Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 2. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Komlós Aladár: IDEGEN EMBEREK
Márai Sándor regénye - Pantheon

A regény lassan indul, s ez szép. Illik egy ily nagy test arányaihoz. Egy magyar fiatalember a hőse, aki ösztöndíjas tanulmányúton van Berlinben, egyszerre fogja magát s átruccan Párizsba s lassanként, hogy-hogynem, kezd fejébe szállni az idegenben-levés szédülete. Márai azt írja a németekről, hogy kitűnő emberek, csak egy hiányzik belőlük: nem fogják fel az élet félhangjait. Az ő érzékenysége ép a fél- és negyedhangok elkapására irányúl. Abból az írófajtából való, amelynek külföldön Paul Morand, Joseph Roth, Ilja Ehrenberg a képviselői: éber és kiváncsi idegei, bravúros és gyors megírókészsége őt is ujságíró-íróvá teszik, aki mindenkinél alkalmasabb a tér és a kor exotikumainak feljegyzésére. Új regényének a háborúutáni Berlin s főkép Franciaország a színhelye, igazi tárgya azonban az idegenben-élés kalandjai és örvényei. Hosszan és finoman elemzi például azokat a csaknem megfoghatatlan és megnevezhetetlen lelki történéseket, amelyek az idegen városba érkezés első idejében mennek végbe bennünk. S egyszerre váratlan mélységet kap a regény. A hős - akinek nevét Márai valami hozzá nem méltó műhely-fontoskodásból, mindvégig elhallgatja - Párizsból levelet ír szüleinek, de elfelejti feladni. Már fogytán van a pénze, mikor egy hajnalban levélszekrényt pillant meg az utcán. S ekkor «Felemelte kezét, hogy zsebéből előhúzza a levelet. Az élet egyik lassú pillanata volt ez, nagyon lassan emelte kezét, le is pillantott rá, s ebben a pillanatban már tudta, hogy nem fogja bedobni a levelet, nem adja meg a címét, zuhan, mint a kő a vízben, család, név, gyökér, odatartozás nélkül, ebben az ismeretlen hőfokú örvényben... s egyszerre lázas és édes izgalom ömlött át rajta, mintha most születne mégegyszer a világra, a rue de Bac sarkán, huszonnyolcévesen, név és eredet nélkül ebben a pillanatban». Ez a passzus túl van a könyv első harmadán, de ideérve úgy érezzük, felfűtött izgalommal, hogy csak most világosodott ki teljesen a regényben. Mi az a rejtélyes indulat, ami itt hirtelen feljött a hős lelkéből? Márai nem bajlódik többet a megnevezésével; máskor sem igen szokta magyarázni azokat az érzéseket, amiket orvosok vagy jólszabályozott polgárok neurotikusoknak szoktak nevezni; neki mintha a neurózis lenne a magátólértetődő állapot, ami nem szorul magyarázatra. Valaki azt mondta nekem: ez a «Drang nach Unten». Aki Márai írásait és lelki tartalmát jobban ismeri, az talán úgy fogja vélni, hogy inkább a szabadság izgalmáról van szó. Hiszen nincs állapot, amelynek vágya konokabbul kísértené ezt az írót, mint egy ily szabadságé, amelyet legföljebb a kalandor és a remete valósíthat meg: vágy túl lenni a társadalmon, egyedül test-lelkünk sugallatainak, vagy Istennek parancsai alatt. S idegenben ép az a pihentető és mámorító, hogy az embert összehasonlíthatatlanabbul kevesebb kapocs köti meg; az elhelyezkedésnek ez a lazasága aztán mintegy előízt ad a tökéletes szabadságból, s aki belekóstolt, abban könnyen feltámadhat a veszélyes vágy a teljes mámor után.

Értem, hogy Máraiban megfogant az «Idegen emberek» gondolata; amit nem értek, csak az, hogy nem írta meg jobban. Három főbaját látom a regénynek. Az első - s ez meglepő Márainál - az, hogy szegényes. Kevés benne az érdekes figura és jelenet; a képeket feliratok, bőbeszédű feliratok pótolják. A másik baj az, hogy Márai visszaél a meg-nem-magyarázás technikájával. Ez a technika abban áll, hogy az író nem készíti elő hősei tetteit, hanem - mind az olvasó, mind a hős számára - váratlanul pattantja ki azokat. Tudja, hogy bármily hosszadalmas pszichologizálással sem lenne képes oly teljes magyarázatukat adni, mint olvasója, aki a tetthez érve, jóleső kényszerűséggel, a maga képzeletéből világítja meg annak előzményeit. Szép és hatásos technika. De óvatosabban kell élni vele, mint ahogy Márai teszi. Az elhallgatás csak akkor hatásos, ha valóban elhallgatás, nem pedig puszta másról-beszélés. Az írónak tudnia kell azt is, amit nem mond el; hallgatása különben misztifikáció. Ha elképzelésének hiányait ravasz másról-beszéléssel akarja leplezni, az olvasó még ravaszabb nála s felmondja az engedelmességet. Mikor Márai hősét többhónapos együttélés után váratlanul otthagyja a barátnője (aki előbb váratlanul megszöktette), ezen a váratlanságon igazán nem segíthet az olvasó, akinek előzőleg nem mutattak egyebet, mint egy erdőégést s a bretagne-i halászat és napfürdőzés idilljeit. «Nem tudom - írja a hős naplójában a házigazdájáról -, mit gondol felőlem. Lehet, hogy semmit.» Az olvasónak olykor az a szorongó érzése van, hogy a regény hősei gyakran vannak ilyen viszonyban egymással. A harmadik baj talán még ennél is súlyosabb. A regény hőse elereszti a hazai világ kötelét, s most a regény logikája szerint zuhannia kellene, ki kellene próbálnia, amit a szabadság adni tud, hogy aztán - ha az író meggyőződése úgy kívánja -, de csak aztán visszakívánkozzék a hazai kötelékek után. Ehelyett annyi történik, hogy egy francia lány, mint elmondtam, váratlanul megszökteti őt, pár hónapig együtt napfürdőzik és halászik vele, míg végül egy összeveszéskor azt vágja szemébe: «Sale étranger!» Ezt az epizódot Márai igen hosszan, egész kötetté nyújtva meséli el, kiterjeszkedve a halászat különböző szépségeire, de ha még hosszabban tenné, az sem fedhetné el azt a tényt, hogy egyetlen epizódot ad ép akkor, mikor regényének problémáját ki kellene merítenie. Nem, ez nem elintézése a társadalomból való kiszabadulás kérdésének. Márainak aligha ez a regény lesz róla az utolsó szava.