Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 3. szám
Valamelyik nyári délután édesanyánk egy kicsi kalitkát hozott közénk a gyermekszobába. Égszínkék szalagok voltak rajta, s egy kis kanári lakott benne. Bátyácskáim rögvest rohanvást vették körül a kalitkát, úgy hogy nekem, legkisebbnek, semmisem jutott az új látnivalóból. Sokáig kellett nyögdécselnem, s húzgálnom anyám szoknyáját, míg végre megkönyörült rajtam, széket adott alám, s így aztán testvérkéim vállai felett én is megcsodálhattam a házikót, s benn a szárnyas kis vendéget.
- Ah, - kiáltottam, - hiszen ez éppen olyan sárga, mint azok a kis pipik, amiket a piacon láttam a kofa néniknél.
Bátyácskáim megvetéssel torkoltak le s valóban mint mindég, most is be kellett látnom, hogy elhamarkodtam a dolgot, s bátyácskáimnak van igazuk. Mert a színük ugyan hasonló volt, egyébként azonban azok a madárkák ott a piacon csak ülni tudtak a tojáskák tetején a kofa néni fekete kendőjében s csak sírdogáltak, ez azonban itten igen nagyon szép, még a verebecskéknél is sokkal nagyobbakat ugrik s a hangja is másféle.
Most már valamennyien az énekét vártuk, mikor anyánk megmagyarázta, hogy csak jó gyerekeknek énekel, rosszaknak csak ugrál, azért ha hallani akarjuk, szépen le kell ülnünk csöndesen a díványra a szoba másik sarkában. Bátyácskáim gyanakvóan néztek anyámra s a madárkára, aztán mégis megkísérelték tanácsát s letelepedtek a díványra.
Nekem, mint mindég, most is csak a dívány csücske jutott. Anyám pedig mellettünk állva, ujját szájára téve, integetett csöndre.
A madárka azonban így sem akart énekelni, csak ugrott, egyre gyorsabban, s mindég nagyobbakat, hogy zsongott-bongott belé a kalitka. - Persze-persze, - gondoltam, - nem fog ő énekelni... Tudja ő, hogy mindég mily rosszúl bántak velem bátyácskáim. Mindég megvetettek, s lenéztek, mert, amint mondották, csak egy gyáva, nyápic tökmag vagyok, akivel még csak verekedni sem lehet, s aki tehát éppenséggel semmire sem használható, s csak röhögni tud és hemperegni... Fájdalom, ebben is igazuk volt. El se tudtam képzelni, hogy viaskodjak velük, viszont boldog voltam, ha hozzám nyúltak, ezért aztán harc helyett ijedt mosollyal önkéntelenül azonnal lerogytam eléjük a földre, s ott abban a hitben, hogy talán harciasságomat játékossággal pótolhatom, elkezdtem hemperegni s kalimpálni, mint a játszó kis kutya... Valamikor rég, ah, igen-igen rég, mikor ők még nem voltak ilyen nagyok, én pedig csak mászkálni tudtam, szívesen vették ezt tőlem. De jaj, elmúlt ez az idő, most már csak megvetettek, kigúnyoltak ezért, s azt mondották, aki verekedni nem tud, az más játékban sem vehet részt, s ha nem adtam volna nekik tízóraimat s minden játékomat, még csak utánuk sem kulloghattam volna... Mindenemet feláldozva, így legalább messziről nézhettem őket, amint játékaimat játszották, s tízóraimat ették, miközben titokban befelé nyálam s könnyem egyszerre csurgott.
Nagyon boldogtalan voltam, s a madárka biztos tudja mindezt, s ezért nem akar most énekelni...
Ebben a hitben nemsokára anyám is megerősített, mert amikor bátyácskáim elégedetlen mormogásba törtek ki, így szólt hozzájuk:
- Úgy látszik olyan fajta ez a madárka, hogy nemcsak azt nézi, milyenek vagytok most, hanem talán azt is tudja, milyen rosszak voltatok máskor mindég, különösen legkisebb öcsétekkel szemben.
Én szégyenkezve, egyszersmind félve sütöttem le pilláimat, s csak lopva láttam, mily gúnyosan néznek reám bátyácskáim, mikor anyám úgy vélte, legjobb lesz, ha valamennyien elbújunk, akkor majd nem lát a madárka semmi rosszat, s énekelni fog.
