Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 3. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR (9)
Azalatt, míg a vizsgálat folyt a tanári szobában, Zalatnay Pali boldogtalanul kóválygott a világürben.
Elviselhetetlen volt neki, hogy nincs ott a többiek közt. Nem elvi okokból, mert nem helyeselte, amit a többiek csináltak, de nyájérzésből. Amilyen makacsul szegült szembe az első pillanatban a forradalommal, amely oly távol volt tőle, - olyan boldogtalan lett, hogy kimaradt a hősök csapatából.
Mikor megtagadta a csatlakozást, lebecsülte a dolgot. Olyan alacsony véleménye volt az egész osztályról, hogy nem engedte meg nekik, hogy nemes és szép dolgot csinálhassanak. Éretlen csínynek látta s tisztára csak azért rázta meg a fejét, hogy éreztesse velük, hogy ő külömb. Nem is azt talán. Nem akart ez kritika lenni, csak a különállásának, az önállóságának a bizonysága önmaga előtt. Arról szó sincs, hogy azért maradt ki közülök, mert a bátyja az igazgató. Nem gyávaság volt ez tőle, hanem gőg. De ezt soha senki sem fogja megtudni. Rettenetes volt, mikor a nyilvánosság elé az a magyarázat került, hogy ő
És mégis most, hogy magára maradt s mindenféle találgatásoknak adott helyet, kietlen volt és utálatos a helyzete.
Kicsit büszke volt a tettére, mert ma is lenézte az egész heccet, mert annak a mélyén semmi okosságot, semmi szépet, semmi nagyot nem talált. Ha a fiúk közt csak egy is lett volna, aki egy szép szót kiált el, talán velük lett volna. De az egész csak olyan csíny volt, mint a többi diákcsíny. Nem akartak felelni azon a napon s megszöktek valami ürüggyel. Véletlenül hazafias ürügy volt, de mégis csak egy gyáva szökésről volt szó az iskolai feladatok elől... Ő is lenézte az iskolai munkát, mert az is oly alacsony volt és annyira sablonos, hogy olyan volt, mint a szecskarágás, de ezek nem azért repültek ki, mint ő tette volna. Ez csak annyi volt, mint mikor kisúgják egymást felelés alatt.
Mikor először ült le a helyére, a hátsó padba került, mint aki későn érkezett az iskolába. Fussbaum Náci ült előtte, az utolsóelőtti padban, mert az már előkelő tagja volt az osztálynak s az előkelőség a nyolcadikban már az volt, hogy leghátul üljön az ember, mert ott lehet legjobban elkerülni a tanár figyelme elől, mert az volt a cél, hogy úgy legyen jelen az ember az osztályban, mintha nem is volna jelen s a hátulsó pad a legalkalmasabb arra, hogy az ember elmerengjen az ideálján, vagy az emlékein, vagy csínyeket követhessen el... Rajzolgasson meztelen figurákat s azt kézről kézre tovább adhassa s más efféle.
Szóval akkor Fussbaum Náci hátrafordult:
- Aztán remélem súgni fog.
Mire ő makacs szemöldökeit összerántva azt mondta:
- Nem szoktam súgni.
Ahogy Fussbaum Náci visszafordult s elvette róla a szemét, ő elvörösödött s már megbánta amit mondott.
Valóban sohasem súgott s ha olyan készületlen volt is, hogy azt sem tudta miről van szó, akkor sem fogadta el soha egész diákpályája alatt, hogy megsúgjanak neki csak egy szót is. Inkább akart maga erejéből megbukni, mint a más segítségével átcsúszni. A dolgozatírással is így volt. Soha életében nem volt hajlandó arra, hogy a más dolgozatába belenézzen, de arra se, hogy a magáét odaadja, vagy pláne, hogy más helyett megcsináljon egy dolgozatot.
Nem azért, mert irígyelte volna mástól a maga segítségét, hanem túlzott és szenvedélyes individualizmusból.
Emiatt mindig szemben állott az osztállyal, akárhol járt iskolába. Vagyis sohase volt népszerű.
Ez a különválás is, az osztállyal szemben, ugyanebből a lelkiségből fakadt. Többre becsülte a maga akaratát a másokénál. Nem is tudta megmondani miért, olyan magasra ítélte azt a gondolatot ami őbenne támadt, hogy a másokban támadt gondolatokat s érzéseket semmire se becsülte.
És mégis kitört benne a boldogtalanság, hogy kimaradt.
