Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 3. szám · / · Szabó Pál: Részletek az "Emberek" c. regényből

Szabó Pál: Részletek az "Emberek" c. regényből
Parasztsors

A lelkén egy fekete ostor vágott végig: hát nem lehet másként, nem lehet. Kidőlt a Julcsa, hát a bőrét lenyúzni és valahogy valamiből pótolni! És azután két gebével vonszoltatni magát az apja helyett egy rossz szekéren az örök sáron végig. Amíg ő is oda nem ér, ahova az édesapja. Negyvenhat vagy ötvenhat évesen: olyan mindegy! Megkínzott lelke kibúvót keresett, tán egy szalmaszálat, valami csodát, ami megváltaná apja sorsától.

Nem lehet. Nem lehet. Vonszolni kell tovább a sorsát, az apja sorsát, a fajtája sorsát.

Zsebébe dugott kézzel állt az anyja előtt, száz évek súlya zuhant le egymásután a jobbágykorból lelkére, torkában vergődött parasztsorsának irgalmatlan volta. Könny égette a szemét. De egyszerre forró suhanással leszállt lelkére a dac, a gőg büszke óriásmadara. Ujjaival szétdúlta homlokára boruló üstökét, belenézett szemhunyás nélkül a felkelő napba:

- Jól van, édesanyám, elintézem a lovak sorsát!

Bement az istállóba.

A Julcsa, utoljára tán életében, megemberelte magát és fölkelt magától. Valamelyik sógor jóvoltából teleette magát, mint egy pók. Mintha semmi sem történt volna, vígan ropogtatta a rácsból a szénát. Társa, a pej, jóízűen röhögött az ajtó nyílásra.

Bertalan rájok se szólt, nem is haragudott. Letörölte őket egy pokróccal s megitatta.

Zavaros tervek nyargalásztak előtte. Mit is csináljon hát? Hogy is lenne hát? Tán a Julcsát eladja és a pej mellé másikat vesz. Vagy eladja tán mind a kettőt és felesbe adja földecskéjüket. Mindenesetre megbeszéli az édesanyjával.

Édesanyjával aztán arra határoztak, hogy másnap úgyis vasárnap lesz. Bemegy Váradra és a Julcsát eladja. Kevés pénzük volt is, azzal pótolja és vesz egy másik lovat.

Még aznap délután bement a lovakkal Váradra.

Kigyulladtak a város ívlámpái, mikor megállt a város végén a «Két huszár» udvarán. Ez a fogadó a tüzérkaszárnyával szemben, a vidéki vásárosok kedvenc szállása volt. Apró, krumpli alakú kövekkel volt az udvar kirakva, az udvar közepén nyitott csatornán folyt ki az utcára az összegyűlt szennyesvíz a lovak trágyalevétől megfestve.

Weisz úrnak, a fogadósnak szolgálója mezitláb cipelt keresztül az udvaron egy moslékos vödröt, egy tüzér sapka nélkül loholt utána.

Bertalan a saraglyához kötötte a lovakat, felült a szekéroldalra, tarisznyát keresett elő, evett.

Elfojtott suttogás jött a disznóólak felől, guruló kiürült moslékos veder csörömpölt a kövön. Az utcáról beröpködött a villamosvezetékek villanása, hogy az áramvezető a dróton szikrákat karcolt. A piac felől, a város szívéből lomhán ömlött a zaj. A kaszárnyákból végignyargalt a városon, a házak fölött, az utcákon a gyülekező a kürtösök trombitájából, nyilván az estéli kávéhoz. A tüzér káromkodva ugrott keresztül az akol korlátján, szaladt a kapu felé. Egy csillag zuhant le keresztül az udvar felett az égen, a szolgáló felvette az akol mellett elgurult vedret, jól elkerülte a szekereket és bement a konyhába.

A két ló Bertalannal együtt, a szekérről mohón evett, Julcsa kihúzott a tarisznya alól egy csomó szénát, az félrebillent, kigurult belőle a kenyér.

- Te - kiáltott rá Bertalan - és ököllel fültövön vágta. A Julcsa szomorúan horkantott egyet és nekiborult a pejnek.

Reggel behajtott a lóvásárba.

- Hogy ez a dög? - kérdezte egy cigány - és botjával jót húzott Julcsára.

- Hatvan forintért oda adom.

- Tudja, ha maga tesz mellé ötvenet, akkor megadom.

- Úgy nem eladó.

Sürögtek-forogtak a népek, vásárt csináltak, áldomást ittak: de Julcsa nem kelt el. Delet harangoztak, előbb egy toronyban kondult a harang, aztán a másikban, sorba, sietős egymásutánban kondultak végig a városon. A pej egykedvűen ropogtatta a szénát. Julcsa búsan álldogált mellette. Egyszer minden kászolódás nélkül gondolt egyet: lefeküdt a rud mellé.

- Úr Isten! - nyögte Bertalan - ez soha nem áll fel többet. Nem kel fel, emelni kell. Vagy itt megnyúzni. Jövőre tán a pej...

Kérőn, rimánkodón nézett könnyes szemével az égre.

- Szabad kérni, szegény, tehetetlen öregembernek - hangzott siránkozón a háta megett, - egy ősz, összetört ember tartotta kalapját felé.

Bertalan öntudatlan mozdulattal kapott a belső zsebéhez, de egyszerre lelkébe világított egy keserű ötlet, mintegy hátbarúgásaképpen nyomorúlt, megcsúfolt sorsának: a koldusnak fogja adni a Julcsát.

- Jöjjön csak közelebb öreg - szólt lázasan - jöjjön csak közelebb! Fogja, itt van ennek a sárgának a passzusa, ezt a lovat magának adom.

A bámuló koldus markába nyomta a passzust.

A koldus bizonytalan pislogással tipegett a Julcsa felé, Bertalan az árván maradt pejre vonatkozólag valami kivezető utat keresett, módot, ami felállítaná a szekértől Julcsát és őt elengedné kocogni egy lóval negyvenhatéves végzete felé.

A koldus a kötőfékkel babrált a sárga fejénél, Bertalan kivette zsebéből a másik passzust:

- Jöjjön csak mégegyszer öreg!

A koldus megütődve tipegett vissza.

- Fogja, magának adom a másik lovat is. A szekeret is, mindent. Érti? Különben lehet, hogy majd visszajövök. Igen, tán később. Mindenesetre várjon itt rám valameddig.

- Hány éves? - kérdezte még, ahogy elindult.

- Negyvenhat leszek december harmadikán - felelt a koldus és csudálkozva nézett a zavaros beszédű Bertalanra.

Bertalan iszonyodva bámult az öregre, vajjon mi őszíthette meg ennyire? Mi törhette így össze a testét, vagy a lelkét is? Óh ki tudja... Sietve tünt el a tömegben.

Lihegve futott ki a városból. Az út mellett a telefonkarók sírtak, ríttak az őszi szélben, a fülébe kiabálták: az öreg koldus negyvenhatévesen... édesapád negyvenhatévesen... te is jössz majd negyvenhatévesen. Sírtak, mondták, egyik vékonyan, másik vastagon, ahogy szélnek álltak a drótok az út hajlásának megfelelően.

Az út széles kanyarodással elhajlott a faluja felé.