Nosza lett nagy rohanás a búvóhelyek után; egy perc, s már csak én futkároztam gyámoltalanúl s eszeveszetten körül a szobában, mert akárhova akartam bújni, mindenünnen továbbüldözött bátyáim kitiltó pisszegése, sziszegése, úgyhogy megint csak anyámnak kellett megkönyörülnie rajtam. Leoldotta a felkötött függöny egyik szárnyát, s velem együtt e mögé állt, s minduntalan mosolyogva, még külön a kötényét is fejemre borította.
Egy ideig még izgatottan sziszegtek, pisszegtek bátyáim, ki a kályha mögül, ki az ágy alól, aztán lassan rákezdte a madárka. Ámde egyelőre nem énekelt, úgy tetszett, hogy inkább csak beszélget, kérdezgeti maga-magát vajjon énekeljen-e? - Prü-ü-ü - mondotta, de mindjárt meggondolta magát, megint elhallgatott, s újból csak heves szökdelése hallatszott. - Ah, - gondoltam, - mégsem énekel a kedves, mert tudja, hogy csak elbújtak rossz bátyácskáim. Máris kicsike szövetségesemnek tekintettem őt s nemsokára elképzeltem, hogy fognak majd becézgetni bátyáim, csak hogy közbenjárójuk legyek a madárkánál.
Anyám köténye alatt izgatott, izzó mosollyal, szorongva vártam-lestem ábrándjaim teljesülését, mikor egyszerre hirtelen, teljes pompájával felzengett a madárka éneke. Csalódottan tátottam el számat, de aztán oly jó volt hallgatni énekét, hogy mindent elfeledtem. Előbb büszke, harcias volt éneke, aztán csodálatosan finom, lenge, csapongó lett, mintha sok-sok lepke röpdösött volna s csiklandozott volna fülemen, számon, államon, egész kicsi testemen mindenütt, úgy hogy testecském önkéntelenül meg-megrándult az örömtől, s már halkan gőgicsélni kezdtem, mikor éneke hirtelen abbamaradt. Ijedten dugtam ki fejem anyám köténye s a függöny mögül s ámulva láttam, ahogy nyakacskáját ünnepélyesen erősen feljebb nyújtotta, csőrét egészen magasra szegte, lába finom piros ujjacskái széjjelebb tárultak, - s trillázni kezdett. Mindjárt úgy tetszett előttem, mintha valósággal nevetett volna, és nevetése szakasztott olyan volt, mint anyámnak és bátyácskáimnak nevetése abból az időből, amikor még a bölcsőben feküdve legkedvesebb játékuk én voltam és nem ösmertem a kitaszítottságot.
Trilláit hallgatva nemsokára oly hevesen s erősen támadt fel bennem annak a boldog időnek az emléke, hogy úgy éreztem azt, mint valami egészen közeli, megfogható valóságot, amely itt van valahol bennem, körülem, vagy hol, magam sem tudtam, csak éreztem, hogy itt van, s meg kellene valahogy fogni, de hogyan fogjam meg, s hol van?... Oly valóságos nyomasztó, fülledt, ingerlő s mégis elérhetetlen volt ez az emlék, hogy különös fájdalmas kiáltást csalt ki belőlem, aminőt az oly ember hallathat, aki megholt szerelmesét egy pillantásnyira teljességben elevenen látja röpülni, ámde csak maga felett, madarak közt. A földöntúli rémület, s az egyszerre feltünő s búcsuzó boldogság párosodása volt ez a különös kiáltás, amely után bárgyún csodálkoztam magam elé, aztán halkan hebegni, dadogni kezdtem, majd eltépve magamat anyámtól, önkéntelenül a kalitkához rohantam, mintha abban lett volna a visszahozhatatlan emlék, mult, s remegő kézzel kapirgáltam a levegőben a magas kalitka után...
A madárka elhallgatott, meredten néztem rá, majd arcom megvonaglott s heves sírásban kerestem menedéket érthetetlen sorsom elől. Bátyácskáim fenyegetően rohantak meg, amiért elrontottam a madárka énekét s én sokkal jobban féltem tőlük, s zavartabb voltam attól, ami történt, semhogy magyarázkodni tudtam volna. Anyám ölébe bújtam s onnét ismételgettem még egyre sírva, hogy a bölcsőben volt jó, mert akkor valamennyien velem játszottak. Testvérkéim erre még jobban felingerültek, nem győztek szidalmazni s gúnyolni, amiért visszakívánkoztam a bölcsőbe, majd anyám parancsára eltávoztak s dühösködve rohantak le az udvarra.