Azt sem akarta, hogy vele foglalkozzanak, hogy az ő tettét bírálják, hogy róla beszéljenek. Nem tartotta méltónak a buták és naivak társaságát, sem a gyermekeket, sem a felnőtteket, hogy az ő életébe belenézzenek, mert azt úgy sem érthetik meg. Azt hitte, ez nem nagyképűség s nem elfogultság nála, csak azt hitte, hogy ez így van. Hogy ő olyan valaki, az istennek olyan kivételes teremtménye, hogy hozzá nem érhet el senki azok közül, akik közt van.
Ki volna képes olyan gondolatok közt élni, mint ő él már egy félév óta. Ki volna képes a Sertoriust ezek közül úgy magába zárni, hogy félév alatt egy sor, egy papirszeletke ki nem került senki emberfia elé. Még a bátyja elől is mélyen elzárta magát és legnemesebb gondolatait, pedig a bátyjáról máskép gondolkodott, mint akárkiről összes ismerősei közt. S dehogy is árult volna el előtte valamit. Igaz, hogy a bátyja előtt inkább azért, mert mindig érezte, hogy az írása nem tökéletes és ő csak tökéletesen akart kirepülni az emberek szeme elé, hogy mindenki álmélkodjon és szédüljön a csodálkozástól és a tisztelettől. Míg ez el nem következik, inkább vállalta a magánosságot s büszke volt a félreértésre, a helytelen megítélésre, mert ő tudta, hogy ki az, aki ő...
De hát akkor mért ez a hallatlan nyugtalanság és boldogtalanság?... Mért akar benne lenni a közösben, ha ennyire különállónak érzi magát.
Valahogy úgy érezte, hogy a fiúk most egész véletlenül valami nagyot és hősieset cselekedtek s irígyelte, hogy ez nem neki jutott eszébe. Akkor igen, akkor büszke lett volna, ha mindenki azt vallhatta volna, hogy Zalatnay Pali volt az, aki az eszmét kitalálta s kikiáltotta, hogy ő volt az, aki az egész osztályt fellelkesítette és belesodorta ebbe a nagy dologba. Ha ő lett volna az, aki a Honvédemlék előtt beszédet tartott és aki egy egész osztályt belesodort valami szokatlan és nagy cselekedetbe.
Ha ez így történt volna, akkor boldogan vállalná még a kicsapatást is.
De nem volt ereje arra, hogy egy ilyen népszerű gondolattal kiálljon az emberek szeme elé. Ha neki eszébe jut, beleírja ezeket az érzéseket a Sertoriusba s a római hőst ékesíti fel egy ilyen hősies gesztussal. De soha nem lett volna képes szavakkal kifejezni ő maga egy ilyen akaratot, már csak azért sem, mert nem méltatta volna arra az osztályt, hogy közölje velük ezt a véleményét...
Csak futott a szobájában le s fel, le s fel, mint a ketrecbe zárt fenevad s egyszer csak felcsapta a kalapját és kirohant és elszökött hazulról, hogy a nagyanyja meg ne szólíthassa s ki az utcára.
Csak mikor a templom sarkánál átment, akkor szédült meg. Úgy tetszett neki, mintha az egész város tudná, hogy ő az egyetlen diák, aki nincs most a tanári szobában s ettől égett az arca.
Végigrohant a nagy piacon, a kockaköveken, a kút mellett, ahol két lány állott. Az egyik már ott tartotta a kannáját az ártézi kút csöve alatt s köténye alatt összefogta a kezét, a másik az üres kannával várt, míg rá kerül a sor. A két lány nevetve nézett a diákra, aki elfutott mellettük felemelt fővel s hátraszegett nyakkal, kalapját kezében tartva s borzasan a kis szélben.
Ez is egy szörnyű szakadék volt az életében. Iszonyúan vágyott a lányok után, de még elképzelni sem lehetett, hogy valaha egy lányt megszólítson. Nem is tudott volna mit mondani nekik, hiszen a száját sajnálta hétköznapi szavakra használni s ezeknek az értelme hol van amögött, amit ő akart volna mondani... És mégis forralta a vérét a lányok alakja, formája, mozdulata. Az édes apjának volt egy cséplőgépe. Nagy öreg lokomobil, nyáron sokat volt ott a gép mellett s a pelyvahordólányok, mint valami nimfák csárogtak és mozogtak a gép körül. Mindig kigyulladt vérrel nézte, ha egy legény egyet csípett rajtuk és azok nagyot sikoltottak, vagy belekezdtek valami dulakodásba, aminek semmi értelme nem volt.
