Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 1. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR (1)

MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR (1)
REGÉNY
INKVIZÍCIÓ

Tehát 1899 okt. 8-án délután négy órakor a gimnázium, - az akkori modern iskolaépítészetnek ez a kaszárnyatípusa, ahol egy sarok nem volt, ami kedves és kellemes lehetett volna s aminek a sívárságát csak a gyermeki fantázia és gyermeki kedély bírta megszokni -, kieresztette magából a diákrajokat, mint a kaptár a méheket.

Hét osztály diáknépe szétoszlott s mindenki csak arról beszélt, hogy a nyolcadikosok be maradtak zárva.

Ott maradt az egész nyolcadik osztály s felmentek a nagy lépcsőn az emeletre, ahol a lépcső kettéoszlik s jobbról abban az előszobába torlódtak, amely közös előterme az igazgatói és a tanári szobának.

A szoba elég keskeny ahhoz, hogy ennyi fiú gyüljön össze benne. De be kellett menni mindenkinek s a pedellus, a derék Kátai odaállott az ajtóba parancs szerint, mint egy börtönőr, belől a szobában s a diákok látták, hogy be vannak fogva.

Hisz ez volt a cél, hogy megéreztessék velük a fogság érzését. Ha a tanári kar s az igazgató nem is csinálta tervszerűen, de az a magasabb rendeltetése volt ennek az intézkedésnek, hogy az iskola növendékei ki ne menjenek az életbe úgy, hogy meg ne ismerkedjenek evvel az érzéssel. A közösségnek, az életnek, nagy szüksége volt arra, hogy a fiatal s szabad és csapongó lelkek ne oszolhassanak el az iskola falai közül úgy, hogy előiskolát ne kapjanak az élet e legsúlyosabb törvényéből: hogy minden ember az állam foglya.

Ebben az időben már ott tartott az emberiség, hogy az állam, amelyet annyi ezer év alatt felépített a maga szükségére s hasznára, felibe nőtt s mint valami félelmetes Moloch, elnyelte a saját gyermekeit. Legalább is rabságban tartotta, úgyhogy azoknak csak bizonyos szabad mozgást engedélyezett megjelölt utakon, de azokról az utakról letérni nem lehetett s aki mégis letért, annak azonnal s szigorúan a körmére koppintottak. Mint a nyáj, amelynek szabad volt legelni, amerre a pásztor akarta terelni őket, de nem volt szabad kitérni, tilosba menni, telekkönyvileg elzárt területekre kalandozni. Nem a fű és a rét volt az irányadó, hanem a határok. S hiába volt a bárányok számára a láthatatlan vonalon túl szebb és selymesebb a pázsit, arra menni tilos volt s arra való volt a pásztor és annak az alkalmazottja, a rendőreb, hogy a szelid állatokat elterelje a tilostól.

Ezt kellett beleiktatni az ifjúság lelkébe is. Hogy ha majd felnőttek lesznek nemsokára, tudják s ott égjen a lelkükben a törvény, hogy mi szabad és mi nem.

De legalább hamarabb kezdődne a dolog s hamarább lehetne keresztülesni rajta. A bezsúfolt fiúk nyája egyre izgatottabb lett. Nevetés és kuncogás tört ki minden pillanatban. Oly furcsa volt az, hogy ebben a keskeny szobában ott kell állaniok, összekötött könyveiket cipelve s kiváncsian s izgalommal várva a fejleményeket.

- Most felakasztanak bennünket.

- Ácsolják ott benn a bitókat.

- Hallod a kopogást?

- Dehogy, a puskákat töltik.

- Főbe fognak lőni?

- Egy lat puskapor?

Apró szavak sercegtek, mert a fiatal lélek humorba fojtja az izgalmát, nem ismerve a veszélyt, ami fenyegeti.

A percek teltek, tíz perccé lett az idő s csak ott kellett állani egyik lábról a másikra helyezkedve.

Ez a várakozás, ez a megvárakoztatás a leghatalmasabb fegyver minden hatalom kezében. Később, mikor a nagyurak előszobájában kellett ezeknek a fiúknak várakozni, gyakran eszükbe jutott, hogy hogyan állottak ott az előszobában a Kátai őrizete alatt. A várakozás. Mikor csak egy percre van szükség, hogy a folyamodó megmondja a hosszú idő alatt felgyült mondanivalóját s az utolsó negyedórák valami kiállhatatlan izgalomba sűrűsítik a feszűltséget, míg végre szinte robban a kétségbeesés s mikorra valósággal a hatalom színe elé kerül, elernyed, elgyávul s már azt sem bánja, ha semmi sem történik, csak túlessen a dolgon.

