Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 1. szám · / · FIGYELŐ · / · ANGOL IRODALOM
Oh Wilde Oszkár, szegény!... A szépségért élt, halt és csúf bűnpörbe keveredett. Világhírű lett, de már akkor rég «alulról szagolta az ibolyát.» Ezt a kifejezést - ki emlékszik még rá? - katonák hozták a harctérről. Most azonban épp kapóra jön a tollamnak. Harminc év óta, amióta a boldogtalan Oszkár a föld alatt pihen, minden évben, halála napján, ott szerénykedik sírján három ibolyacsokor. Senkise tudja, ki küldi ezt a névtelen megemlékezést. Tisztelő? Rajongó? Jó barát? Családtag? Vagy valaki, akinek harminc év óta lelkiismeretfurdalása van, hogy kiszolgáltatta Wilde-et a törvénynek és - világhírnek? A három ibolyacsokor ott volt már az első síron is, a bagneuxi szegények temetőjében, hol eredetileg ingyenes sírba temették a mult századvég legnagyobb angol költőjét. Ott volt a három ibolyabokréta a második, előkelőbb síron is, amelyet a Pere Lachaise-ban ástak meg, ugyanabban a temetőben, ahol már régóta nyugszik a franciák egy idegen barátja, Heinrich Heine német költő. A három ibolyabokrétát letették pontosan a márványemlékműre is, amelyet Jacob Epstein szobrász alkotott és amely Wilde sírját jelenleg díszíti. (A szobrot, amely meztelen ifjút, ephebost ábrázol, Páris város tanácsa egyideig, a jó erkölcsökre való tekintettel, fátyollal takartatta be.) Botrány és újra botrány, a skandalumok egész sorozata tapadt a Wilde névhez, még halála után is. Gondoljunk csak arra, amit lord Alfred Douglas támasztott könyvével: «Én és Wilde Oszkár.». Az a Douglas, aki ifjú adoniszi korában angol nyelvre oly művészettel ültette át a «Salome» eredeti francia szövegét, mintha egyenrangú visszhangja volna a költőnek. Az a Douglas, aki mintaképe volt a «Dorian Gray arcképé»-nek. Az a Douglas, akinek lord papája juttatta börtönbe Wilde-et. Az a Douglas, aki eme súlyos és hedonista mult után bűnbánó vénkisasszonyosan ráborult a vallás kebelére. Botrányok, idővel háborúk és egyéb eseményhullámok robogtak el Páris és a Pere Lachaise felett. Csak a három ibolyacsokor volt hű és pontos megemlékezője a költőnek minden évben halála évfordulóján. És most, harminc év után se maradt el a sírról. Ez a misztikus virágadomány az egyetlen dolog, amely Wilde költői emlékéhez méltó és szebben beszél, mint a legszebb kritika vagy szobor. És úgy illenék a költőhöz, hogy sohase derülne ki a három ibolyacsokor adományozójának a neve. Hadd lebegne mint ultraviolett titok, mint dekadens szimbólum a sír fölött! Mint utolsó emléke annak a kornak, amelyet a halálra ítélt, félig már hullaszagú Szépség jegyében éltek az emberek e század elején, a háború előtt!