy nem akarom másmilyennek érezni magamat, mint ők, miért?
Aztán felkeltem, kínosan nevetni próbáltam magamon és öltözni kezdtem.
Az asztalnál anyám rámnézett:
- Talán fáj valamid? Szinte zöld vagy, nem is sápadt.
Apám nevetett:
- Mondtam neki, hogy ne írjon annyit. Nem szokta a cigány a szántást. Kár volt ennyire kifárasztania magát.
- Mivel? - kérdezte csodálkozva anyám. Már régen elfelejtette a borítékokat.
Apám újra nevetett:
- Címírással kereste a kenyerét. Most már tudja, mi az.
Anyám nem tett megjegyzést. Nem akarta hallani sem. Apám rámnézett, úgy mondta:
- Te tulajdonképen gyanús vagy nekem, hogy ennyire szorgalmaskodol. Úgy érzem, valami nagy kívánságod van, az hajt. Hát csak ki vele mielőbb.
- Eltaláltad apám, - feleltem elszántan, minden meggondolás nélkül s közben úgy csodálkoztam a saját hangomon, mintha idegen valakit hallanék magamból beszélni és annak a szavait figyelném feszülten, érdeklődéssel, meglepetten, - eltaláltad apám, csakugyan kérni akarok valamit tőletek. De nagyobbat, mint gondolod...
- Ugyan! - ezt anyám mondta, kiváncsian, de már volt valami kis gyanakvó előíz a hangjában.
Apám arca csupa kérdés volt:
- Nos?
Mély lélegzetet vettem, mielőtt beszélni kezdtem volna:
- Engedjetek el engem itthonról, akár Pestre, akár külföldre! Én egyetemre szeretnék járni mégis. Két éve belenyugodtam, hogy nem akarjátok, de most már megbántam. Én szeretnék továbbtanulni és dolgozni szeretnék valamit, nemcsak úgy itthon lenni, csak úgy élni, minden cél nélkül, bele a levegőbe, - én ezt nem bírom!
Nagyon meglepődtek. Az asztalnál már nem beszéltünk többet, csak a dohányzóban folytattuk. Nekem kellett újra kezdeni a témát, mert ők hallgattak és hiába vártam, nem hozták elő maguktól. Újra kértem őket:
- Nagyon kérlek benneteket, engedjetek el engem!
Apám megkérdezett:
- Hogyan jutott ez ilyen hirtelen eszedbe?
Nem tudtam gyors választ adni, zavart voltam és anyám megelőzött. Türelmetlen hangon, mérgesen kezdett mondókájába:
- Azt hittem, túl vagy ezen a butaságon. Azt hittem, megjött az eszed, mióta itthon vagy és látod, hogyan élhetsz itthon. Nincsen-e meg minden szórakozásod, amit kívánsz? Társaságod is van, olyan, mint kevés lánynak. Azt hittem, megelégedett vagy azzal, amit nyújtunk neked. És ha akármilyen modern felfogásod is van édesem, én nem megyek bele abba, hogy a leányom meztelen hullákat boncoljon, vagy parasztokat vizsgáljon, hogy milyen a tüdejük. Ez nem úrilánynak való foglalkozás és én nem megyek bele semmiféle extravaganciába...
- De mama, eszembe sincsen orvosnak menni!
- Hát akármi másnak sem mégy. Én nem egyezem bele semmibe! Követelem, hogy alkalmazkodj az én felfogásomhoz, amely szerint nem kell semmiféle diplomát szerezned, hanem férjhez fogsz menni, ha eljön az ideje és addig úgy élsz velünk, ahogyan az egy úrilányhoz illik, akinek olyan neve van, mint neked!
- De én nem tudok így élni!
Apám szelídebben bánt velem:
- Dehát mi a kívánságod tulajdonképpen?
- Semmi más, mint hogy engedjetek el itthonról, mert tanulni akarok és nem akarom élni ezt az üres és ostoba életet. Beláthatod apám, hogy manapság, amikor senki sem él munka nélkül, én sem érezhetem így jól magam.
- Nem látom be. Nő vagy, az a hivatásod, hogy férjhez menj.
- Később is férjhez mehetek, most még nincs kedvem hozzá. És ha közben megjön a kedvem, abbahagyhatom a tanulást akármikor.
Anyám élesebben kezdett beszélni:
- Hogyne, csak az hiányzik nekem, hogy beleszeress valami lehetetlen fráterbe ott azon az egyetemen! Abból, kérlek, semmi sem lesz! Előre megmondom, hogy soha nem egyezem bele egy nekem nem tetsző házasságba. Nekem megvannak a magam elvei és kérlek, tartsd azokhoz magad, amíg itthon vagy. Kikérek magamnak mindenféle extravaganciákat!
- De anyám!
- De kérlek! Befejeztük ezt a témát!
Aznap befejeztük, de másnaptól kezdve napokig, hetekig tartó viták következtek. Apám előbb szép szóval próbálkozott, hivatkozott anyám idegeire s irántam való szeretetükre. Anyám pedig hol sírt, hol szidott, de ridegen kitartott álláspontja mellett. Hiába. Nem tudtam meggyőzni őket. Elszántan küzdöttem velük.
