Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 2. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ
Dialógus-dráma, amelynek hatása elsősorban azon múlik, tudja-e az író szereplőinek szájába azokat a szavakat adni, melyek az adott helyzetet megvilágítják, a szereplők pozicióit s azok fejlődését pontosan jelzik s mintegy gyujtózsinórjai a színpadi aknák kirobbanásának. Mondaine-dráma, amelyben a szereplők azt az illuziót keltik, hogy semmi más dolguk-gondjuk nincs a világon, mint a szerelmi komplikációk elintézése. Lélektani dráma, amelynek a magva egy különös variáns a szerelmi kazuisztika megszámlálhatatlan variánsai közül.
Egy férfi szerelmes, de szerelmes voltának nincs eléggé tudatában arra, hogy túltegye magát a házasság ellni idegenkedésén. Kell tehát valami kívülről ható erő, amely segít ezt az idegenkedést áttörni. S itt jön egy finom ötlet, amely kimélyíti az egész darabot s a légüres mondaine-témának atmoszférát teremt. A játékba belekapcsolódik a féltékenység, az a lassan kifejlődő gondolat a férfiban, hogy magáévá kell tenni a nőt, mert különben más valakié lesz, aki érdemetlen rá, mert a szándékai vele nem tiszták. Ez a valaki a szereplőkre nézve létező, de a néző számára imaginárius személy, valaki, akiről folyton beszélnek, de a színpadra nem lép ki egyszer sem. Ez megint finom gondolat, az egész komédiának megadja azt az illuzórius karakterét, amelyet a téma megkiván. A költőileg jól elgondolt fogás színpadilag is kitünően beválik. A veszedelmes nőcsábító Tihamér addig érdekes, amíg nem látjuk, ha a színpadra lépne, nem lehetne semmi jóra használni. Mindebből egy derült, csillogó illuzionista játék fejlődik, amelyben a szerelmes férfi mindig közelebb jut a szintén szerelmes nőhöz, de úgy, hogy folytonos eltávolodásai is mindig közelebb hozzák. A férfi szerepét az is érdekessé teszi, hogy mindig logikusan gondolkozik és illogikusan cselekszik, a nő gondolatban és cselekvésben folyton ugyanazon a vonalon marad. Mintha az volna a végső konzekvencia, hogy a szerelemben mindig a nő az okosabb, - ami kétségtelenül úgy is van. Az egész irreális játékból valami reális valóság válik ki, tehát a játék nem is olyan súlytalan, amilyennek látszik. Ebben van az író mesterfogása, amely sikerének első és főtényezője. Különösen figyelemreméltó, hogy a darab sikere az ilyen belső, művészi fogásokból tevődik össze s a merőben színpadi fogások, mint a második felvonásban a vasúti hálófülkében történő dolgok, kevésbé válnak be. Szerkezetileg is teljesen egyszerű a darab: csupa párbeszédben bonyolódik le két szereplő között, de sok raffináltság van abban, ahogy az író a beszélő szereplőket váltogatja. A szavakban pedig takarékos ökonómia van, alig mondanak henye szót, a dialógus folyton, lépésről-lépésre előbbre viszi a dolgokat.
Nehéz volna megállapítani, mennyi része van a színpadi illuzió tökéletességében az előadásnak. Mindenesetre szerencséje az írónak, hogy az előadás szereplői mintegy megafonjaivá válnak az író elgondolásainak és beszédének. Nehéz szerepek ezek, csak a játék, mozgás, beszéd apparátusának teljes bőségével vihetők sikerre. Oly könnyen élettelen marionettekké válhatnának ezek a szerepek és a három szereplő,
*
Egy leány az élete nagy válaszútján. Curtius Ilona, lipótvárosi leány, olyan gazdag, hogy nincs más gondja, mint önmaga és a saját érzelmi problémái, olyan művelt, mint a legműveltebb pesti ujságírók egyike, olyan független, amilyen csak egy igazi erkölcsi talaj nélküli nő lehet és minden teória mellett szerelmi dolgokban olyan tudatlan, hogy tanácsot kellene kérnie a családi birtok akármelyik parasztlányától. Mindebből folyóan tele van önmagához intézett kérdésekkel, nyugtalan töprengéssel és egész környezetére kiterjedő ingerültséggel. A válaszút természetesen két férfi felé vezet. Az egyik, kvietált dragonyoskapitány, maga a lovaglócsizmában és pálcával járó sex appeal (bocsánat az éppen ma divatos szóért). Olyan, amilyennek a fantázianélküli nők az abszolút férfit elképzelik: brutális, erőszakos, skrupulustalan, korlátolt és enyhén istállószagú. Nyilvánvalóan a szabad, féktelen szenvedélyt jelenti Ilonára nézve, az élet intenzitásának teljes kiélését. A másik férfi, bankelnök, már nem fiatal, sablonos alak, minden pregnáns attributum nélkül, nemcsak szerelmileg jelentéktelen, hanem minden más vonatkozásban is. De jelenti Ilonára nézve a saját társadalmi rétegében való megmaradást, az élet nyugodt konszolidáltságát. Az egyik férfi túlságosan alacsony színvonalú, nagyon is méltatlan Curtius Ilonához, a másik túlságosan jelentéktelen. Ezenkívül túlságosan messze vannak egymástól, semhogy a leányon keresztül igazi konfliktus lehetne köztük. Ezzel pedig elferdül Ilona poziciója, olyan széles távolságot kellene áthídalnia, amelyhez nincs benne elég szenvedély. A két férfi közti töprengése bizonytalan repdeséssé válik. A néző pedig csappant érdeklődéssel várja a továbbiakat, mert nem tudja döntő fontosságúnak, hogy a két senki közül melyikhez köti sorsát Curtius Ilona. Akármelyikhez pártol, leszállítja a saját színvonalát, jobban mondva kétséget támaszt e színvonal valódisága iránt.
