Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 2. szám
Esik a hó.
A taxi egészen a forgóajtóig hajtott fel, és a lány szaladva lépett be a hotelbe. Szemét össze kellett kapni a hirtelen fényre, végig borzongott a melegre. Idegesen nézett körül, kereste a partnerét, akinek itt kellett volna várni rá.
Felment a lépcsőn, a táncterem felé, pár percig türelmetlenül nézegetett körül. Már a ruhatárban állt és levették válláról a kabátot, amikor a lépcsőfelé nézett, meglátta barátját, amint sietve jön, s őt azonnal észreveszi.
- Ne haragudjon, hogy elkéstem, nem lehetett jönnöm, dolgom volt.
- Én is most jöttem - mondta, pedig azt akarta mondani, bosszantó, hogy elkésik.
Az étterem ajtajában meg kellett állni, mert középen táncoltak, és a most érkezőknek nem maradt hely csak a tulsó parton.
Por, forróság, étel és ital szaga kavarodott a táncolók körül. A terem végén ízléstelen világoskék frakkban muzsikál a jazz, csúnya, nagy férfi, méreteihez nem illő olvadó tangót dalol, nevetségesen összecsücsörítve vastag ajkait, felfeléforgatja kiugró békaszemét. Majd felemeli a szócsövet, és abba bőgi bele a divatos melódiát.
Kínos várás. Végre megállnak a táncolók, s mint akik munkájukat elvégezték, sietve helyre tolonganak, asztalok között zsúfolódnak még egy percig - milyen rossz ez a beosztás, hogy nincs semmi hely -, ablakmélyedésben kaptak helyet, kis, kétszemélyes asztalkánál.
- Vacsorázik?
- Nem.
- Koktail...
Míg koktailüket isszák, kegyetlenül vizsgálgatják egymás arcát. Mi ez? Fáradtság, vagy unalom? Kimerült, szinte mozdulatlan az arcuk, és összefutott szemöldökkel, leplezetlen kutatással merednek egymásra. Ki kellene olvasni, mit gondol a másik - lehet is, nem nehéz, ugyanazt, amit én! Dóra kicsit elnevette magát.
- Mit nevet? Na, mondja, mit nevet, mi az?
Nemet intett a fejével, várt. Várta, hogy a férfi mondja ki először, hogy fáradt... A táncolókat nézték, akik nyugtalanul, mint kaleidoszkop színforgácsai széthulltak szemük előtt.
- Iszonyú fáradt vagyok...
Dóra felnézett és, mert ezt már régen várta, természetesen és megnyugodva folytatta.
- Sokat dolgozott?
- Reggel óta a laboratóriumban állok. Magát alig láttam, hol volt?
- A kisosztályon. Kész vagyok a kísérlettel. Holnap bemutatom a professzornak.
- Gratulálok.
Dóra csodálkozott, hogy a férfi semmit nem kérdez. Kísérlete nagy, hosszú munka volt. Mi ez? Közöny?
- Táncolunk? - fordult szembe a férfi.
Felálltak. Kimentek az asztalok között, a parkettre.
Első érintésre végigborzongott. Kutatva nézett a férfi arcába, mintha ellenőrizni akarná.
Dóra önálló nő, pontosan olyan fizetése van, mint a férfinak. Nem álszent és vakmerő. Kicsit tartózkodó és örökké analizál, bont, oszt és kever, igazi kémikus, és minden embert mindig elemez. Ezzel a férfival már több mint egy éve dolgozik együtt - eleinte konkurrensek voltak és ellenségek. Aztán közömbössé vált a verseny - és most, közel négy hónapja barátkoznak. Ez annyiból áll, hogy Dóra levizsgáztatja, ahányszor csak lehet, és a férfi hazakíséri, ha hazamenetelkor éppen találkoznak a lépcsőn. Szerelem? Azt nem lehet tudni, először ki kell elemezni egymást, - Dóra szerint akkor fog csak eldőlni. Hogy a férfi mit akar? azt sem lehet tudni. És az is, hogy ma idejöttek, furcsa. Még soha nem voltak együtt sehol. Már volt Dóránál kétszer teán, amikor közös kísérleten dolgoztak, és az eredményt tárgyalták szakadatlanul. A lány szinte bosszankodott, hogy a férfi egy pillanatra sem vesztette el közömbös jókedvét.
Összeütköztek valakivel, és ettől Dóra kicsit megbotolva hozzálapult a férfihoz, összecsuklott, és tehetetlenül eleresztette magát egy pillanatra. Az egész testén ebben a pillanatban ütött ki az ölelkezés érzése. Most erősebben érezte a férfi tenyerét a hátán, amiből forró idegrángatózás áradt szét a testébe, és minden önuralmát össze kellett szedni, hogy szembe tudjon nézni partnerével.
Ellenségesen vizsgálgatta arcát. Mit akar, mit gondol? Ki ez az ember? Mégiscsak bosszantó, hogy soha nem árulja el, mit akar. Újra kénytelen volt elmosolyodni, hogy leplezze bosszúságát és nyugtalanságát.
