Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 3. szám
Akkoriban szomorúság fojtó ecetje égett
bennem, s én csókot akartam, verem-mélyet, sötétet,
méregkeserűt, eloltót. A vonat rohant a tág
világba. Mint összeszaladt őz-csapat, füleltek az erdőkön a fák,
kinyujtott nyakkal. Az utasok szundikáltak. Csak én, senki más, csak én
láttam elszörnyedve, hogy alant a föld mély fenekén,
a dombok alól, az erdő alól, a csendes falvak alól,
a ringispiles város lámpás kocsmái alól
egy szörnyeteg arc, sírbolti szemekkel, vakon az égre bámul.
Egy néma őrült arca. Ráismertem: ő volt... A vonat ablakábul
ijedten, titokba lestem. Játszott a szörnyeteg.
Láttam: pukkadt pofával nedveket
fúj halnivágyó gyökerébe a fáknak,
és míg kelletlen s bosszúsan ki nem rügyeznek az ágak,
csak fújja gonosz vigyorral a nedvet szüntelen.
És láttam akkor a városokat, a háborút, a szerelem
dühét, a férget, gólyahírt és engem: ő fúj minket egyre,
a néma őrült, mintha csak szappanhabokat eregetne,
játékból. -
Bánom is én már! Vak vagyok már én is és vak az idő!