Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 2. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM
A szó és cselekvés diszharmóniájának vergődését tárja fel ez a különös, komor színezetű és sajátságosan nyomott atmoszférájú könyv. Hőse, Szentantali János az emelkedett gondolatok, szép szavak és a suta cselekvések embere. A «lényeget» keresi, de soha nem találja s mi sem tudjuk meg soha, hogy mi ez a lényeg, amelyet keresni kell. A meg nem található, talán nem is létező lényegért elveszti az élet kardinális tényeit. A szavak embere, ha olyan szót kellene kimondani és szeretné is kimondani, amelyeknek cselekvésértékük van, sután elnémul, vagy az ellenkezőjét mondja annak, amit kellene. Betegséggel, szegénységgel, gonddal kínlódó öreg anyját, a szegénységben, megalázottságban, cselédmunkában együgyűvé és veszekedőssé vált nővérét, epileptikus öccsét boldoggá tehetné egy szeretetet eláruló, kedves szóval, Mártuka, a szerelmes fiatal lány szinte a szájába erőlteti a boldogító szót, s ő nem mondja ki. Ami szót kimond, azzal sért, bánt, elárul, kellemetlen komplikációkba sodor, oknélküli, céltalan hazugságba keveri magát. Amit tesz és mond, mindig ellenkezője annak, amit tennie kellene s amit tenni szeretne. Nem akaratnélküliségből, hanem egész lelki berendezésénél fogva. Folyékony halmazállapotú ember, nincs belső összetartó ereje. Ezért elszakad az egész világtól. Családját, mely előkelő helyzetből süllyedt le kicsinyes szegénységbe, szereti, de ez a szeretet keserűvé és sértővé válik, ha köztük van. A praktikus életbe beleilleszkedni, magának pozíciót foglalni nem tud, szociológus volna, nagy tudományos munkák terveivel, melyeknek legfeljebb a címét leírni van ereje. Szülővárosát, melybe évek multán látogatóba visszatér, közben megszállták idegenek s ő ennek fájdalmát minden lépésnél érzi, de ez a fájdalom abban nyilvánul, hogy képzelt titkos küldetésről mond meséket, meggondolatlan beszédeivel kis híjján súlyos kellemetlenségekbe bonyolítja családját és önmagát. Minden lépése ballábú. Elképzeléseiben tele van gőggel, mint valami egészen rendkívüli ember, a valóságban értéktelenebb, mint részint primitív, részint elferdült elméjű testvérei. Elképzelés és valóság két különálló, tehát nem kapcsolódó dolog nála. Ködben él, amelyből kikívánkozik, de nem tud kilépni belőle. Gyötrődve tudja ezt, tulajdonképpen világosan látja önmagát, anélkül, hogy ebből a látásából más származna, mint folyton vergődő bűntudat. Az élet szempontjából értéktelen ember, aki az élet nagy értékeit kutatja hasztalanul.
Szitnyai Zoltán írói ereje abban van, hogy ennek a nehezen hihető embernek a lelki képét el tudja hitetni. Megmutatja a gyökereit, a családot, amelyben benne van a lelki betegség s a társadalmi és anyagi lecsúszottság, a várost, melynek légkörében mint a nagynevű polgármester fia nevelkedett s amely minden kényeztetésével nagyra hízlalta hiúságát és családi gőgjét, azt a szakadékot, amelybe fejlettebb intelligenciája révén egész környezetével került s melyet a hosszas távollét is szélesített, a szadista kegyetlenség és mazochista önkínzás ellentéteit ugyanabban az egy lélekben. Egy-egy családi jelenetben, a családtagok viselkedésének ábrázolásával meg tudja értetni, mért mond János kegyetlen szavakat, mért zárkózik el gonosz ridegséggel szeretetet kínáló és szeretetet kérő közeledésektől, mik azok a szálak, melyek mégis összekapcsolják ezzel a családdal s mi az, ami ebben az összekapcsoltságban elidegeníti tőle. A családnak s benne az egyes személyek egymáshoz való viszonyának rajza több az írói bravúrnál, apró árnyalatokig át van érezve és újraalkotva.
Mikor Szentantali János félig-meddig menekülve kora hajnalban elhagyja a várost, a hegyeken ég az erdő. Ruzicska, a bolond erdőőr gyújtotta fel vak dühében, az uralomra jutott idegenek ellen. János ekkor ráeszmél a kimondott szó és a végrehajtott cselekvés kapcsolatára. Ruzicska már rég forralta ezt a tervet, de most azért hajtotta végre, mert ő mondta neki: igen, Ruzicska úr, gyújtsa fel az erdőt. Az égő erdő világításánál János ráeszmél önmagára, egy pillanatra és aztán beül a vonatba és folytatja képzelődéseit, melyekből csak szavak születnek, nagy, üres, értéktelen szavak, soha tettet nem szülők. Zakatolva halad hegynek föl, hegynek le a kis vicinális, viszi magával a meddő szó átkával terhelt embert új, nem szünő kínlódások felé.
A nyomdát, amely ezt a könyvet nyomtatta, figyelmeztetni kell, hogy illetlenség az íróval és az olvasóval szemben egyaránt ilyen rendetlen szedéssel kiállítani egy könyvet.