Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 1. szám · / · FIGYELŐ · / · ANGOL IRODALOM
Katherine Mansfield irodalmi műve nem nagyon terjedelmes: néhány kötetnyi novella, - és a halála után megjelent a levelezése és a naplója.
A novellái abba az esztétikai kategóriába tartoznak, amiről nagyon nehéz mást mondani, mint hogy gyönyörű. Ha a gyönyörű magában nem volna szuperlatívusz, talán azt is lehetne mondani, hogy nagyon gyönyörű. Minden kritikai méltatás, leírás, analízis gorombán intellektuálisként hatna a novellák csodálatos egyszerűsége mellett. Talán illetlenség is lenne; mintha egy szép nő szellemi képességeiről beszélnénk.
The high luxury of not having to explain, annak a kéje, hogy nem kell magyarázni, mondja Katherine Mansfield a naplójában, abruptul és ok nélkül. A novelláinak sincs magyarázatuk. Jelenségek, mint a többi jelenség e világon; oktalanok és mégis értelemmel teljesek, mint egy esti folyó.
Tíz évvel ezelőtt azt mondtuk volna, hogy ezekben a novellákban tragikus életérzés van. Amióta az ilyentípusú kifejezések banálisakká váltak, nehéz megmondani, hogy mi van Katherine Mansfield novelláiban. Valami ekszkíz és igaz szomorúság, amire elvesztettük a nevet. Valamikor melankolikus humorról beszéltek; száz évvel később érzékeny szívekről.
Az írónők története elválaszthatatlan a nőmozgalom történetétől. A nő, mint a többi elnyomott emberfajta, nem tud megszabadulni attól a tudattól, hogy nő. Írói attitűdje is aszerint alakul ki, hogy milyen álláspontot foglal el nő-voltának tényével szemben.
Az első generációk szóvivői, akik a nők egyenjogúságáért küzdöttek, elszánt bajuszos hermafroditák voltak, bátran és hangosan vállalták az éhhalált szavazati jogukért. Férfiakalapot hordtak és férfijogokat követeltek. Az ideáljuk az volt, hogy olyanok legyenek, mint a férfiak. Az újabb generáció nő akar maradni. Még csak azt sem ambícionálja, hogy csúnya legyen. Ez minden öntudatra-eszmélés pszichológiája. Az elsők, akik tudatosan magyarul írtak, Bessenyeitől Kölcseyig, olyan szépen akartak magyarul írni, mintha németül írnának. Vörösmarty volt az első, aki egyszerűen magyarul írt, minden összehasonlítás nélkül.
Az irodalomban is megvan ez a különbség a női generációk közt. A régebbi nőírók férfi-álnevet vettek fel és igyekeztek elfelejteni nő-mivoltukat, amikor íróasztaluk mellé ültek. Elizabeth Barrett Browning a legasszonyibb lírát konciz férfias akarattal kovácsolta szonettjeibe. George Eliot úgy írt, mint egy férfi.
Az újabb generáció nem ismeri ezeket a férfi-ambíciókat. Virginia Woolf-nak csak egy igénye van: a room of your own, mondja, saját szoba, ahol zavartalanul nő és író lehet. Az új írónők, Colette és a nagy angol hölgyek, úgy írnak, ahogy csak nők tudnak és mernek írni.
Az elbeszélő irodalom eredetileg közérdekű fecsegés volt, bizonyos ceremóniákhoz kötve. A régi nagyok báját ez a fecsegő készség adja meg; Homerosnál epikai bőség néven szokták elkönyvelni. A modern nőírók mintha átaludták volna az évezredeket, amik a férfiak intellektusát más célokra formálták ki; ők még mindig oly csodálatosan tudnak fecsegni, mint a görögök. Műveiket olvasva az ember egy pillanatra sem felejti el, hogy nővel van dolga; és gyöngéden hagyja, hogy revelálják előtte a világot, amiben benne élt és aminek apró rejtett kincsei iránt vakká tették absztrakt sémái, pártállásai, meggyőződései, a férfiélet eredendő terméketlensége. Úgy képzelem, kávéházban élő zordon agglegények számára Katherine Mansfield könyvei pótolni tudnák azt a valami mélyebb humánumot, amit másnak a nők pszichikai közelsége jelent.
