Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 1. szám · / · FIGYELŐ · / · Fordítások

Sárközi György: HALHATATLAN SZERELEM
A nyolcvanéves Pesti Napló jubileumi ajándéka

Mennyi vers! Mennyi régi szépség és mennyi modern remeklés! Garmadával, özönnel, összevissza, mintha kiborítsz egy nagy fiókot, amelyben fényképeket, hajfürtöket, leveleket s ezerféle más szerelmi emléket őriztél! Vers, vers, vers és mindegyik más: az egyik melegít, mint egy tányér forró leves, a másik elringat, mint frissen vetett ágy, a harmadik megremegtet, mint egy kedves kéz érintése, a negyedik fölforral, mint szerelmesed meztelen teste, az ötödik földre terít, mint egy kemény ököl, a hatodik úgy cseng füledbe, mint megrázott pénzeszacskó... Hát kinek kell mindez? Kinek kell ennyi vers? És ennyi «mint»? A ma gyermekét csak a hasonlat fele érdekli: étel, ágy, szerelem, test, pénz, ököl... És mégis lehetséges, hogy egy elterjedt napilap, amely bizonyára jól tudja, mi kell a közönségnek, verseket ad olvasóinak ajándékba?

De akár józan megfontolás, akár az album szerkesztőjének, szegény Mikes Lajosnak a költészet iránt érzett posthumus szerelme hozta létre ezt a kötetet, jelentősége jóval több, mint hasonló «kedvezményeké» szokott lenni. Hiszen arról lehet vitatkozni, hogy van-e értelme versek «tárgyi» csoportosításának, mégha e tárgy maga a mindent mozgató szerelem is, s hogy ha már a korlátot elfogadtuk, lemondhatunk-e az antológia-szerű rendezettségről, időrendről, névsor teljességéről, a világirodalom némely idevágó remekének szerepléséről? (Az előszó elhárítja ezt az utolsó kérdésünket: «nincs itt mindaz, ami a Szerelem; nincs itt mindaz, ami halhatatlan.») De eltekintve mindettől, a kötet jelentőségét az adja, hogy egy sereg szép magyar és idegen versnek kíván népszerűséget szerezni s az idegen versek - jórészt új fordítások - az új magyar költészet három nagyszerű műfordítójának, a halott Tóth Árpádnak, az emberélet útjának felén álló Babits Mihálynak s a fiatal Szabó Lőrincnek átköltésében kerülnek elénk.

A versfordítás nem egyszerű reprodukáló művészet. Nem annyi, mint a kótát lejátszani. Még annál is több, mint egy zeneművet egyik hangszerről a másikra átírni. Majdnem annyi, mint egy élőlényt megölni és újra feltámasztani. A fordított vers minden ízében más, mint az eredeti, s mégis minden ízében az eredetihez kell hogy hasonló legyen. Kevesen vállalkozhatnak erre a csodatételre. Csak azok, akikben a szó, a forma, a nyelv, a vers nem képletesen, hanem valóságosan él, akikben az idegen lélekbe és idegen művészetbe való beleélő képesség a betegségig fejlett, akikben egyenlően van elosztva fölény és alázat, biztonságos tudás és mindent újra kezdő hevület, s akikben erős a kultúra szeretete: s nem röstek fáradságosan ékszert ötvözni megrugdosodott, vénülő testére.

E kötet fordítói ebből a fajtából valók: mindegyik a maga módján. Érzésem szerint Tóth Árpád hármuk közül a legabszolutabb értelemben vett műfordító: szinte boszorkánymestere ennek a métier-nek. Földobja az idegen verset, amely a magasban ezer darabra húll, s mire visszaér a papírosra, minden tagja ép, élő és tökéletes hasonmása az eredetinek. Persze nem úgy hasonlít az eredetire, mint a fotográfia, hanem mint valami kisérteties «Doppelgänger» lényének másik felére. A szavak elvándorolnak helyükről, de soha el nem vesznek, az igék jelzővé változnak s a jelzők igévé, de metamorfózisukban meg nem fakulnak, - érezni, hogy a fordító hű sáfára akar lenni a költőnek, akinek versét egy minden nyelvtől idegen nyelven újrakölti, becsületesen el akar számolni minden aranyat érő szavával és az arany helyébe sohasem próbál papírost adni.

Babits Mihályban kevesebb a tisztelet a szavak iránt. Szinte gőgös önérzettel nyúlt az idegen tollakhoz: mintha restellné, hogy azokat rakosgassa új szárnyba, új bóbitába. Fölényesen eldob közülük egyet-egyet s ad helyette a magáéból másikat. Nem szebbet, nem is csúnyábbat: egyenértékűt. Magas ízlése tiltja, hogy szebb legyen az eredetinél s költői biztonsága nem engedi, hogy egy hajszállal is mögötte maradjon. Tóth Árpád áhitatosan fordít, Babits otthonosan mozog minden költészet kertjében. Tóth ügyel mozdulataira, mint az ifjú, aki most van először nagy társaságban (és micsoda társaságban!), Babits, ha hanyag, fejedelmien hanyag, úgy érzi, hogy egyenrangú társakkal jár, akik között nem tévedhet. Ahol hűtlen, ott is azt érezzük, csak így lehetett mondani, ahol elcseréli a szavakat, ott is azt szuggerálja, hogy az ő szava az igazi. Főkép pedig az egészet szuggerálja, s az egész hűsége magához kényszeríti a részletekét is.

A kötet zöme - s kivált az új fordítások nagyrésze - Szabó Lőrinctől ered. Egészen sajátos fordító-művészet az övé is. Megállapodottan biztonságos és fiatalosan vakmerő. Képzelete éppoly simulékony az idegen szöveg utánképzelésében, mint költői dikciója az újjáköltésben. Elvben alázatos, akárcsak Tóth, a gyakorlatban nem tudja megtagadni saját költői lényét, éppúgy, mint Babits. Beleringat egy elmult költő versének legbensőbb stílushangulatába, aztán hirtelen ránkcsap egy modern szóval; egy pillanatra meghökkenünk s aztán úgy érezzük: a modern szó is a régi költő szava. Propertius strandról, Ovidius tippről, startról, drukkról énekel: vakmerő ötlet, de az ötletes latin versekben helyénvaló. Goethe előtt már áhítattal áll meg a fordító, a «Trilogie der Leidenschaft» remek fordításában a legtöbbet adja, ami fordítóművészetétől telik.

Szerencsés találkozás, hogy mindhárom fordító s azok, akik egy-két vers fordításával mellettük méltóan szerepelnek (Londesz Elek, Mikes Lajos, Telekes Béla) a teljes formai hűség elvét vallják: ami kivétel akad (Ady: Sappho szerelmes éneke, Babits: Énekek éneke, s Arany Horatius-verse) inkább eredeti vers, mint fordítás.

Kevéssé szerencsés a képek összeválogatása: sok a másod- és harmadrendű barokk festő, sok az allegorikus és mitológiai tucatkép, holott a szerelem témaköréből remekművek is bőségesen lettek volna találhatók. A könyvdíszek annál nagyobb gonddal vannak összeállítva. A nyomdai kivitel is minden dícséretet megérdemel, kivéve a háromszínnyomatokat, amelyek ebben a szép könyvben valósággal lehangolók.