Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 2. szám · / · FIGYELŐ

RÉVAY JÓZSEF: A KÉTEZERÉVES VERGILIUS

A költőt idézi ez az évforduló. Nem az iskolák agyonmagyarázott epikusát, akinek szíve dobbanását lehurrogták a száraz kommentárok. Nem a grammatikai példatárt, akinek verseit oly lelket gyilkolón boncolták mindenféle nyelvtani és mondattani preparátumokká. Hanem a költőt és az embert, akinek mágikus alakja titokzatosan és fönségesen fölsejlik kétezer évének ködében.

Mint Dante azon a sejtelmes nagypénteki hajnalon: látom őt nápolyi magányosságában, a császári udvar forgatagában, Maecenas, Messalla Corvinus, Asinius Pollio irodalmi szalónjának nyüzsgésében. Magas termet, barna arc, darabos, szinte parasztos külső. Meglátszik rajta, hogy falusi, meglátszik parasztőseinek tipikus nehézkessége, megérzik a föld szaga. A föld, a mező, az erdő, a rét volt örök szerelme; a pompából, a kényelemből, a nagyvárosi élet zajából szüntelenül visszavágyik az egyszerű életbe, a pásztorok szelíd, idilli világába. Ez az örök nosztalgia sugallta a Georgica rajongó földszeretetét.

De a parasztos külső fínom és érzékeny lelket takart s ez a lélek befelé élt. Kifelé zárkózott volt s mindig keserű kényszerűségnek érezte, ha mint ünnepelt udvari költőnek meg kellett jelennie a fényes ünnepségeken, politikusok, tábornokok, diplomaták, írók és költők között. És ha ott járt köztük, alig lehetett szavát venni. Kellemes hangja csak nagyritkán szólalt meg, halkan, szerényen; került minden ünneplést, minden magasztalást, kedves volt és keresetlenül egyszerű, kissé félszeg is; de nem nevették ki: szerették. A rideg Horatius «lelke felének» nevezi és szinte meghatottságtól remeg a hangja, mikor görögországi útja előtt versben búcsúztatja. Otthonülő ember, hiszen nincs is senkije: apja, anyja régen meghalt, egyetlen öccse él még, ismeretlen ember. A költő nőtlen: ez a meleg lélek, ez a szemérmes szív mindvégig társtalan maradt. Fantasztikus szerelmi viszonyairól beszél egyik ókori életrajzírója. De adataiból szinte ordít a hazugság. Nápolyban, ahol legszívesebben tartózkodott, Parthenias-nak, szűzinek nevezték a költőt. Később pedig a Virgo, szűz szóból magyarázták a nevét.

Tartózkodó viselkedése és mértékletes életmódja talán testi állapotából is megérthető. Egészsége nagyon gyönge lábon állt, gyakran szenvedett gyomor-, torok- és fejfájásban, sőt hiteles tudósítás szerint vért is hányt. Igy érthető, ha milliomos létére sem vette ki részét a császári Róma akkori gyönyörűségeiből, sőt mi több: nem szerette a fővárost és csak kényszerűségből járt oda. Esquilinusi palotája többnyire üresen állt.

A lombard parasztoknak ez a költővé nemesült ivadéka egészen kivételes jelenség ebben a korban s ennek a kornak irodalmában. Ha azt mondottuk, hogy testi diszpozíciója egyik főoka volt tartózkodó, emberkerülő életmódjának, hozzá kell tennünk, hogy ebben az attitüdjében nem kisebb része volt filozófiai s etikai iskolázottságának és komolyan vallott puritán világnézetének. A császári Róma hallatlan arányú életritmusában, a társadalmi és irodalmi élet ragyogó nekilendülésében ezt a magányos embert és költőt szinte pogány szerzetesnek érezzük.

