Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 2. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Kardos László: GERSON ÉS NEJE
Zsolt Béla regénye - Genius

1. Zsolt Béla új regénye Gerson Zoltánról, a Kelenföldi Kendergyár fiatal cégvezetőjéről szól, aki feleségül veszi Wlissingen ezredes árváját, a nála valamicskével idősebb Ellyt. A regény e házasságkötés története: az író szinte filológiai gonddal keresgéli össze e kényszeredett és fanyar frigy apró rugóit és nagyítóüveg alatt mutatja be a házasság bonyolult gépezetének megindulását. Látjuk a kerekek érdes súrlódását, az összeakadó fémfogak harcát, a szertepattogzó ércszilánkokat s végül azt is, hogy a gépezet, kissé megviselt csavarmenetekkel és zötyögős csapágyakkal, nagyjából mégis zavartalanul mozog.

2. A hős zsidó, a hősnő keresztény. Az író előző regényének levegőjét hasonló ellentét tette villamossá, csakhogy ott a nő volt a zsidó és a férfi a keresztény. A szerelmesek, illetve házasfelek faji külömbözősége szinte kínálja és kívánja a kapcsolatos problémák fölbolygatását, de az író nem nyúl bele a politikai darázsfészekbe. Nem «foglal állást», nem «szögezi le álláspontját». Ennél - művészi szempontból - sokkal többet tesz: érezteti e problémák sajátos atmoszféráját, szavak és mozdulatok rejtett karakterében mutatja fel a faji differenciák fínomszálú, ezerbogú következéseit. Zsolt zsidói szerencsésen ütnek el újabb irodalmunk zsidó alakjaitól, amelyek többnyire abban a hibában leledzenek, hogy túlságosan is zsidók, zsidók minden percükben, minden lélekzetükben. Egy naiv művészi túlbuzgóság önkéntelen hamisítványai ezek, sűrített, tömény példányai a fajnak, s úgy árulják el magukat, mint a Thaly kuruc-versei, amelyek csakúgy roskadoztak a «kurucság» minden jellemző rekvizitumától. Zsolt nem esik ebbe a hibába: az ő zsidói nem azok a folyton-fürge, folyton-okos, folytonsunyi, kérdezve-felelő szokvány-figurák, akiket csak a nevük szerint lehet megkülömböztetni egymástól. Az ő zsidói is zsidók, de nem homunkuluszok, hanem reális emberformák, s ahány, annyiféle. Van köztük gyámoltalan és alamuszi, van okos és fölényes, akad mafla robotos és forrófejű bolseviki.

3. Az író mindenekfölött illuziótlan és pesszimista. Nem hisz hőseinek: szavaik mögül könyörtelenül kiemeli a rejtett gondolatot, gondolataik mögül az alattomos érzést, érzéseik mögül a tudattalan mélységek szennyes és szomorú motívumait. Ebben a folytonos résenállásban, ebben a fáradhatatlan leleplezésben van a főereje. Az olvasó a saját titkaira eszmél, önnön gyöngéit látja a könyv tükrében és ez mindennél hatásosabb. Az író, aki egyébként az objektív fölény mozdulataival teregeti ki hősei sorsát, a módszere irgalmatlan alkalmazásában válik líraivá. Ahogyan kikezd, szétbont és hitvány elemeire túr minden cselekedetet, amely egészében s a felületen «szép» és «jó» volna, ahogy szétmar minden érzéskomplexumot és minden gondolatsort, amelyről már-már azt hittük, hogy «tiszta» és «emelkedett», abban olykor ijesztő szenvedélyt mutat. A megáporodott és kispolgári életformává alkudott romantika gyűlölete izzik e szenvedély alján s e gyűlölet, amelyet vonzóan old föl egy enyhén karikírozó humor, inkább vállalja a nadrágzsebbe dugott kéz modortalanságát, mint a teátrális gesztusokat, inkább a lapos közhelyet, mint a «költői» szólam dagályát, s inkább az üres érzéstelenséget, mint az irodalmi emlékekkel fertőzött, művészi impresszióktól nyomorékká szuggerált félérzéseket.

4. Ez az illuziótlanság dönti el aztán a regény összes kérdéseit, a nyelv, a szerkezet, a jellemrajz minden problémáját. Az illuziótlan okosság szelleme leng a szavak fölött, amelyek nem szikráznak káprázatosan, s a mondatok fölött, amelyek nem fínom építmények és nem művészi labirintusok. Egyszerű, nagyvárosi ujságnyelv ez, amely époly kevéssé pályázik a puritánság, mint a tömörség vagy az elegáncia pálmájára. Olyan író nyelve, aki nem vár csodát egy festői jelzőtől, s egy plasztikus igétől. Ez a kiábrándult antiromantizmus határozza meg a kompozíciót is, amely szinte irtózva kerüli, hogy «arányos» részekbe gömbölyödjék s örömest tördelődzik suta, kialakulatlan jelenetekbe. A mese nem folyik medrében a regény hagyományos tempójával, hanem minduntalan - szinte tüntető ötletszerűséggel - visszacsap kiindulási pontjához s azon is túl. E szeszélyes ugrálás mellett bizonyos primitívség is jellemzi a regény szerkezetét. Az író a könyv első harmadában a hőst, a másodikban a hősnőt, végül a harmadikban a kettőt együtt mutatja be. Mindez nem írói gyöngeség, hanem egy művészi szemlélet és elv eredménye, amely szuggesztivitásában igazolódik is. S végül ez az illuziótlan látás teremtette ezeket a sekélyes és tétova embereket, akik - minden nagy külömbségeken túl - a kispolgári jelentéktelenség fura-bús, közös pecsétjét hordják.

Mindössze két ponton siklik át az író a romantika síneire. Az egyik a Bondini-epizód, a másik a kisebbik Gerson-fiúnak, Kornélnak az esete. Két regényes figura, éppen nem kispolgári lélek. Egyikkel sem tud mit kezdeni az író, egyik sem tud mit kezdeni világrendünkkel. Az első, a fiatal pap, vízbeöli magát, a másik, a fiatal kommunista, kivándorol Oroszországba.

5. Ez a könyv virtuózabb munka, mint Zsolt előző regénye, a Házassággal végződik. Itt nincsenek aktuális «szenzációk», az anyag szürke, ismerős massza s az írói bravúr éppen abban ütközik ki, hogy e szürke anyagban is elunhatatlan változatosságot produkál. A megfigyelések gazdagsága teszi ezt. Az író szeme sohasem fogy ki az újabb és újabb adatokból. Ez adatok reálisak, elevenek és beszédesek, leleplezik a helyet, ahol járunk, s a kort, amelynek levegőjét szívjuk. S a regény egy-két pontját éppen az gyöngíti, hogy az író itt-ott szükségét érzi ez élő adatok mellett kommentárt is adni s így mintegy biztosítani magát afelől, hogy képe apró színfoltjai mögött az olvasó valóban meglátja a mélyebb hátteret, a szociális gyökérzetet, a nagyobb összefüggést. A kor nyomását sínyli ilyenkor az író, azt az esztétikai terrort, amely a kollektív érzésnek, az egyetemes részvétnek minél kézzelfoghatóbb és leplezetlenebb bizonyítékait követeli. Ezt sínyli kivált a könyv egyik utolsó fejezetében, ahol az ifjú pár előtt egy öngyilkosság és egy tüntetés szimbólumaiban «feltárja» a társadalom tragédiáját. Itt kevés híján félszeggé válik.