Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 3. szám · / · FIGYELŐ · / · Fordítások
A nyolc századdal ezelőtt élt perzsa csillagász-költő négysoros verseit Edward Fitzgerald angol átköltésében szerette meg a világ. Fitzgerald termékeny vakmerőséggel nyúlt az eredetihez: Omár Khájjámnak csak szellemét és zenéjét tisztelte igazán, szavait, mondatrendjét, hasonlatait magabízó fölénnyel alakította, fűzte, cserélgette. Az eredeti rubái-gyüjtemény Fitzgeraldnál lényegesen összezsugorodott, de az ő száz strófája súlyosabb és hatásosabb kollekciónak bizonyult a perzsa rubáiok egyhangú tömegénél. Fitzgerald munkáját (első kiadása 1859-ből való) csaknem minden művelt nyelvre lefordították, magyarul is többen adtak belőle ízelítőt. Az egész ciklust Szabó Lőrinc publikálta 1919-ben. Ő általában Fitzgeraldot követte, de felhasználta Friedrich Rosennek a perzsa eredetin alapuló fordításait is, amellett - Fitzgerald példáján bátorodva - meglehetősen nagy önállósággal formálta verseit. Munkáját most gyökeresen átdolgozta. Huszonöt rubáit teljesen kicserélt, igen sokat kisebb-nagyobb mértékben átalakított. Az új magyar Omár Khájjám a Kner-nyomda speciális, bibliofil nyomtatványaként látott napvilágot, kereskedői forgalomba nem került.
Az első magyar Omár-kiadás pompázó, érdekes munka volt. Az akkor tizenkilencéves költő, a kötött forma nagy virtuóza, fiatal gazdagságának minden kincsét beletékozolta első művébe. A perzsa költő keserű hedonizmusa, istenkáromló kajánsága és kemény pesszimizmusa ruganyos ritmusokban, fínoman tündöklő színekkel, ragyogó három-négy szótagon átszikrázó rímekben zendült föl magyarul. Ezek a versek dúsabbak, dekoratívabbak voltak Fitzgerald szövegénél, forma-elemeiknek gazdagsága valóban keletiesnek tünt föl. A sivár bölcsesség s a csaknem hívalkodóan pompás öltöny ellentéte hatásos volt. A fiatal költő-fordító, aki csak úgy duzzadt az élet vágyától és az optimista akarattól, sugárzó szemmel és boldog cifrázatokban dalolta, hogy a föld a - nyomorúság tanyája, az Isten meghalt s csak a szesz buta mámora segíthet rajtunk.
Az új Omár a harmincéves költő műve. Szabó Lőrinc az utolsó évek során egyre közelebb jutott ahhoz a pesszimista intellektualizmushoz, amelyből a perzsa rubáiok fakadtak. Költői eszközei együtt változtak mondanivalóival, és új verseiben egyre kevesebb a dísz: keményen, hidegen koppanó ütemei és száraz pengésű rímei között szikáran áll az uralkodó Gondolat. Omárját is ilyen szellemben formálta át. A zenei hatást alárendelte a tartalom világosságának, a puha szépségű szavak egyrészét nyersebbekkel pótolta, a játékosan bravuros részleteket egyszerűbbekre cserélte, néhány avultas-poétikus igealakot prózaibbra-maibbra módosított, s általában szigorubban ragaszkodott a Fitzgerald szövegéhez. Ilyenformán az egész ciklus egy árnyalattal ridegebb, realisztikusabb és agresszívebb lett.
És szinte azt lehet mondani: a magyar Omár színváltása érdekes objektuma a stílustörténeti vizsgálódásnak. Az ember tetten éri a költői nyelv életmozgását: szavakra tapint, amelyekbe tíz esztendő alatt belekapott a múlás rozsdája, hangokat hall, amelyek tíz évvel ezelőtt még nem csendülhettek föl a költő száján. Maga az új Omár szuggesztív erejű, mesteri munka. Első formájában csillámlóbb és zengzetesebb volt, így érettebb és igazabb. Kár volna, ha ez a könyv a bibliofilia eldugott kincse maradna s nem jutna el az olvasók szélesebb rétegeihez.