Egyedül maradva anyámmal, lassan-lassan bevallottam neki mindazt, ami velem történt. Ő komolyan hallgatott s bólogatott. Láttam rajta, mit gondol: gyönge vagy és vézna, ijedős, hiába, nem illesz bátyácskáid közé. Majd így szólt: no látod, ha annyi minden szépet hallottál ettől a madárkától, mikor énekelt, akkor eztán hagyd bátyácskáidat, s hallgassad csak őt mindég. Megmaradnak a tízóraid, a játékaid s nem kell tűrnöd rosszaságukat. Tudod, én nem őrizhetlek benneteket, dolgoznom kell egész nap és minden este nem verhetem meg mindég valamennyit temiattad. Azért legjobb lesz, ha a madárkával maradsz, ő még kisebb s félénkebb mint te, nagyon fog örülni neked, ha szeretni fogod, úgy, mintha kisöcséd lenne.
Megfogadtam anyám tanácsát, s eztán nem kullogtam többé mélabúsan s megtűrten bátyácskáim után, hanem inkább a madárkával barátkoztam. Etetgettem, itatgattam, ragyogóra tisztogattam ajtócskáit, ablakocskáit, takarítgattam a pálcikáit, gondoztam fürdőcskéjét s szalagjait csinosítgattam, ő pedig jelenlétemben mingyárt szorgalmasan s gyönyörűen énekelt. Valahányszor pedig trillázni kezdett, a diványra feküdtem, s mintha bölcsőben lettem volna, úgy ringattam magamat énekére. Azonban még ilyenkor sem érezhettem azt, amit először, soha többé nem tudott oly közeli valóságos lenni a mult, mint akkor; s inkább idő multán, mintha egyre messzibb távozott volna az a boldog idő, éneke labirintusaiban...
Vigasztalásomúl mit tehettem volna? Igyekeztem még szorosabb barátságra lépni a madárkával s mindenekelőtt szerettem volna őt megsimogatni. Ő azonban igen félénk volt s én magamban sokat csodálkoztam s szomorkodtam azon, hogy íme, van, aki még tőlem is fél! Százféle módon, rábeszéléssel, utánzással igyekeztem elhitetni vele, hogy kezecském hozzá hasonló madárka, aki csupán ártatlan vendégségben szeretne lenni nála s mikor végre nyugodtan engedte simogatni magát, kezem jobban remegett, mint ő maga. Eztán már kiemelhettem kalitkájából, majd nehány nap múlva nemcsak békén elcsücsült kezecskémben, hanem széttárt tenyeremen vidáman csipogva táncolt át egyik ujjamról a másikra s végül nagyujjam végére állva; hangosan énekelni kezdett, akár egy faágacska tetején.
Csodálatos bizalma, tánca s éneke ujjaimon át szétáramlott testemben, s úgy megrészegített, hogy hirtelen abban kezdtem reménykedni, hátha ezekkel a csudálatos dolgokkal bámulatba fogom ejteni bátyáimat, s ők megszeretnek, megbékélnek gyöngeségemmel, és befogadnak végre teljesen maguk közé.
Egy nap aztán nagy keserves könyörgésemre körémgyűltek bátyácskáim. Jelenlétükben azonban a madárka nagyon megfélemledett, s jóidőbe tellett, míg végre nagy szívdobogás közt sikerült valami keveset megmutatnom tudományomból. Bátyácskáim összeráncolt homlokkal, fitymálva s türelmetlenül nézték erőködésemet s úgy éreztem, már-már meghiusulnak reményeim, mikor a legidősebb rámszólt: hogy mindez semmi, de az ő ujja hegyén állítsam meg a madárkát, s ott fütyöltessem!
Rögvest igyekeztem eleget tenni kívánságának, s roppant izgatott tisztelettel elkértem tőle nagy, durva kezét; jobbkezembe vettem azt, bal tenyeremben pedig a remegő kanárit fogtam s igyekeztem mindég közelebb s közelebb hozni bátyám kezéhez, miközben dícsérni kezdtem ujjait, különösen azt, amelyiket kijelölt számomra. Ah, hogy ez minő szép, barátságos, kedves ujjacska, jó ujjacska, édes jó ujjacska, éneklő ujjacska!... Míg így hizelegtem bátyám ujjának, s csalogattam a madarat, már az is boldoggá tett, hogy megengedhettem magamnak ezeket a bizalmaskodásokat, s hogy egyáltalán megtörténhetett az, hogy ez a kéz, ez az ujj, amely mindég oly fenyegető volt, annyit vert s gúnyolt, így engedte magát becézni tőlem.
