Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 1. szám · / · FIGYELŐ · / · Fordítások
Mennyi vers! Mennyi régi szépség és mennyi modern remeklés! Garmadával, özönnel, összevissza, mintha kiborítsz egy nagy fiókot, amelyben fényképeket, hajfürtöket, leveleket s ezerféle más szerelmi emléket őriztél! Vers, vers, vers és mindegyik más: az egyik melegít, mint egy tányér forró leves, a másik elringat, mint frissen vetett ágy, a harmadik megremegtet, mint egy kedves kéz érintése, a negyedik fölforral, mint szerelmesed meztelen teste, az ötödik földre terít, mint egy kemény ököl, a hatodik úgy cseng füledbe, mint megrázott pénzeszacskó... Hát kinek kell mindez? Kinek kell ennyi vers? És ennyi «mint»? A ma gyermekét csak a hasonlat fele érdekli: étel, ágy, szerelem, test, pénz, ököl... És mégis lehetséges, hogy egy elterjedt napilap, amely bizonyára jól tudja, mi kell a közönségnek, verseket ad olvasóinak ajándékba?
De akár józan megfontolás, akár az album szerkesztőjének, szegény Mikes Lajosnak a költészet iránt érzett posthumus szerelme hozta létre ezt a kötetet, jelentősége jóval több, mint hasonló «kedvezményeké» szokott lenni. Hiszen arról lehet vitatkozni, hogy van-e értelme versek «tárgyi» csoportosításának, mégha e tárgy maga a mindent mozgató szerelem is, s hogy ha már a korlátot elfogadtuk, lemondhatunk-e az antológia-szerű rendezettségről, időrendről, névsor teljességéről, a világirodalom némely idevágó remekének szerepléséről? (Az előszó elhárítja ezt az utolsó kérdésünket: «nincs itt mindaz, ami a Szerelem; nincs itt mindaz, ami halhatatlan.») De eltekintve mindettől, a kötet jelentőségét az adja, hogy egy sereg szép magyar és idegen versnek kíván népszerűséget szerezni s az idegen versek - jórészt új fordítások - az új magyar költészet három nagyszerű műfordítójának, a halott Tóth Árpádnak, az emberélet útjának felén álló Babits Mihálynak s a fiatal Szabó Lőrincnek átköltésében kerülnek elénk.
A versfordítás nem egyszerű reprodukáló művészet. Nem annyi, mint a kótát lejátszani. Még annál is több, mint egy zeneművet egyik hangszerről a másikra átírni. Majdnem annyi, mint egy élőlényt megölni és újra feltámasztani. A fordított vers minden ízében más, mint az eredeti, s mégis minden ízében az eredetihez kell hogy hasonló legyen. Kevesen vállalkozhatnak erre a csodatételre. Csak azok, akikben a szó, a forma, a nyelv, a vers nem képletesen, hanem valóságosan él, akikben az idegen lélekbe és idegen művészetbe való beleélő képesség a betegségig fejlett, akikben egyenlően van elosztva fölény és alázat, biztonságos tudás és mindent újra kezdő hevület, s akikben erős a kultúra szeretete: s nem röstek fáradságosan ékszert ötvözni megrugdosodott, vénülő testére.
E kötet fordítói ebből a fajtából valók: mindegyik a maga módján. Érzésem szerint
A kötet zöme - s kivált az új fordítások nagyrésze -
Szerencsés találkozás, hogy mindhárom fordító s azok, akik egy-két vers fordításával mellettük méltóan szerepelnek (Londesz Elek, Mikes Lajos, Telekes Béla) a teljes formai hűség elvét vallják: ami kivétel akad (Ady: Sappho szerelmes éneke, Babits: Énekek éneke, s Arany Horatius-verse) inkább eredeti vers, mint fordítás.
Kevéssé szerencsés a képek összeválogatása: sok a másod- és harmadrendű barokk festő, sok az allegorikus és mitológiai tucatkép, holott a szerelem témaköréből remekművek is bőségesen lettek volna találhatók. A könyvdíszek annál nagyobb gonddal vannak összeállítva. A nyomdai kivitel is minden dícséretet megérdemel, kivéve a háromszínnyomatokat, amelyek ebben a szép könyvben valósággal lehangolók.