Ez a lelki alkat determinálja művészetét, amelynek faculté maîtresse-e a líraiság. Kétezer év tudós kommentátorai és lelkes laikus rajongói azonban csak a római nemzeti eposz, az Aeneis költőjét csodálták Vergiliusban, és éppen ezért sohasem látták meg befelé fordított arcát, az igazi arcát! Nem látták meg benne, hogy egész belső lényege szerint csupa szubjektivitás, csupa líra. Nem volna nehéz tudományosan, adatszerűen bebizonyítani, hogy ez a mély és leküzdhetetlen líraiság mennyire befolyásolja a költőt az alkotásban. Az Eclogák távolról sem Theokritos személytelen utánzásai, a Georgica nem tanítóköltemény, hanem forró és harsány himnusza a «Saturnia tellus»-nak, s az Aeneis szerkezetét éppen az elemi erejű lírizmus feszítette szét, mint ciklopsi falakat a kövek rései között tenyésző sziklarózsa.

Ez a mélyről szakadt líraiság már a költő ifjúkori verseiben ott tüzel. Ifjúkori költészetének nem sok a hiteles emléke: két kis szerelmes vers, a búcsú a rétoriskolától, néhány tréfás vagy gúnyos kis költemény. Frissek, szellemesek, csupa fiatalság valamennyi és mindegyikben olyan mélyről szakadt, meleg hang üti meg a fülünket, oly tisztán cseng a líra a költő rajongásában, hogy könnyen felismerhetjük bennük Vergilius későbbi költészetének alaphangját.

A Bucolica idilljei a költő leglelkéből fakadtak s ezért volt olyan hatalmas sikere mindjárt ennek az első könyvének. Új volt a műfaj is a latin irodalomban, új volt a színezés s az idillekben lüktető gyöngédség és meleg érzés egyszerre megkapta e lírai hanghoz kevéssé szokott rómaiakat. Maga a tárgy is kedves és vonzó és még vonzóbbá tette az, hogy nem látszott ezekben a versekben semmi mesterkéltség, semmi erőltetettség. A falusi élet szívéhez nőtt a költőnek, az ő hazavágyódását, az ő földszeretetét tolmácsolták pásztorai. A Bucolica idilljeiben Vergilius idilljeihez fogható bensőséges, forró líra. Ez a mindent magával ragadó szárnyalás legmélyebbről és legelemibb erővel az allegórikus eklogákban tör fel, ahol valamivel magasabb dolgokat - paulo majora - énekel a költő. A pásztorálca magától lehull itt s a kor csúcsain lebegő nagy szellem vágyai, álmai, látomásai szólalnak meg.

Nagy sikere volt a Georgicának is, ennek a didaktikus és tendenciózus célokkal készült földművelésügyi költeménynek, mely a kor agrárpolitikáját volt hivatva támogatni, de a belerejtett meleg és egyéni élettel túléli a kort és politikáját. Négy éneke maga a tiszta, szublimált földimádás, az ős humus rajongójának forró hitvallása. A líra itt is áttöri a tanítóköltemény kereteit, széttöri a szentesített formát, hatalmas hullámban árad el a téma fölött s az élet nedvével járja át a holt és száraz anyagot. Igy lesz a didaktikából csupa költészet, ezért olyan szembeszökő itt is az idilli elem, ezért kergetik egymást oly sűrűen a csodálatos epizódok: a tavasz színes leírása, a coryciai kertész idillikus élete, Orpheus és Eurydice szerelmének megható mítosza, Caesar halála, a császárért mondott imádság... Az emberiség örök fájdalma zihál soraiban, mikor siratja a mindent letipró háború pusztításait; mikor pedig naiv rajongással dalolja a méhek titokzatos életét, örök hangja túlzengi memóriánkban a Maeterlinck tegnapelőtt olvasott oldalait.