A naplót megelőző bevezetésből sok mindent megtudtam Katherine Mansfield rövid életéről. Így, azt hiszem, az is fontos, hogy Katherine Mansfield Újzélandból jött Angliába. Újzéland a fehér ember legfiatalabb országa; kétszáz év előtt még csak mese volt a tengeren. Igaz, hogy első telepesei fegyencek és hasonló «disreputable» emberek voltak. De Katherine Mansfield már negyedik generáció; az ő csodálatos üdeségében egy nagy földség először szólal meg az emberi szimfóniában. Egyébként, úgy látszik, Katherine Mansfieldben volt bizonyos hazafiúi büszkeség; meg akarta mutatni a világnak, hogy Újzéland «is tud». De olyan szerényen és tapintatosan, hogy a napló nélkül nem is tudtam volna, hol van az a furcsa ország, ahol Katherine Mansfield gyermekkortörténetei lejátszódnak és amit sehogysem tudtam elhelyezni Európa és Amerika közt.
Megtudtam továbbá, nem minden fájdalom nélkül, hogy Katherine Mansfield felesége volt J. Middleton Murrynek, a nagy és unalmas angol essayírónak.
Ő az, aki párhuzamot vont Keats és Tolsztoj, majd Keats és Shakespeare között, azután a kereszténységre specializálta magát és olyan angol Abbé Bremond-féle. A bevezetés, melyet Katherine Mansfield naplója elé írt, nemes önmérséklettel, visszafojtott fájdalommal van megírva.
A naplóból kitünik, hogy Katherine Mansfield nem bírta ki állandóan Middleton Murryt és házasságuk nagyrészében külön éltek. «Alors, je pars», írja a napló, amibe sok francia mondat keveredik, az angol nők mindig ilyen primitív módon dokumentálják műveltségüket. Azután: «Meglepő, hogy megrázkódik egy nagy ág, ha egy buta kis madár elrepül róla. Azt hiszem, a madár tudja és rendkívül beképzelt lesz. Egész nap odavolt, drágám, mikor mondtam, hogy elhagyom. Egészen kétségbe volt esve. De most már az ág megint nyugodt. Egy rügy sem esett le, egy galy sem törött el. Csak áll a fényes levegőben, szilárdan és erősen, és hálát ad Istennek, hogy az estéivel újra szabadon rendelkezhetik.» És később: «Egyedül élni. Még akkor is, ha valami szörnyű véletlen folytán hajszálat találnék a mézeskenyeremen - mindenesetre tudnám, hogy az én hajam.»
Katherine Mansfield a háború áldozata lett. Öccse, akit imádott, elesett Franciaországban. Az öccse után való bánkódás megviselte egészségét, a tüdeje gyenge volt és 1918-ban elutazott Délfranciaországba, kedvenc tartózkodási helyére. De az 1918-as Franciaország nem volt az, ami szokott lenni. A koszt még ott is rossz volt és Katherine Mansfield, miután egyideig panaszkodott a reggelire, hazafelé indult. Amikor Párizsba ért, éppen megindultak a német repülő-támadások, a közlekedés heteken át fel volt függesztve. Ezek a Párizsban töltött szorongó hetek végzetesek voltak a számára, tüdőbaja egyre rosszabbodott és 1923-ban meghalt, harmincnégy éves korában.