Azonban hiába akartam megkívántatni madárkámmal bátyám ujját. Hiába csipogtam, csábítgatva a madárkát, hiába hintettem meg cukorral bátyácskám ujját, hiába tettem magvacskát körme alá, a madárka csak nem akart rászállani, hát még fütyölni, ó dehogy! Testvérkéim gúnyosan nevettek, már veríték csorgott vérszegény fehér homlokomon, s midőn végre mégis sikerült volna valamicskét elérnem, bátyám ujja türelmetlenül megrándult. - Ah, elég! - kiáltotta, - vidd a pokolba! - Kirántotta kezemből ujját, s nyakonsuhintotta vele a zavart madárkát, úgy hogy az nyomban a földre hullott. Onnét talpra akart szökni, s mikor ez nagy nehezen sikerült neki, elhűlve láttam, mint szédül, csetlik-botlik, hogy forgatja megsuhintott nyakacskáját kínos keservesen, miközben ijesztően tört zavart hangocskák bugyborékoltak elő ki-kitátott csőrén.
Hebegve bámultam reá, majd rémülten hozzá guggoltam. Ő a földre lapult, s midőn trillás tört hangjai megszüntek bugyborékolni, keservesen köhintgetni kezdett, míg szemecskéjét le-lehúnyta a megerőltetéstől. Én eszeveszetten úgy akartam segíteni neki, hogy magam is köhintgetni kezdtem, s ép úgy, mint ő, forgattam fejemet, s bugyburékoltam, mígnem legidősebb bátyácskám zavartan felemelte előlem a madarat, s visszatette kalitjába. Ő, aki annyiszor látta keserves sírásomat, most néma rémületemért megsajnált s vele együtt a többiek is bíztattak, hogy majd jó lesz a kanári, nekem pedig megengedik, hogy velük mehetek játszani, most mingyárt, le az udvarra. Elhuzódtam tőlük s miután még néhányszor felszólítottak s én nem válaszoltam, hamarosan magamra hagytak madárkámmal.
Szegényke már csak hallgatott s nem mozdult, én pedig nem mertem hozzámenni, feléje nézni, ültem mozdulatlan, magam elé bámulva, s csak nagysokára tudtam feléje lopni egy-egy pillantást...
Este jöttén anyám megszidta bátyácskáimat s megtiltotta, hogy a kalitkához bárki közeledjék rajtam kívül, engem pedig nagyon bíztatott, hogy majd meggyógyúl a madárka! Ámde hiába vártam erre, és ahogy a napok múltak egy vágyam volt csak, úgy lenni, mint ő, s kalitkája előtt ülve addig-addig ütögettem torkomat, míg anyám félteni kezdett s egy nap orvosság helyett titokban mérget adott a madárkának.
Nem sokáig bámulhattam holttestecskéjét, mert bátyáim még aznap el akarták temetni. Egy pótkávéskatulyából készítettek neki koporsót, szemfedőnek, koporsódísznek s bélésnek színes selyempapirost használtak. S mikor én mindezt, úgy mint azelőtt, messziről s búsan bámultam, maguk közé hívtak. Egy ideig szabódtam, aztán mégis leültem közéjük. Selyempapírost tettek elém, s megengedték kegyesen, hogy én is velük együtt bélelhetem a koporsót. Mióta kinőttem a bölcsőből, ez volt első játékuk, amelyben egyenrangunak tartottak magukkal s nem gúnyoltak, nem csipkedtek, s néha még egy barátságos szót is intéztek hozzám. S habár ez a régvárt esemény ily búsan teljesedett be, mégis annyira elaltatta fájdalmamat, hogy a koporsó készítésénél nem zokogtam.
Bátyácskáim aztán a kis koporsót a házmesterék kis macskájával akarták a temetőbe vitetni. A kis macska többízben kitört madzaghámjából, bátyácskáim azonban vad szigorral állottak őrt s elkínozták, elnyúzták, vonszolták a koporsóval együtt a kis macskát is a temetőig, a sírig. A pincelejárat mögött volt ez a temető. Dohos homály derengett itten s én ide egyedül sohasem mertem volna lemenni.
Bátyáim elrendelték, hogy én legyek a gyászoló apa, s ketten karonfogva támogattak, s zokognom kellett volna. Ámde én csak bámulni tudtam, s ők ez egyszer még ezt a magam szerinti viselkedést is eltűrték tőlem...