A cél: a Scylla és Charibdis között úgy átvezetni Ilona hajóját, hogy a respektábilis családi élet körében evezhessen. Szóval kiküszöbölni az érzékek fellángolását, eltávolítani a kapitányt, hogy Ilona megmaradhasson az elnök mellett. Az író helyes érzékkel dolgozik. Célját úgy közelíti meg, hogy kiégeti a tüzet. Ilona titkos éjjeli találkozón odáig viszi a kapitánnyal a dolgot, hogy az beront a hálószobájába s mikor az elnök gyanakszik, ingerülten elrohan a kapitány lakására. Amíg a második felvonás idáig jut, pillanatokra megtölti a színpadot valami erotikus forróság, de sohasem marad meg mindvégig. Ilona erotikus felindultsága nem tud szenvedéllyé fokozódni. A legérdekesebbé a dolog akkor válik, amikor Ilona az első vad csók után dühvel és gyűlölettel támad a kapitányra. Itt szólal meg benne, annyi irodalmi ízű okoskodás után, az emberi és erkölcsi integritását védő női ösztön. Elrohanása a felvonás végén azonban már színpad, felvonásvég s arra való, hogy lehetővé tegye a harmadik felvonás fordulatát. S ez a harmadik felvonás már egészen teátrum: kiderül, hogy a hálószobában nem történt meg az, aminek megtörténtét hittük, de elmarad annak bizonyítása, hogy nem is történhetett meg, - Ilona egy népmesei fogással próbára teszi a két férfit s annak nyújtja kezét, aki a próbát jobban megállotta, az elnöknek, aki még a megtörténtnek hitt hálószobai ügy után is hajlandó őt nőül venni.
A darab bizonytalanságai alighanem abból származnak, hogy nem érezni egész tisztán az író álláspontját Ilonával szemben. Néha mintha szatírikusan felülről nézné, néha mintha azonosítaná magát vele. Ebből nemcsak a hang tétovázása származik, hanem a konstrukcióé is, Ilona alakja elrajzolódik és sorsa görbékben halad. Nagy ambícióval, írói célokkal van elgondolva és megírva, de célját csak félig éri el. Az író szatírája a környezetrajzban mutatkozik meg. A gyermekeivel erő és tekintély nélkül zsörtölődő anya, a nagyobbik fiú, aki 24 éves korában vezérigazgató, de folyton félni kell, hogy botrányba juttatja a családot, a vásott diákfiú: szatírikus képét adják annak a levegőnek, melyből Ilona származott. Hogy ebben a körben milyen becsülete van a szerző véleménye szerint a szellemi munkásnak, azt a házitanítón mutatja meg, aki azonban túlságosan szervilis és gyáva, semhogy jellemző lehessen.
Az előadás új színésznőt avat.
*
Amerikai milliomosok között francia arisztokrata, akinek nincs pénze és negyvenezer dollárt veszít kártyán, hozomra. Szerelmi zsarolás: a szerelmes milliomos a francia hercegtől ki akarja csikarni a kártyaveszteség fejében annak az asszonynak a leveleit, akit reménytelenül szeret. A francia herceget mindenki szélhámosnak tartja, pedig a végén kiderül, hogy mindenkinél becsületesebb és okosabb. Sulyos összeütközések a szerelmes asszony, a reménytelen imádó és a megvalósult reményű herceg közt, jelenetek, amelyekben pénz, szerelem, kártya, revolver és egyéb rekvizitumok szerepelnek Apercuek zuhanya a rendkivüli gonddal írt dialógusban. Minden megvan ebben a darabban, ami érdeklődést szokott kelteni a színpadon.
Csak az emberi élet hiányzik. Az alakok nem hívek önmagukhoz, a jelenetek szüksége szerint változnak, ezért kénytelenek vagyunk kételkedni bennük. Kérdéseket teszünk fel: mért tűri az utolsó pillanatig a herceg, hogy csalónak tartsa mindenki, mikor nagyon egyszerűen igazolhatná magát? Mért kínozza az asszonyt, akivel szerelmi viszonyban volt, mért nem világosítja fel legalább őt? Hogy lehet, hogy ez a gyengéd és nemes asszony lelkiismeretlenül csalta az urát, holott gyengéd hitvesi érzéssel van iránta? Nem sorolok fel több kérdést. Az a fő, hogy a darab egyikre sem felel. Ezért nincs sem az alakoknak, sem a cselekvénynek, sem az egész darabnak hitele s az izgalmas hatásra számított helyzetek és jelenetek nem tudják figyelmünket teljesen lekötni.
Ami hitel mégis van, azt a színészek garanciája adja. Szerepeik széthulló vonalait igyekeznek valahogy egységbe fogni. Teljesen ez csak