Naplójában többnyire olyasmiről ír, amiről férfinak sosem jutott volna eszébe írnia. Nyári estéken a lépések az utcán egészen máskép hangzanak. A szomszéd szobában köhög egy férfi; ő is köhög, úgy felelgetnek egymásnak, mint két kakas, távoli rejtett majorokon. Idegen hotelekben megszállni, bebujni az ágyba, várni az árnyékokra, amint hálójukat lassan szövik a Világ Legcsúnyább Tapétáján.
És panaszkodik, örök írói panaszokkal, lustaságáról, kényelmetlen karosszékekről, szóval az alkotás kínjairól. Nagyon nehezen írt. Csak akkor írt, ha a téma olyan eleven volt előtte, mint az önkénytelen visszaemlékezésben, amiről Proust beszél. Irígyelte a férjét, aki azt mondta: most írni fogok, és írt, amíg be nem fejezte. Szegény Katherine Mansfield, nem tudta, hogy tanulmányt írni egészen más dolog. Az ember elolvas ötven könyvet, azután végiggondolja a gondolatait, azután kényelmesen megír háromszáz oldalt. A hosszú civilizáció következtében az essay-írás oly természetes aktussá vált egyesek számára, mint maga a gondolkodás (egyesek számára). De megírni öt oldalt úgy, ahogy Katherine Mansfield írta - az csoda, ma is, mint az első napon.
Hamvas Béla: WOLF SOLENT
John Cowper Powys nem tévesztendő össze Theodor Francis Powys-al, a «Black Bryony» és «Innocent Birds» írójával, akivel egyébként nem is lehet összetéveszteni. Theodor Francis elkeseredett embergyűlölő. John Cowper ezen a stádiumon már túl van. Már nem tartja érdemesnek és belátja az embergyülölet céltalanságát. Végleg intravertált. A világ már nem is érdekli, csak önmaga. Regénye végeredményben napló, csaknem magánügy, intim élmények beszámolója. Pontos, részletes, őszinte, becsületes és illuziótlan. Olyan ember önvallomása, aki komolyan szereti önmagát, annyira, hogy nem tudja elviselni az áltatásnak, felületességnek, homálynak, vagy zavarnak gyanúját sem. Tiszta helyzetet akar. És ehhez az első lépés nem az embergyűlölet, hanem talán éppen az ellenkezője. Csírájában akar megfojtani minden hazugságot. «Az, hogy az ember mást áltat, - mondja Nietzsche, - aránylag ritka eset; az ember önmagát áltatja». Powys tudja. Több: éli az ember saját hazugságaival való állandó, konok, nehéz, félelmetesen «minden» energiát igénybevevő küzdelmét.
*
John Cowper Powys angolul ír, de nyelve csak a legszorosabb értelemben véve angol. Ha az ember német fordításban olvassa, leginkább eleurópaisodott orosznak nézné. Dosztojevszkijhez hasonlították, azonban amennyi Dosztojevszkij van benne, ugyanannyi Goethe, Tolsztoj, Hamsun, Strindberg, Ibsen, Zola. Nyelve jellegzetesen a XX. század Weltliteratur-jáé. Pszichológiája is. Regényének hőse, Wolf Solent, Angliában él. Élhetne Svájcban, Olaszországban, Kínában, Chileben, mint ahogy emberei angol helyett beszélhetnének magyarul, görögül, vagy norvégül. Ami a regényben történik, nincs időhöz kötve. Amit a szereplők mondanak és átélnek, még kevésbé. Tradicióját önkényesen maga választotta meg az emberiség ötezeréves irodalmából. Az egész szellem «anyagcseréjének átlagtempója» a világirodalomé.
Powys, ez az európai típus. A XV. században szobrot faragott, a XVI. században protestáns volt, a XVII-ben ellenreformált, a XVIII-ban felvilágosult, a XIX-ben gépeket talált fel és szocialista volt. Miért követelik tőle, hogy megtagadja multját? Nem lehet más, mint ami volt és ami lesz. Európai.
