Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 2. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM
A regény lassan indul, s ez szép. Illik egy ily nagy test arányaihoz. Egy magyar fiatalember a hőse, aki ösztöndíjas tanulmányúton van Berlinben, egyszerre fogja magát s átruccan Párizsba s lassanként, hogy-hogynem, kezd fejébe szállni az idegenben-levés szédülete. Márai azt írja a németekről, hogy kitűnő emberek, csak egy hiányzik belőlük: nem fogják fel az élet félhangjait. Az ő érzékenysége ép a fél- és negyedhangok elkapására irányúl. Abból az írófajtából való, amelynek külföldön Paul
Értem, hogy Máraiban megfogant az «Idegen emberek» gondolata; amit nem értek, csak az, hogy nem írta meg jobban. Három főbaját látom a regénynek. Az első - s ez meglepő Márainál - az, hogy szegényes. Kevés benne az érdekes figura és jelenet; a képeket feliratok, bőbeszédű feliratok pótolják. A másik baj az, hogy Márai visszaél a meg-nem-magyarázás technikájával. Ez a technika abban áll, hogy az író nem készíti elő hősei tetteit, hanem - mind az olvasó, mind a hős számára - váratlanul pattantja ki azokat. Tudja, hogy bármily hosszadalmas pszichologizálással sem lenne képes oly teljes magyarázatukat adni, mint olvasója, aki a tetthez érve, jóleső kényszerűséggel, a maga képzeletéből világítja meg annak előzményeit. Szép és hatásos technika. De óvatosabban kell élni vele, mint ahogy Márai teszi. Az elhallgatás csak akkor hatásos, ha valóban elhallgatás, nem pedig puszta másról-beszélés. Az írónak tudnia kell azt is, amit nem mond el; hallgatása különben misztifikáció. Ha elképzelésének hiányait ravasz másról-beszéléssel akarja leplezni, az olvasó még ravaszabb nála s felmondja az engedelmességet. Mikor Márai hősét többhónapos együttélés után váratlanul otthagyja a barátnője (aki előbb váratlanul megszöktette), ezen a váratlanságon igazán nem segíthet az olvasó, akinek előzőleg nem mutattak egyebet, mint egy erdőégést s a bretagne-i halászat és napfürdőzés idilljeit. «Nem tudom - írja a hős naplójában a házigazdájáról -, mit gondol felőlem. Lehet, hogy semmit.» Az olvasónak olykor az a szorongó érzése van, hogy a regény hősei gyakran vannak ilyen viszonyban egymással. A harmadik baj talán még ennél is súlyosabb. A regény hőse elereszti a hazai világ kötelét, s most a regény logikája szerint zuhannia kellene, ki kellene próbálnia, amit a szabadság adni tud, hogy aztán - ha az író meggyőződése úgy kívánja -, de csak aztán visszakívánkozzék a hazai kötelékek után. Ehelyett annyi történik, hogy egy francia lány, mint elmondtam, váratlanul megszökteti őt, pár hónapig együtt napfürdőzik és halászik vele, míg végül egy összeveszéskor azt vágja szemébe: «Sale étranger!» Ezt az epizódot Márai igen hosszan, egész kötetté nyújtva meséli el, kiterjeszkedve a halászat különböző szépségeire, de ha még hosszabban tenné, az sem fedhetné el azt a tényt, hogy egyetlen epizódot ad ép akkor, mikor regényének problémáját ki kellene merítenie. Nem, ez nem elintézése a társadalomból való kiszabadulás kérdésének. Márainak aligha ez a regény lesz róla az utolsó szava.