Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 2. szám · / · FIGYELŐ · / · Fordítások

Benedek Marcell: A MILLIOMOS GOLDER
Iréne Némirovsky regénye

Ravasz, kemény zsidó pénzember, mint Nuncingen báró. Leányát - némi incesztuózus mellékízzel - imádó, érette minden áldozatot meghozó öreg, mint Goriot apó. Nagy egyedülségében, felesége és leánya közt, szinte pontos mása Stefan Zweig egyik novellahősének, a Verwirrung der Gefühle kötetéből.

Mindez azonban csak azt bizonyítja, hogy el kellene tiltani a kritikaírástól az olyan embereket, akiknek olvasás közben már nem az élet jár az eszében, hanem az irodalmi precedensek. Mert Iréne Nemirovsky nem hibás abban, hogy regényének hőse Balzac és Zweig alakjait juttatta eszembe. Amit ő csinált, az élet, s egészen az övé. Drámai, elfogulatlan módon látott és szinte eszköztelenül grandiózussá, tragikus arányúvá növesztett élet.

- Nem, - felelte Golder.

Így kezdődik a könyv s így exponálódik egy fejezetben a könyörtelen pénzember. És ilyenfajta egyszerűséggel, szerzői állásfoglalás, szentimentálizmus és pátosz nélkül bontakozik ki az egész dráma. Nyugodtan mondhatjuk: az egész tragédia. Ebben a Golderben nincs egyetlen «rokonszenves» vonás sem - és csudálatos módon mégis kénytelenek vagyunk a pártjára állni, érte aggódni, elpusztulásán megrendülni. Nem azért, mert ellenjátékosai hitványak: póruljárt lelketlen üzletemberek, önző és pénzsóvár feleség, hercegi gigolóval szeretkező leány - hanem, mert maga Golder, - ne kerülgessük a szót, úgysem találunk mást - nagy. Minden nagyság tragikus, még III. Richárdé is. Golder morális lénye éppen olyan messze van tőlünk, mint a véres királyé. Golder is gyilkol - egy «nem» szócskával. Goldernek sincs egy árva jó cselekedete sem. De energiájával, tehetségével, öregségen és betegségen diadalmaskodó szívósságával magasan kinő az emberek közül s ezért éri el a nagy emberek közös tragédiája: az egyedülvalóság. Itt éri utól a rokonszenvünk, szinte azt mondanám: szeretetünk. Golder már nem reméli, hogy megvásárolhatja a szeretetet, a legnagyobb áldozat árán sem. Azt a meghitt melegséget, amelyet maga zárt ki az életéből, nem kaphatja meg soha. Egy útja van még: adni az adásért, hála reménye nélkül. Amig van valakinek, akinek adhatunk, addig mégis csak tartozunk valakihez. És Golder elindul utolsó, halálos útjára, hogy mégegyszer adhasson annak a leánynak, aki egész életében csak szipolyozta, s akiről azt is tudja már, hogy vér szerint nem az ő gyermeke. Ezt a Goldert szeretni kell, mint ahogy (átkozott irodalmárság!) Victor Hugo szerette a pókot és a csalánt - mert gyűlölik őket s mert életük sötétségéből vágyakozva nyúlnak egy csöpp kis szeretet felé.