Visszamentek helyükre. Feketekávét ittak.
- Van valami baja? Rossz kedve van?
- Dehogy.
- Nem akar táncolni?
- Dehogy, dehogy. Miért?
- Olyan ellenséges! Nem szeret táncolni?
- És maga?
- Akit szeretek, azzal szeretek.
- Á!
- Jön?
Megint táncoltak. Dóra kényszerítette magát, hogy gondolkozzék. Eszébe idézte az eltelt hónapokat, amikor hiába próbált - amit csak elveivel és természetével összeegyeztethetőnek tartott, - hiába próbált meg mindent, hogy a férfit magához kösse. Úgy gondolta, hogy ezért most bosszút kell állni, hogy itt az alkalom. De hát itt van-é? Hiszen, ha gondolkodni kezd, akkor be kell ismerni, hogy megint csak ő volt a kezdő. Ettől roppant mérges lett, kelletlenül táncolt, elhúzódva, összeráncolt szemöldökkel.
- De hát mi baja magának? Egész érthetetlen.
- Miért? Nincs nekem semmi bajom.
- Akkor ne vágjon ilyen savanyú arcot, hogy el kell süllyedni, hogy ekkora bosszúság velem táncolni.
Dóra nevetett. Kicsit ijedten is, hogy látta a férfi elkedvetlenedését. Átmenetet nem ismerve csapott a másik végletbe, és most kacagva, gyerekes jókedvvel beszélgettek. A körülöttük lévőkön mulattak. Egyszerre kedvesek és mulatságosak lettek a bukdácsoló párok: sokan tolongtak, egymás lábára tapostak, egymás oldalába könyököltek. Egy óriási tollbokrétás nő iszonyúan vonszolja apró társát, ezek a kicsi emberkék hogy elbujnak, elvesznek a tömeg lába alatt! Ni, az a szomorú majom, milyen unatkozva csoszog erre, arra. Hogy rázza magát az a fruska! Nem bír a vérével, néger foxtrott, és milyen ügyesek mind a ketten, megbámulják őket.
Dóra újra okoskodva nézett vissza partnerére. Hogy nevet, teli szájjal, szemmel, ragyogó jókedvvel! Kedves az arca... nem is olyan, mint a kísérletező asztal mellett, mikor naphosszat megfeszített idegekkel, türelemmel, felelősségteljesen állnak egymás mellett. Piszkos zubbonyban, rossz levegőben. Még ma is, hogy megbeszélték reggel, idejönnek - véletlenül került erre a sor, már nem is emlékszik, hogy. Délben nem találkoztak, és este otthon habozott is, hogy eljöjjön-é, talán nem is volt komoly a megbeszélés. És az előbb, mikor ideért, meg volt ijedve, hogy tévedett volna?
Szembenéztek. Dóra látta a kiváncsiságot a fiú szemében, érezte, hogy megszorítja, a kezét öklébe fogja és a vállához szorítja. Odanézett, és meglátta a sárga foltot a mutatóujján és a középső ujján, amit sehogy lemosni nem lehet. Megfordította a kezét, hogy takarja.
- Aha, vegyész-névjegye ott van a kezén! - nevetett a férfi. - Ne dugja el, nem szégyen az.
- Csúnya.
- Nem, nem csúnya. Ne szépítse maga a dolgokat. Miért nem akar természetes lenni? Komolyan, próbálja meg. Ne okoskodjon, ne elemezzen örökké. Hát nem jó táncolni?
- Nem tudom.
- Milyen jól áll magának a fekete! Egészen más, mint fehér zubbonyban. Olyan magas, nyúlánk benne.
- Á!?
Vége. Újra helyre kell menni. Idegesen szorították meg egymás kezét. Most egymás mellé ültek.
Édes, nehéz sárga bort ittak.
- Csak igya ki, igya ki. Maga ilyen rossz ivó?
- Mit néz? Még soha nem látott? - nevetett.
- De. Csak figyelem magát. Furcsa, miért ilyen nyugtalan? Rosszúl érzi itt magát? Vigyázzon, már majdnem természetes!
- Csúfolódik?
- Keresem magát. A belső, valódi arcát. Kiváncsi vagyok rá.
- Én nem affektálok. Mit akar ezzel? Én nem mutatom magam másnak, mint vagyok. Csak ilyen vagyok!
- Érthetetlen. Egy fiatal, gyönyörű nő, aki eszeveszetten ragaszkodik a maga elképzelt világához. Azt hiszi, ez így jó? Maga így jól érzi magát? Maga azt hiszi, evvel férfi lett? Azt hiszi, ez a férfi? Egyedül, egyedül lenni? Hát jó ez?
- Filozofál, vagy összevissza beszél?
- Beszéljen maga is összevissza. Nem kell mindig elemezni, logikusnak lenni - csak úgy áradt a rábeszélő szó. A lány végigborzongott, mert a maga gondolatait hallotta. Szemébe ámúlt a férfinak. Ebben a pillanatban valami változást, vágyat, akaratot érzett, ami felkorbácsolja és ami zuhog a testére, mint a zápor, lemossa, tükrössé teszi a szemét, öntudatraébreszti, termővé öntözi a lelkét. Nem, nem, elmenni innen, ebből a bolond, kavargó, értelmetlen társaságból, ahol mindenki mint kirakat mutogatja magát. Fejébe szaladt a vér, érezte, amint pirúl, pirúl a nyaka, arca, egész a homlokáig.