Most itt maradtak a lány-alakok a szemében s megbolondították. Különösen, mert reménytelen volt, hogy az életnek ezt a furcsa csodáját valaha megérintse...
A Nagy Vendéglőnél, a Nagy Piszkosnál, ahogy hívták, befordult a szűk utcába, a Temető-utcába s ott rohant tovább. Úgy gondolta, kimegy a temetőbe, vagy ki a mezőre. De az utca derekán, ott, ahol az Iparoskör van, ott laknak Jákóbék. Nem a tanító, akinek a fia vele jár s legjobb barátja, hanem egy öreg paraszt házaspár, akiknek van az udvarukon egy kis ház s abban lakott a nagybátyja, míg igazgató nem lett. Ő is volt ott nála mint vendég, mert akkor még nem járt itt a gimnáziumban s az öreg Jákóbbal és a feleségével szokatlan jóbarátságba keveredett.
Most valósággal bemenekült hozzájuk, mint az üldözött.
Ide szivesen ment, mert ezek úgysem tudnak semmit az egész kollégiumról. Ez olyan, mintha egy nagyon távoli világba, egy kedves távoli szigetre jutott volna, ahol egész más világ van.
Már ahogy betette maga után a kis deszkakaput a nagy deszkapalánkon, megnyugodott.
Megállott, mint az üldözött betyár és kifújta magát.
Aztán mosolyogva és megmenekülve nézett körül.
Az öregek lakóháza véggel volt az udvaron az utcára. Az ereszalja keskeny volt, csak középen volt egy kis beszögellés, a konyha előtt volt valami tornácféle. Nagyon régi ház volt, a legrégiebbek közül a városban, egészen falusias, annál kedvesebb és bizalmasabb.
A tágas nagy puszta udvaron egyetlen fa volt, egy szomorú, görbe ákác. A fa nem szeretett ezen a vidéken s az emberek nem szerették a fát, mert nem volt örömük benne. A tornác piros téglával volt borítva s a téglák sarka már egész gömbölyűre kopva. Ahol az égetés miatt keményebb volt a tégla, ott kiállott, de jó volt ez az öregeknek s nem is jutott eszükbe, hogy újítsák.
- Jó napot, Jákób néni, - szólott be kedvesen és nevetve.
- Ni a Pali úrfi.
- Hogy vannak, Jákób néni?
- Jaj de jó, hogy jön Pali úrfi. Jaj, jöjjön már beljebb. Hogy van az igazgató úr?
- Jól. Hát maguk hogy vannak, Jákób néni?
- Öregesen Pali úrfi. Aj de jól néz ki.
És az alacsony kis öregasszony vidáman és nevetve nézett rá. Az arcában annyi őszinteség és öröm volt, hogy ő azonnal elfeledte az egész világ minden baját.
Az öregasszony a kemencét fütötte s éppen készen volt vele.
- Megálljon csak, - azt mondja, - mindjárt lesz friss döfleg.
Ő boldogan nevetett. A döfleg valami nagyon egyszerű tészta volt, a kenyértésztából elszakítottak egy darabot és hosszas csavaros tekercsben tették be a kemencébe, ahol az hamarosan meg szokott sülni s olyan száraz süteménypótló ősi étel lett belőle. Ő nagyon szerette s most őszintén boldog volt, hogy kapni fog.
- Hát Jákób bácsi hol van?
- Ott van hátul az istállóban. Hát hogy él az igazgató úr a nagy palotában?
Ehhez a kis házhoz képest az igazgatói lakás a gimnázium mellett valóban egész palotának tünhetett fel.
- Jól van.
- Hát a nagytiszteletű asszony?
- Ő is jól van.
Kicsit elpirult, mert a nagyanyja, mint falusi papné eddig mindig csak tiszteletes asszony volt, de itt most a város miatt kinevezték nagytiszteletűnek. Azt mondta az esperes, hogy ma ez volna az urának a címe, mert falusi pap volt ugyan, de egyházmegyei főjegyző s így megilletné ma a nagytiszteletű cím. S ebben az alföldi felfogásban a tiszteletes cím már el is vesztette a tekintélyét. Már a káplánok se igen szeretik s úgy tünt fel, mintha leszállítása volna a papi tekintélynek. De neki sehogy sem tetszett ez a rangemelkedés, ő, ha rajta állott volna, nem egyezett volna bele, hogy a szép «tiszteletes» címet egy ilyen hivalkodó szóval cseréljék fel.
- Egészségesek, Jákób néni?
