Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 3. szám
Mikor pirúlt arcát feledni kezdtem,
jobban fájt, hogy már a zengést se hallom,
amely nyomorba és csodába hívott.
Már búcsut intett messze ködbe hajlón
istenjárt csúcsa is a tisztaságnak.
Akkor egy szűk, sötét szobában éltem,
mely, mint fegyencre cella, rámcsukódott,
ha végignyúltam este a sötétben,
s már repdeső szárnyam is összecsuklott,
s napjaim fojtogattak, rámhajolván.
- A kevés isten, aki volt néha bennem,
aztán már csak rohadt a testem trágyadombján.