Az Aeneis, Vergilius nagy álma, a nagy tour de force, amelynek retorikus pátosza és romantikus áradása némi politikai mellékízt hordoz, mégis örökre epikussá bélyegezte Vergiliust. A rómaiak, Augustus korának hangulatában, csak a latin Homerost, a nemzeti nagyság dicsőítőjét látták és nem vették észre, hogy a nagy mű ereje nem az egészben van, hanem a részletekben. Az ő szemükben ez a költő elsősorban Itália praecoja s heroldja volt: aki a Georgicában valamikor feledhetetlen és fölséges sorokban magasztalta a férfiakat s gyümölcsöket érlelő földet s aki most az Aeneisben újra szent tűzzel hirdeti az ősi föld szentségét: Hic domus, haec patria est, mint ahogy Vörösmartynk mondotta: Itt élned, halnod kell! Igaz, az Aeneis költője hazája és földje szeretetével, rajongásával és belső tüzével ma is magával ragad. De Vergilius nem volt epikus költő (époly kevéssé, mint Vörösmarty): egész meleg egyénisége, egész túlfűtött líraisága lázadozott az eposz tárgyilagossága és nyugodt ünnepélyessége ellen. Innen a részletek diadalmas kicsillogása a hagyományos szövésű egészből. Ezek a részletek nemcsak színessé teszik a harcok fárasztó sorozatában bukdácsoló epikus hexameter-áradatot, hanem a maguk mély emberi érzésével, érzékenységével és könnyes-fájdalmas lírájával magukban is örök értékei maradnak a költészetnek. Valamennyi közt kimagaslik a Dido-epizód, a legtisztább lírai regény, a legszínesebb romantika, amit a latin költészet addig alkotott. Itt mutatkozik meg igazán, hogy Vergilius szavai mily messze tudnak ellendülni az ókori éposz obligát módon hűvös és tárgyilagos hangjától: az Aeneis költője a latin irodalom egyik legnagyobb lírikusa.

Sorai úgy csengnek fülünkbe, mint éneksorok. Vajjon epikus-e az, aki a fa kérgébe vési szerelmese nevét s abban gyönyörködik, hogy amint a fa kérge nő, úgy nő szerelme is? Epikus-e az, aki megírta Dido regényét, Pallas szívbemarkoló siratását s aki leírta ezeket az örök szavakat: Sunt lacrimae rerum; és ezeket: Omnia vincit amor?

S csak lírikus köré szövődhetett az a legenda, mely Vergilius alakját a középkoron át övezte, mint egy prófétáét. E legenda a negyedik eklogából fakadt, melyben a költő megjósolja, hogy Pollio konzulsága alatt gyermek születik, aki megújítja a világot s meghozza az új aranykort. Akárhogy magyarázzák is tudós kutatók e vers vonatkozásait, mégis csak ez a vers volt az, amely a középkor emberében meggyökereztette azt a hitet, hogy Vergilius keresztény és látnok, aki megjövendölte az Üdvözítő eljövetelét. Ebből a versből indult ki a krisztushivő Vergilius mondája, amelyből aztán a középkoron át egészen a Dolopathosig s még azon túl is a Vergilius-legendák ezer meg ezer virága fakadt. (Ezek között az is, hogy Szent Pál apostol, mikor Nápolyban járt, meglátogatta Vergilius sírját és keservesen megsiratta a költőt:

Quem te, inquit, reddidissem,
si te vivum invenissem,
poetarum maxime!)

A költészet mindenható erejének alig van szebb szimboluma, mint Vergilius keresztény-voltának sokszázados hite. A modern tudomány reflektorának fényében szétfoszlik ugyan, de valami csodálatos aranypor csillogása marad utána. Éppen oly eltörölhetetlenül beivódik a lélekbe, mint Vergilius költészete, amely kétezer év minden dekadenciáján és modernségén túl is kiirthatatlan élmény marad. Ez az örök líra csodája, amely előtt Vergilius pásztorával döbbenten mondjuk: Deus, deus ille! Az eposzok kora lejár, az Aeneis világbirodalmi és monarchikus alapeszméje mindinkább hidegen hagyja az emberiséget, de a líra örök, mert örök és emberi az élmény, amelyből fakad. És magáról beszél Vergilius, mikor az ötödik eklogában az örök emberi szomjúság hűsítő italának mondja költészetét:

Tale tuum nobis carmen, divine poeta,
quale sopor fessis in gramine, quale per aestum
ducis aquae saliente sitim restinguere rivo.