- Menjünk!
- Rosszúl érzi magát?
Dóra érezte, hogy a kezére borúl a másiknak a keze, melegen, gondosan, kedvesen. Kiszabadította a kezét, a pohár után nyúlt.
- Dehogy, meg vagyok őrülve. Egészségére.
Kiitták a poharat. A férfi nem tudta, mit mondjon, idegesen, türelmetlenül babrált az abrosz szélével. Nem értette, mi megy végbe a lányon, nem értette a pirosságát, és a csöndjét. Újra felé hajolt, hívta.
- Táncoljunk mégegyszer? Akar? Na, jöjjön, ne fegyverkezzék, jöjjön. Ne okoskodjék.
- De aztán elmegyek...
Beálltak a táncolók sorjába. Dóra remegett, ahogy megölelte. A szeme elhomályosult, eleresztette a derekát, könnyen, vigyázva indultak el, lassan, együtt úsztak a muzsika forgóján. Már megszokták egymás mozgását és ritmusát. Összeölelkezve, kábultan forogtak, percekig, szó nélkül. Nem gondolkozni, nem gondolkozni. Összekeveredett fejében minden terv és gondolat, összetörten, lassan ocsudva adta oda a táncát, a párjának. Lassan ébredt tudatára, hogy ez az, amiért verekszik, amit akar. Diadal, diadal. Mi ez, az alkohol mámora, vagy a tánc kábulata? A szeme fekete, éles fekete, meleg fekete. Jólesik odanézni. Dóra el-elkapja a tekintetét és újra visszanéz. Kigyulladt a teste az idegen tenyerében, szétnyílik az ajka, bőre megfeszül a tánc mozgásában, remeg az érintés alatt. Senkit nem lát maga körül, már a párját sem. Csak érzi, minden összetapadó ideg és izomszálával a másikat - és önmagát. Soha nem lesz vége ennek a táncnak? Csak meg nem szólalni, nem beszélni. Egy hang összetörné az egészet. Érthetetlen ez az érzés... nevetni és ordítva sírni szeretne, újra arcában a vér. Mi ez? Olyan közel, olyan iszonyuan közel érzi a másikat magához! Mintha a tánc lépései alatt mérföldjáró csizmában rohannának egymásfelé. Minden fordulat akkora ugrás, amit csak évek alatt jár meg a gyalogos.
És a férfi is, Dóra érezte, tudta - ő is forr. Hogy lehet percek alatt eljutni oda, ahová hiába lohol az ember, akadályokon, munkán, virrasztó éjjeleken, kacagó játékon, vicsorító irigy zsaroláson át...
Lihegve váltak szét a tánc végén, a hosszú ölelés után. Csak álltak még, míg körülöttük nyüzsögve oszlott szét a tömeg. Fáradtan, egy érzéssel és egy mozdulattal.
- Gyerünk....
A csarnokba kihallatszott a muzsika, annak ritmusára jártak a lépcsőn. Együtt léptek ki a forgó ajtón a habosfehér éjszakába. Már nem esett a hó, ropogósrafagyva pattogott a talpuk alatt.
- Gyalog menjünk...
- Igen... nem, nem, megfázik, selyemcipőben... taxi!
A kocsi csak úgy árasztotta magából a hideget. Összehuzódva didergett és behuzódott a sarokba.
- Fázik? - odahajolt hozzá - húzza össze a gallérját... meg ne fázzon... kimelegedett a táncban...
A kocsi megindult a hídon Dóra lakása felé.
Még soha nem vált ennyire önállótlanná, nem eresztette oda a gondolatát egy emberhez. Vajjon meddig fog ez tartani? Vajjon így marad-é?
- Holnap... holnap megint piszkos zubbonyban állunk... - mondta ki.
- Hogy érti ezt?
- Ahogy maga...
- Dóra.
Hátra ejtette a fejét, kicsit mosolygott, idegesen, odanyujtotta a férfi felé a kezét.
- Jó volt táncolni...
- Drága! - rácsapott, ráborult, kibontotta arcát a prémből, és megcsókolta. Újra kiütött rajtuk a tánc részegsége... Felkavarva, lázasan ölelték és marták egymást. Arra eszméltek, hogy megáll a kocsi.
- Ne szállj ki, Dóra, gyere velem... tovább...
- Nem, nem - kiszállt, csengetett. Míg kaput nyitottak, egymást melegítve álltak a bolthajtásban. Már világos van a kerek kukucskáló ablak mögött, a férfi egyre ismétli.
- Jöjjön, jöjjön velem...
- Reggel a laboratóriumban. Jó éjszakát - Dóra tenyerében tartotta a férfi arcát, izgatottan, ujjongva nézett a szemébe.
Csikorogva nyílt a kapu.
- Jó éjszakát...