- Üljön már le Pali úrfi. Bemenjünk?
- Dehogy is. Nagyon szeretek a konyhában lenni, édes anyám mellett is mindig ott katuskodok a konyhában.
- No hát akkor nézze csak, hadd takarítsam ki ezt a szemetet.
S már hozzáfogott frissen seperni a konyhát, amely szintén piros téglával volt kirakva s egy-kettőre csak úgy ragyogott a kis konyha a tisztaságtól. Még ott volt a konyhában a régi szabad tűzhelynek az emléke. Nagy ragyogó kormos kémény volt a konyha felső része, a százéves korom úgy csillogott benne, mintha olajjal lett volna bevonva. Még most is ott lógott néhány sonka, szalonnadarabka. Ez volt az éléskamara a disznóságok számára.
- Látta-e már Pali úrfi, hogy készül a tőzeg?
- Aha, - kiáltott fel Pali, mert ezen sokszor vitatkozott az öregekkel, hogy a trágyát elégetik tüzelőnek, ahelyett, hogy kihordanák a mezőre. De sose látta, mikor csinálják. A Jákób néni emlékezett, hogy ez őt érdekli s kedveskedett vele.
- Na ezt megnézem, hol van?
- Hátul az udvaron e.
S az öregasszonynak úgy ragyogott az arca az örömtől, hogy valami kedveset mutat a diák úrfinak s ezer ránc mozgott az arcán, amely sápadt volt az öregségtől, de telt volt és jóságos.
Mindjárt ki is mentek az udvarra s megmutatta, hol van a tőzeg.
Pali odament és csudálkozva nézte, hogy nagy területen ki van rakva az udvar téglákkal. A téglák trágyából voltak készítve. Ezeket rakják aztán össze boglyába, mikor megszárad jól s ezzel fűtenek egész évben, mert errefelé nincsen erdő s a fa nagyon drága. Kilóra veszik a fát a boltban, hát inkább úgy segítenek magukon, ahogy lehet.
Ahogy ott áll a tőzeg-mező felett, rekedtesen kiált az istálló ajtajában rá Jákób bácsi:
- No Pali úrfi, szemléli a tőzeget?
Visszafordult. A magas, derék, ősz ember kedvesen nevetett rajta.
Pali odasietett hozzá és kezet nyujtott. Az öreg nagy tenyerében elveszett a keze, mint egy piskóta. De azért megrázta becsületesen.
- Még az idén van elég, de jövőre nem tudom mi lesz.
- Miért, Jákób bácsi?
- Hát nem tudja? Kiadtuk a földet felesbe, hát ezután má csak egy tehenet tartunk.
- Nem gazdálkodik tovább?
- Nem érdemes, Pali úrfi. Hadd kínlódjanak már a fiatalok.
S hangosan és erősen nevetett. Rossz fogai voltak s feketék a sok pipázástól, de valami olyan angyali ártatlanság volt az arcán, hogy csak szeretettel és örömmel lehetett ránézni.
- Na, jöjjön, nézze meg, a nagy tehenet tartottam meg.
Bementek a tágas istállóba, ahol olyan tisztaság volt, mint egy levéltárban. A széna gondosan felrakva, a kukoricaszár külön. Egy sarokban répalevél volt és a nagy fehér magyar tehén, gyönyörű nagy szarvait és szelid pofáját feléje fordította. A szájából kukoricaszár lógott.
- Mért nem ad neki répalevelet?
- Á, nem szabad elkényeztetni, majd kap a fejéskor.
Az öreg csintalanul nevetett, hogy kibabrál a tehénnel. Megveregette a farát, megtapogatta, simogatta.
- Most már ez minden, - mondta vidáman.
Pali olyan jól érezte magát, hogy szinte könny jött a szemébe.
- Kinek adta bérbe a földet?
- Hát a vőmnek.
- De hiszen maguknak nincs is gyereke.
- Hát azért lehet vőm, - s csintalanul nevetett az öreg. - Tudja Pali úrfi, van nekünk egy nevelt lányunk, de nem kedvünkre ment férhe, mert elment a városból. Nagyralátó volt, - s nevetett, - ide ment férhe a szomszéd városba. Azt hitte ott jobb. Pedig nagyon csalatkozott, mert erős természete van az urának. Itthon kellett volna neki maradni. Volt neki itt derék kérője, de beleesett a kikivánkozás... Nem baj, most aztán meglepte őket a sok gyerek, hát most már ük is alább adják... Hát ott van a földünk közel az ő határukhoz, hát ők pártolták el.