Mind borzasztóbb jelenetek folytak le közöttünk. Apám kiabált, anyám sírógörcsöket kapott, én pedig makacsul védtem az igazamat. Dacosan hallgattam napokig, majd megint kérlelni kezdtem őket. Csúnya, indulatos kijelentéseket vagdostunk egymáshoz. Sohasem hittem volna ezelőtt, hogy olyanokat mondok a szüleimnek és sohasem hittem volna, hogy anyám előkelősködő modora mögött olyan gorombaság lakik. De már nem mint gyermek álltam szemben velük, hanem mint ember, ők viszont csak a lázadót látták bennem, aki megtagadja a gyermeki engedelmességet. Elvakultunk saját igazunk védelmezésében, olyan sértő szavakkal küzdöttünk, amelyeket csak a végsőkig felkavart indulatok szoktak a lélek ismeretlen mélyéből felszínre hozni. Éjszakánkint úgy sírtam, mint a kisgyerek. Fájt éreznem, hogyan távolodom el fokonkint a szüleimtől, akiket - most láttam csak, - mennyire szeretek, de nem engedtek megnyugodni
- Nincs jogotok, hiába, nincs jogotok visszatartani engem attól az élettől, amit élni szeretnék, amikor az a jobb és szebb élet!
- A javadat akarjuk.
- De az, amit ti akartok, nekem nem jó! Értsétek meg, hogy nekem nem az a jó, ami nektek!
- Majd később belátod, most még éretlen vagy, az a bajod.
- Mindenki ebben a korban tanul! Érettebb koromban már nem indulhatok neki tanulni. Mit árt az nektek, ha lesz egy diplomám?
- Nincs rá szükséged. Te öröklöd az egész vagyonunkat. Állásbamenni úgysem engedünk, nem adjuk világ szájára magunkat miattad.
- A főhercegnők tanulhatnak, csak én nem?...
Folyt a harc, hol csendesebben, hol viharosabban, hol alattomban. Élesen, keserűn, fogcsikorgatva, vagy gúnyos lenézéssel egymás iránt. Nem engedtek ők sem a magukéból, én sem a magaméból. Már mindnyájan kifáradtunk. Már alig beszéltünk egymással, sápadtan, dacosan, hangtalanul mentünk el egymás mellett. Végül azt mondtam nekik:
- Alázatosan megkérlek benneteket mégegyszer, - utoljára, - engedjetek el engem itthonról. Nem akarok sem társadalmi életet élni, sem itthon ülni, hogy titeket is visszatartsalak a szórakozásaitoktól. Lássátok be, hogy másfajta élet után kívánkozom, nem az után, amit ti éltek. Én mindenáron foglalkozni akarok valamivel, ahhoz is lenne kedvem, hogy valami gazdasági szakmára menjek és aztán segíthessek itthon apámnak, én csak foglalkozás nélkül nem akarok élni. Értsetek meg engem! Ne nevettessétek ki magatokat, hogy ma, amikor minden leány azt tanul, amit akar, ti erőszakkal visszatartotok engem csak azért, mert nem tartjátok uri dolognak, hogy egy leány, akire nagy örökség vár, dolgozzék valamit. Mert ez a lényege az ellenkezésteknek, a többi csak olyan beszéd...
Szólni akartak, de kétségbeesetten kiabáltam túl őket:
- Hallgassatok végig most az egyszer, nagyon szépen kérem! Ismétlem: most az egyszer még alázatosan kérlek benneteket, hozzátok meg értem ezt az áldozatot! De egyúttal bejelentem, hogy ha nem engeditek meg, akkor megszököm itthonról és az nagyobb botrány és nagyobb szégyen lesz számotokra...
Sírni kezdtem. Ők is megtörtek már, nem feleltek semmit, elfogyott az erejük. Beleegyeztek végre, de anyám kikötötte, hogy külföldön kell tanulnom, ha már mindenáron el akarok menni.
Pesten mégis szégyelte volna szegényke, hogy úgy akar élni a leánya, mint akárki másnak a leánya, aki nem «született». Legalábbis ő azt hiszi, hogy ezt szégyelte volna és ez fájt volna neki. Pedig nem így áll a dolog, csak ő nincsen tisztában az igazsággal: neki az fáj, hogy az ő régi, imádott világa elmult, - jobban mondva most van mulóban és
Pedig mindaz és az ő fiatalsága egy volt vele, a személyével, az élésével.
Azt hiszem, apám is, ő is az elmúlás ellen küzdöttek, amikor velem küzdöttek. Az életük és a világuk közeledő elmúlása ellen, szegénykék.
Szegénykék, ők ketten, akik most egyedül élnek otthon és nélkülem kell élniök azt az életet, amely kívülről nézve oly szép, oly finomnak látszik s nekik olyan valójában is, mert életük kicsiszolódott formaságai mögött ott laknak az ábrándjaik s azok kedvessé teszik előttük a tartalmát.
A tartalmát, amelyet én már nem tudtam megtalálni.