*
Tanulmánykötete (The Meaning of Culture) a newyorki Nortonnál jelent meg, abban az előkelő sorozatban, amelyikben Watson, Dewey és Russell művei. Tudományos szempontból a munka jelentéktelen. Érthetetlen is, hogyan került a pragmatizmus és behaviourismus apostolai közé. Tárgyi eredményei nincsenek, meghatározásai theoretikus szemszögéből naivak és végül is, nem kísérli meg, hogy rendszerezzen. A könyv személyes összegezés. Káprázatosan olvasott művész jegyzeteinek összefoglalása. A fejezetek önkényesek. Mindenütt irodalomról beszél, akár filozófiáról, akár vallásról, akár festészetről van szó. Felteszi a kérdést, hogy melyik valláshoz csatlakozzon: az evangelical religion-hoz (Dosztojevszkij), vagy a natural religion-hoz (Walter Pater). De a vagy-vagy megoldódik a magasabb művészi egységbe: egyik sem és mind a kettő. Prepared for either event - felkészülve mindkét eshetőségre. A filozófiai rendszerek sem olyasvalamik, amikhez teljes meggyőződéssel csatlakozni lehet. A filozófiák ablakok. Platon zöld, Hegel sárga, Nietzsche skarlát, - ezeken az ablakokon át minden zöld, sárga vagy skarlát. Egyébként «a filozófia sokat tud tenni a személyes kultúra érdekében, de semmit sem tud tenni a boldogság érdekében.»
Nagyon sokoldalú és nagyon modern. Az irodalom minden kis utcácskáját ismeri. Az egész modern életet összefogja. Tolsztojjal kevert Montaigne. Don Quijote, aki otthon marad. Egyidőben Keats és Withman. Felszívta és feldolgozta a Gilgames époszt éppúgy, mint Proustot. Olvasta az Ezeregyéjszakát, Eckermannt, Bronot, Plotinost, Vauvenargues-ot, Conrad-ot, Valéryt, Kantot, Hieronymust, Hölderlint, Dantet, Barrést, Keyserlinget, Santayanat, Tagoret, Unamunot és Krishnamurtit. Beszél gazdasági, lélektani, társadalmi, technikai, történelmi, pedagógiai kérdésekről. Az egész kultúrát megtanulta. Itt is «Weltliteratur.»
*
A regény tartalma: Wolf Solent Londonból vidékre megy, hogy egy Urquhart nevű hóbortos különcnek irodalmi munkájában segítsen. Beleszeret két nőbe, a ragyogó szépségű, bájos vadvirágba: Gerdába, akinek különös tehetsége, hogy a madarak nyelvét tökéletesen beszéli, énekel, mint a fülemüle, fütyül, mint a rigó, csicsereg, mint a pacsirta és beleszeret a mélyszívű, kiművelt, gazdaglelkű Christiebe, aki a «Melankólia anatómiája» címen megírja a nő filozófiáját. Az egyikhez szerelem fűzi, a másikhoz passionate friendship - szenvedélyes barátság. Gerda az életet jelenti, a vért, a szerelmet, a valóságot, Christie az intellektust, a kultúrát, a szellemet. Wolf Solent a két nő között, az élet két lehetősége között hányódik. Ha két lelke volna, az egyikkel Gerdát szeretné, kertész lenne és tündöklő nyári reggelen az epreságyakat gyomlálná; a másikkal Christiet és filozófiai rendszert építene, amely olyan lenne, mint a Westminister Abbey. De csak egy lelke van és így nem tehet mást, mint támolyog egyiktől a másikhoz.
Küzd és szenved. Nagyon küzd és nagyon szenved. Szeret - gyűlölik. Odaadja magát - visszautasítják. Elvonul - utánakapnak. Békét akar - nyugtalanítják. Ha fellángol, lehűtik - ha lehül, feltüzelik. Az egyik oldalon Gerda, a természet, a lélek, a vár, a madárdal - a másik oldalon Christie, a fensőbbséges távolállás, higgadt nyugalom, bölcsesség. El akar égni az élet lázas tüzében, de ugyanakkor nézni, mint «Isten a hetedik napon».
