Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 3. szám
Elvonult a birkanyáj már, a házak nyelvük kiöltve
hasaltak a domb alatt, mint nyár porában vén kuvasz,
elhagyottan párolgott a postaépület tövében
láda alján a szemét is, égnek küldve illatát.
Képzelhetni, mint lepett meg, hogy egyszerre zene szólal -
mit keresel itt az úton, szívfájdító szép zene?
S ime pompás gyászszekér jön - most a postánál van épen -
és mögötte komoly arccal jön a lassú gyászmenet.
Ó ez furcsa gyászmenet volt! Legelöl négy szál cigány ment
hajadonfőtt, új kalapját csak a kontrás hordozá.
Ünnepélyes bús zenéjük, melyet mintha isteneknek
ajkáról ravasz halandók lopva lestek volna el,
édességet öntött szerte. A menet megilletődve
gyász-zászlóval ment mögöttük s azt képzelte, nagy s nemes.
Egyszerűek és szerények szoktak lenni máskor, ámde
látszott, most övék az utca. Lassan és félelmesen
jöttek, a kezükbetartva zsírosszélű vén kalapjuk.
S im fölöttük, legfölül, a megszeppent tömeg fölött,
a kocsis kalapja mellett felszökelt - ez volt a szép csak! -
felszökellett egy fehér nagy ünnepélyes bóbita...
Egy csinos tizenhatéves gyári munkáslányt temettek,
fürdés közben kit a forgó elkapott s megölt szegényt.
Szomoru ez, tudom én azt, és ma sem tudom, miért volt
nevetséges és ijesztő az a komoly temetés:
az istentől s csillagoktól elfelejtett kicsi város,
mely magányba bujva, csöppnyi pont, forog a földgolyón,
és ma sem tudom, miért volt nevetséges és ijesztő
a kontrás, a szemétláda, a szívfájdító zene,
de főkép a bóbitás toll, fönt, bakján a gyász-szekérnek,
az a föltünőn kinyuló, dekorativ bóbita,
mely a törpe szürke utcán sikoltón ágaskodott, mint
emberek ha fulladozván kinyujtják a karjukat.