Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 3. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM
Minden elismerést megérdemel az a bátorság, mellyel Zilahy új regényében kritika alá veszi azt a hivatalosan is terjesztett legendát, amely az 1918-19-iki forradalom megítélése körül az ellenforradalom győzelme után keletkezett. Nem a politikai ítélet, hanem az emberi megértés kereső lámpájával világítja meg az okokat, amelyek a forradalomra vezettek és nem egy jóhiszemű, tisztességes magyar embert sodortak bele már a háború alatt a forradalmi gondolkozásmódba s a háború összeroppanásával a forradalmi cselekvésbe. Gondolatmenete körülbelül ez: a magyar emberek nagy részében, majdnem mindenkiben, akit hivatalos állása nem kötött a fennálló monarchiai politikai rendhez, szinte ösztönné felszívódott hagyományból benne volt a kuruc idők és a szabadságharc szelleme és ebből kifolyólag a habsburgi monarchia elleni ellenszenv. Ezt tanulták a fiúk öreghonvéd nagyapáiktól, függetlenségi párti apáiktól, ennek szellemében csináltak egyetemi diákkorukban zajos tüntetéseket, történelmi ideáljaik pedig a Habsburgok elleni harcok bukott hősei voltak. A háborúba becsülettel elindultak, becsülettel harcoltak, de nem volt tiszta képük arról, hogy az a cél, amiért véreznek és pusztulnak. Ez a kérdés magától értetődőleg nyugtalanította őket, megnyugtató feleletet nem kaptak rá sehonnan. Ebből valami keserű szkepszis támadt bennük az egész háború ellen, a habsburgi szellemet megszemélyesítő osztrák főbb tisztek ellen pedig gyűlölködő ellenszenv. Maguknak nem volt elég politikai koncepciójuk, sem képességük, sem erejük, hogy ebből a lelki dilemmából kimeneküljenek, másoktól, a nemzet vezéreitől sem kaptak irányítást. Akinek aztán közülük módjában volt látni, milyen elszántsággal és romantika nélküli realitással szegültek a habsburgi háborús szellem ellen, csakis a saját nemzetük felszabadulását nézve, a csehek és milyen eredményeket értek el már a háború derekán, abban összeomlott a háborúba vetett hit utolsó maradványa is. A magyarok céltalan tömeges pusztulásának látványa olyan elkeseredést töltött beléjük, amelyből megszületett az a gondolat: itt csak forradalom segit. Ezért kezdtek a Komlóssy Istvánok, derék magyar fiúk szökdösni a harctérről, ezért sodródtak bele az októberi forradalomba, azzal a hittel, hogy ez talán még segíthet valamit. A forradalom aztán sodorta őket magával, az új, izgatott atmoszféra felébresztette bennük a szociális eszmemenet iránti érdeklődést, a proletárdiktaturát eleinte, mint kommunista jelszavak leple alatti revindikációs kísérletet fogták fel s ha nem vettek is részt a kommunista cselekményekben, szolgálták, egyre csökkenő bizalommal és hittel az új rendet. Aztán kiábrándultak, a lábuk alól kicsúszott mindennemű talaj s az életüknek nem volt többé értelme. Komlóssy István, ennek az eszmemenetnek a megtestesítője stílszerű véget ér: idegenek által megszállott szülővárosában, a kávéházban részeg tisztek kaszabolják le, mikor bátyjának, akivel különben rossz viszonyban volt, védelmére kelt. Különösen érdekes, ahogy ebben az eszmemenetben Zilahy kimutatja a magyar romantikus hagyomány szerepét az egész magyar politikai gondolkodásban.
Ez a koncepció kitünő, a legnagyobb vállalkozás Zilahy eddigi írói pályáján. Kitünő, nem is annyira politikai vonatkozásaiban, mint inkább abban, hogy megmutatja emberileg azokat a lelki változásokat, azokat az atmoszférikus hatásokat és ezeknek reakcióit, amelyeknek a magyar emberek egy bizonyos típusa a háborúban és forradalomban áldozata lett. Ennek az írói feladatnak a megoldása hatalmas birkózást jelent a történelmi anyaggal, melynek természetszerűleg mindig a szereplő egyes személyekre vetítve kell megjelenni. Ebben a birkózásban nem mindig az író marad győztes, sokszor őt nyomja le a háttér roppantsága. A vetítés nem mindig sikerül, az egyes emberi arcok minduntalan eltünnek a sötét háttérben, az olvasónak sokszor kell kapkodni a fejét, amint érdeklődése hol a történelmi háttérre, hol az emberi jelenségekre fordul. Ezért nem érezzük az egész regény egyensúlyát, érdeklődésünk intermittál. A háborús és forradalmi események csak úgy kapcsolódhatnak bele a tulajdonképeni cselekménybe, Komlóssy István emberi történetébe, mint Komlóssy István személyes élményei. A szerkezeti egyenetlenség abból származik, hogy egyfelől csak annyiban tárgyalhatja az író a történelmi anyagot, amennyiben hőse érintkezésbe jutott vele, tehát tárgyalása töredékes kell hogy legyen, másrészt az érthetőség kedvéért mégis kell olyan dolgokat tárgyalnia, amelyek nem tartoznak közvetlenül a szereplők élményéhez s ilyenkor a szereplők jutnak az előtérből a háttérbe. Nem csoda, ha az anyaggal való viaskodásban az író sokszor elfárad s ezt egyes lapokon, sőt fejezeteken az olvasó is megérzi. Viszont azonban s ez Zilahyról lévén szó, magától értetődik, a regényben nagyon sok kitünően megcsinált részlet van. A Komlóssy életéhez tapadó szerelmi dolgok a maguk jelentéktelenségében, mint egy kalandos fordulatokon kavargó élet mellékkörülményei, mindig érdekesek és igazak. A szerelmi dolgok romantika nélküli, reális ábrázolásában Zilahy mindig meg tud győzni. Megragadók az 1918 nyári piavei offenziva előkészületei, ahogy azokat az egyszerű magyar katonák, bakák és alantas tisztek látják, hasonlóan a Mária Terézia laktanyabeli fogság rajza is. Ilyen dús és színes oázis minduntalan akad Zilahy új regényében annak bizonyságául, hogy aki ezt a hatalmas szellemi erőfeszítést szemünk láttára kifejti, nemcsak bátor és komoly gondolkodó, hanem kitünő író is.