Innen csak egy kiút van: Shakespeareé. «Érettnek lenni, ez minden.» Wolf Solent ezt választja. Megérik.
*
A regény első mondata: «A Waterloo állomás és a Dorsetben levő kis Ramsgard városka között levő út mindössze három, vagy négy óra, de Wolf Solentet, akinek az a szerencséje volt, hogy egyedül utazhatott egy kocsiban, a koncentrált gondolkozás olyan orgiája ragadta el, hogy a három-négy óra kiterjedt egy minden emberi mértéket meghaladó időtávolságra.»
Az élet mindjárt az első lapon, mindjárt az első mondatban olyan dimenzióban van, amelyiknek levegője teljesen lenyűgözi az embert. Mintha a nyelv élő anyag volna, mintha a szavak mozognának s lélekzenének. Valami árad belőlük. Élet, feszültség. Ez a koncentrált gondolkozás, amely a pillanatokat «minden emberi mértéket meghaladó időtávolságra» ki tud tágítani, ez az intenzív, átható, szenvedelmes elmélyülés, az utolsó írásjelig nem ereszti el az embert. Ez valóban a gondolkozás orgiája. Érzések, emlékek, gondolatok, képek áradása. Középütt van az elemzés és a leírás között, mind a kettő és több, mint a kettő együtt. Az a látszat, hogy tárgyilagos, mégis szuggesztív és szubjektív. Ez a belső vihar atmoszférája. A normális létnél sokkal magasabb hőfokú élet. A bensőségnek olyan mélységei, amelyek csak azért nem szédítenek, mert nincs idő eszmélni - már újabb mélység tűnik elő és megint újabb. Egyes részletek, különösen Solent és Christie beszélgetései olyanok, mintha lázas beteg írta volna őket. Ezt a kategóriát hívják Goethe nyomán «démoni»-nak. A regény a démoni «sorsterhes pillanatok» beláthatatlan özönlése.
*
A modern regénynek három fázisa van, írja Ortega, a modern regényről írt ragyogó tanulmányában; Dosztojevszkij, Proust és Joyce. A három fázisban fokozatosan fölöslegessé válik a mese, a szerkezet, az egységes stílus. A régi arányok felbomlanak, eltűnik minden, ami még ötven évvel ezelőtt nélkülözhetetlen kellék volt. A regény egyetlenegy feladata: a teremtő pszichológia. Megszűnik az a helyzet, hogy a regények hősei lélektani műtulajdonosokká váljanak. Mert a «regényben nem volt már élet, hanem valami, ami az életnek csak levezetett viszonylata». A modern regény új életet teremt. Aki beletartozik abba a sorba, amelybe a három óriás útmutató, az korszerű, modern, fejlődésképes, gyökeres, igaz. Aki nem tud teremtő pszichológiát csinálni, visszavonhatatlanul elavult, hiábavaló munkát végez, időszerűtlen, fölösleges és jelentősége - semmi.
Azok közé a kevesek közé, akik modernek, korszerűek, igazak, fejlődésképesek, tartozik: John Cowper Powys. A Wolf Solent Ortega értelmében teremtő pszichológia. Amin dolgozik, az élet új lehetősége. Még csak lehetőség. De már: lehetőség. Amit ad, távol áll attól, amit még a legutóbb is regénynek hívtak. Semmiképen sem szórakoztató. Megkínoz, megzavar, bosszant, feldühit, elragad, lehangol, kihív. De az embert kényszeríti arra, hogy éljen. Legalább addig, amíg a Wolf Solentet olvassa. Mikor pedig elolvasta, az ember nem úgy emlékszik rá, mint regényre, hanem mint életének egy intenzív részére, talán emberre, talán utazásra, talán elmélyült beszélgetésre, de semmiesetre sem könyvre, hanem valóságos életre.