Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 3. szám
Ady Endre: Vér és Arany. Azóta nem volt bennem ilyen izzó és olvadt láz, öröm és meghatottság irodalmi jelenség előtt, mint ma, hogy elolvastam egy új ember új könyvét.
Elébb egy elbeszélését láttam egy kalendáriumban. Úgy kezdődik:
- A legelőn hosszú pillákkal bámult a teli hold.
Ilyen képek vannak benne:
- A közeledő vihar előtt térdig hajolnak a tóparti nyárfák.
Még egy csudálatos a sok közül:
- Most kél a nap és millió kaláris csillog a gyeptengerre vont pókhálókon. Ráfagytak a legelőre a nyári szivárványok s ilyenkor, ha kél a nap, megpróbálja mindennek még egyszer kibontani a színét.
Aztán kézbevettem s elolvastam a könyvet, a regényt: Emberek. És most ugyanolyan álmélkodással nézek erre az íróra, mint a szabad természet többi teremtményére, a füvekre és fákra és csillagokra és felhőkre.
Szabó Pál, aki írta, hat elemit végzett; kisgazda. Van neki egy hold földje. Egyetlenegy a magyar birodalomból. Egy holdja van ebben a Csonka-Magyarországban.
Van neki egy holdja! Van neki egy talpalatnyi földje! És azon a földön úgy meg tudta vetni a lábát, hogy az övé az egész falu. Övé minden embere, férfiak és nők és gyermekek, és az övé minden hangulata, a szélmalom elhordott tégláitól a földesurak szétzilált ezer holdjaiig...
Hat elemit végzett, tehát megtanult írni és olvasni. Tehát lőn belőle ennek az irodalomnak egyik legtökéletesebb munkása. Megtanult írni és olvasni és olvasni tudja a saját lelkét és le tudja írni a maga szavait. Egyéb egy írónak nem kell. A könyv csodakacagások és csodajajjok hangjaival van tele. Ha avatatlan olvassa, talán nem repül vele rögtön s mindig, de előttem ez a könyv a mai magyar irodalom legnagyobb ígérete: itt megszólalt előttem a néma és könyvet írt a magyar analfabétizmus valami isteni csoda által.
Maga erejéből adja, amit tud, de nem azért adta belé Isten a vágyat és akaratot, hogy megtanulja a betűvetést és a szavakkal való lélekvilágítást, hogy egy íróval több legyen, ma, mikor mindnyájunkra keserves idők járnak, mikor az igaz írásnak tenyérnyi helye alig van a betűkkel telenyomott papirosok legelő tengerén... Hanem azért, hogy kimondja, amit más ki nem mondhat. Hogy hozzon valamit az élő igazságból, amely ott szunnyad a nép lelkében és életében. Hivatása van: a magyar rögök nyelvének kell lennie.
Sokszor olyan, mint egy barna tollú, kedves, énekes madár az alföldi pusztamélyen szunnyadó falvak sarkán, ahogy barázdáról barázdára szökken, röppen s közben csivog, csacsog, karicsál s meg-megszállva egy pillanatra egy kóró hegyén, hirtelen égnek fordított csőrrel s lehunyt szemmel elfütyöli magát, égig énekel, ahogy az isten tudnia adta.
Közben roppant gyűrődések hullámzanak fel, mint a vulkánok gyűrte földön a hegyek és a völgyek és vízfolyások. Néha szédülést éreztem a mélység felé, néha a magasságokig. Legtöbbször azonban úgy éreztem, a mese madara visz föl-föl, az alvilágból a felvilágba. Még nem tudom, sas-e? griff-e? vagy csak az alföldi barna kis madár.
Írás. Az írás mesterség, amelyet, ha nem tanult meg valaki jól, minden percben tévútra jut. Szabó Pál jól tudja. Csak elég ereje legyen, hogy önön lelkét hangszernek érezze, amelyen nem ő, hanem az isten ujja játszik. Csak engedje ezt a muzsikát, amit földöntúli hatalmak zengenek rajta és általa.
A könyv olyan, mint a faluról jött elemózsiás-kosár, tele ételekkel, italokkal, gyümölcsökkel és gránátok, bombák s félelmes igazságok adalékaival.
Magyar élet. Emberi élet.
Emberek...
A könyvet a Sylvester-nyomda adta ki. A falu-termelte nyomda. Illő dicsőség érte.
*
A könyvből itt közlök néhány részletet. Az első tragikus vallomás, hogy a paraszt a béke Magyarországában elviselhetetlennek tudta érezni a parasztsorsot... A második a háború kitörésének néma visszhangja a bihari falun... Harmadiknak és negyediknek két tábori levelezőlap csodáját.