A pincétől való borzongásom, örömöm bátyácskáim közellétén, csodálkozásom s bánatom a halálon, mindez együttesen tehetetlen alvajáróvá varázsolt engem, s bátyáim támogatása ellenére kétízben majd legurultam a korhadt pincelépcsőn, elsöpréssel fenyegetve az egész szertartást.
A sírnál szónoklásra unszoltak, én azonban csak nyögtem, s bárgyú kétségbeeséssel bámultam a kicsi gödörbe, mire legidősebb bátyácskám halotti énekbe fogott, s a többiek roppantúl titokzatoskodó mormogással és mozdulatokkal kísérték énekét. Aztán betemették a madárkát, s míg apró kövekből emléket raktak föléje, hirtelen fölijedtem, s mindabból, ami történt, mint egy villámlás fényénél megsejtve a madárka sorsát, kérlelni kezdtem testvéreimet, hogy engem is fektessenek melléje.
Ők azonban nem voltak hajlandók erre. Mint mondották, ezt csak akkor tehetnék, ha anyánk is megengedné.
Nyomban anyámhoz futottam, ámde hiábavaló volt minden rimánkodásom. E tilalomra összezsúfolt fájdalmam, s akaratom minden szenvedélyessége egyszeriben kitört belőlem, és sírva verdestem magamat a földhöz anyám előtt, csak hogy minél előbb olyanná lehessek, mint a madárka volt, s akkor majd mégis meg kell engednie anyámnak, hogy melléje fektessenek.
Bátyáim mohó érdeklődéssel nézték elsőízben megnyilatkozott ilyfajta harciasságomat és szüntelen kiáltozva buzdítottak; anyám azonban hamarost kiküldötte őket a szobából, betette mögöttük az ajtót s miközben utánuk kémlelt, vajjon nem hallgatóznak-e valahogy, barna tekintetét bús mosollyal, titokzatosan villantotta rám többször is, amiből rögvest megértettem, hogy valami különös, nekem való dologra készül magában, és abbahagyva a sírást, várakozásteljesen bámultam reá.
Ő szorosan mellém telepedett, és súgva, szemével szüntelenül villantva mondotta nekem: nincs semmi baj, mert a madárkának a lelke vagyis mindene, ami volt s a mit szerettem, megvan most is, s el is fog jönni hozzám, azonban majd csak akkor, ha aludni fogok.
S valóban, nemsokára eljött álmomban a madárka. Hanem nagyon különös, csodálatos volt. Minél tovább nézegettem, hallgattam, s minél kedvesebben röpdösött egyik ujjamról a másikra, úgy mint rég, annál jobban kezdett hasonlítani legidősebb bátyácskámra, de azért mégis éppen úgy énekelt és röpdösött, mintha ő maga erről semmit se tudott volna. Nagyon boldog voltam vele, így, ezzel a hasonlatossággal még jobban tetszett nekem, mint valaha, nem is tudtam; őt simogatom-e, vagy bátyácskámat, s ez oly csodálatos és hihetetlen volt, hogy álmomban sokszor fel-felnevettem.
Eztán már csak az a kívánságom volt, hogy minél többet alhassak, s így minél többször láthassam a madárkát. Ezért valahányszor csak tehettem, félrehuzódtam, s mingyárt összegubbaszkodtam, mint a házmesterék Bodri kutyácskájától láttam s lehúnyva szemem, vártam a madárkát.
Ő azonban egyre ritkábban jött. S mikor ezért anyámnak panaszkodtam, ő megint ép oly titokzatosan villogva szemével, súgta fülembe, hogy csak türelem, a jövő évben ismét meg fog jelenni mert addig pihennie kell neki. Ekkor szerettem volna legalább elásott testecskéjét még egyszer megnézni, anyám azonban ijedten intett ujjával, hogy még a környékére sem szabad mennem, mert különben jövő évre sem jő vissza a madárka.
Nem mentem tehát sírjához, s nemsokára újra ott lebzseltem, bámészkodtam bátyáim körül. Most már talán be is fogadtak volna játékaikba, én azonban csak úgy, mint rég, messziről néztem, hogy s mint játszanak, mert úgy éreztem, hogy ha közéjük szegődnék, ezzel megsérteném a madárkát, s ő nem jönne vissza a jövő évben sem.
Óh mennyit gyötrött ez a sok megtartóztatás! S mégis mindhiába volt!
A madárka csak nem jött vissza többé. Sohasem.