- Adnak-e elég bért?
- Muszály nekik. De még dézmát is kellett adni, - és nagyon kacagott.
- Milyen dézmát?
- Gyerekdézmát.
- Hogy-hogy?
- Hát nekik van négy, osztán egyet elszedtünk belőle. Még nem látta Pali úrfi?
- Nem.
- Pedig nagyon takaros kis jány.
- Jány?
- Jány bizony. Hadd legyen az anyjuknak egy kis segítség. Tán azt gondolta Pali úrfi, hogy egy rossz fiút veszek ide bajnak.
Kimentek az istállóból és Pali kiváncsian nézett körül.
Ebbe a percbe nyilt a kiskapu és egy vékony, magas lány jött be rajta.
- Lássa. Ez a.
- Pali abban a pillanatban könnybeborult szemmel nézett a lányra, csak azért, mert lány. Még nem is látta az arcát, csak a mozdulatát s az olyan egészséges, friss és kedves volt, hogy azonnal meglepte a szívharmat tőle.
- Lássa, malac is van azért, ha nem vagyunk is gazdák.
Hátrafelé vitte a disznóólhoz, ahol négy darab fiatal malac rágta az ól deszkáját és rítt keservesen.
- Mingyán kaptok. Úgy-e milyen jóformájuak.
Egy darabig gyönyörködve szemlélte a malacait.
- Úgy van ám az egyesség, hogy nekik mindent be kell szállítani ide, ami a gazdasághoz szükséges még nekünk. Hiszen nekünk nem sok kell má, öregek vagyunk.
- De lesz disznótor a télen?
- Lesz bizony, de nem a malacokból, ezt mán csak jövőre hagyjuk.
És evvel, mint aki jól megtréfálta a Pali úrfit, kinyitotta a disznóól másik ajtaját és két darab óriási nagy állatot mutatott meg, ahogy ott hevertek. Nagy, szőke állatok voltak, göndör szőrük vereslett a gerincükön.
- Lássa... Lesz ebből disznótor, de arra az igazgató úrnak is el kell ám jönni, meg a Pali úrfinak is.
- Nagyon szívesen.
Evvel visszafordultak s az alkonyodásban mentek a konyha felé.
Jákób néni már készen volt a döfleggel, éppen a hamut veregette le róla s vízzel mosta meg a színét.
- Csak nem döfleg? - kacagott nagyot Jákób bácsi.
Mert ezen a szón sokat nevettek, mióta az igazgató úr, akkor ugyan még csak tanár úr, úgy elcsodálkozott a nevén. Azóta ahányszor előkerült a «döfleg», mindig nevettek rajta.
Ebben a pillanatban az idegen lány kiszökött az ajtón s ahogy a diákot meglátta, úgy elszaladt az udvar hátulja felé, mint egy megriasztott jérce.
- Eszti, Eszti, - kiabált utána a néni, - hát ez hova szalad? Nézd csak milyen vad. No tessék megkóstolni, de tessék vigyázni, mert forró még nagyon.
Pali letört egy darabot a keményre, égettesre sült tésztából s egyik tenyeréből a másikba dobálta, mert olyan meleg volt, hogy nem állotta a keze.
Ezen aztán az öregek igen jót nevettek.
- Gyenge a tenyere, - mondta becézve a néni s a bácsi is hozzátette.
- Azt bizony nem törte fel a kapa.
- Na menjünk be, - sürgette a néni s toszigálta gyöngéden a karját, terelgette befelé.
Pali be is ment a hűvös, sötét szobába s leült az asztal mellett a karos lócára.
Milyen jó ezeknek, - gondolta magában és fájt a szíve. Milyen jó lett volna, ha itt marad ebben a világban, ha nem taníttatják, ha nem kell neki kollégiumokat járni, mint egy hontalannak s otthon marad az apja mellett, a lovak mellett, a cséplőgép mellett.
Nagyon szerette volna, ha a kislány bejön, de az nem mutatkozott.
- Hát a kislány? - kérdezte egyszer.
- Ó, nem jön az be, vad az, megijedt a Pali úrfitól.
És ő kicsit öntelten mosolygott. Érezte a férfiasságát, érezte, hogy valaki.
- Hát a kedves mama? Hogy van a kedves mama?
Erre elszomorodott, mert az édes anyja volt az ő lelkének a fájdalma, a szent és gyönge és beteges kis anya. Az egyetlen, akinek a nyáron megsugta, hogy egy színdarabon dolgozik...
(Folyt. köv.)