De mit csinálnak odabenn a tanárok. Mire várnak, mért állatják itt őket, mikor mennyivel jobb volna kint lenni a szabadban, legalább engednék, hogy az iskola udvarán lehetnének, futkározhatnának, birkózhatnának, egymást kergethetnék s a tornaszereken erejüket próbálhatnák. De nem, itt kell állani, ebben a szűk helyiségben s szívni egymás gőzét és izzadtságának szagát s ijedtségének lelki páráját. Az arcok kipirulnak, a szemek betegesen fénylenek, az ajkak remegni kezdenek. Már vannak gyerekek, akik nem bírják az izgalmat s nem értik, senki sem érti, hogy mit akar hát velük a tanári testület, hogy ennyi ideig senki se szól hozzájuk, csak itt kell állaniok s fáradni a lábaknak és a szíveknek.

Nem tudják, hogy ez most az igazi érettségi. Nem az, mikor le kell felelni abból, amit tudnak, hanem ez a tortúra, amin keresztüleresztik őket. Nem ők csinálják s nem a tanárok csinálják, ennek a kornak az élete csinálja. A polgár nem számít. A polgár csak anyag, amellyel a hivatalok kényük-kedvük szerint bánnak el. S az ifjúság ebben az előkészítő poshasztóban kell hogy keresztül menjen. Kell az, hogy megtanulja, hogy neki semmi akarata, semmi joga, semmi szabadsága nincs. Hogy lehetne máskép abba a nagy igába beletörni s belekényszeríteni őket, ami rájuk vár az életben. Hogy lehetne egyetlen parancsszóval tíz, tizenöt év múlva valamennyiöket berendelni egy szörnyűséges forgatagba, ahol megszünik minden egyéniség, minden akarat, minden emberi érdek, csak egyetlen parancsoló szó küldi őket bele a vérbe és a vasba. Itt kell kezdeni a preparálást, ebben a korban. Vagy még sokkal hamarabb, mert hiszen ma már mind készen vannak. Nyolc esztendő harca tanította meg őket arra, hogy erről a kellemetlen délutánról senki sem maradt el, senki sem szökött meg, senki sem lógott meg. Már az első évben, mikor a beiratkozásra hozta őket a szülőjük kézen fogva s mikor legelőször állottak fel a tanár szólítására, már akkor megkapták az első fegyelmezést, az első leckét a vak engedelmességből.

A legnagyobb csoda, hogy mégis valamit elsajátítottak a tudományokból. Mert hogy lehet tanulni parancsszóra, fegyelemre és merev vonalak közt. Tanulni csak szabadon lehet, a lélek minden erőit megnyitva s minden korlátot levetve. De ezeknek az iskoláknak a szelleme az volt, hogy ki kell kapcsolni a szabad gondolatot, a vizsgálást és a megértést. Nem megérteni, csak felfogni volt szabad s csak a memória segítségével beidegzeni azt, amit elébük adtak s rájuk parancsoltak. Egy külön képességet nevelt ki bennük az iskolai drill, azt, hogy önmaguktól elválva kellett magukba préselni a mások gondolatait. Nyolc év szenvedése virágzott itt ki most, hogy nem lázadtak fel, sőt eszébe sem jutott senkinek, hogy még fel is lehetne lázadni.

Csak ott állottak tehát a jövendő adófizetői, a jövendő hivatal keresői, a jövendő katonái. S igyekeztek egy kis vidámsággal, egy kis humorral elviselhetővé tenni a sorsot.

Kátait vették hirtelen célba.

- Kátai bácsi, mi van?

- Kátai bácsi, van-e vajas zsemléje?

- Kátai bácsi, éhesek vagyunk, itt van két krajcár, hozzon egy kiflit.

- Jó száraz kiflit, Kátai bácsi, tudja, amilyet odalent árul a portásfülkében.

- Tavalyi kiflit.

- Penészes kiflit.

- Nekem dupla adag penészt, de zöldet kérek.

S minden szó után kicsattanó kacagás.

És Kátai, a hatalom szolgája kénytelen eltűrni a vicceket és az ugratást és a csípkelődést, mert mégis nincs az oldalán fegyver, csak egy szegény sovány tüdővészes ember, aki a hatalmas iskolaépületnek a nedves pincelakásában lakik; a felesége is oly sovány és halavány, mint akibe csak hálni jár a lélek s a gyerekei is olyanok, mint a kórházi beteg gyermekek, mert az épület úgy van megépítve, hogy a szolga a föld alatt lakik, jó sötét, levegőtlen szobában, amelynek az ablakai fent a magasban vannak, mint a börtönablakok s ha ott kell aludni egy hosszú télen át, lefogy az arcokról a pirosság. De Kátai ezt nem tudja, mert azelőtt suszter volt s a suszterműhelyek sem jobbak, ott is csak a betegség miazmái élnek és virítanak s most mégis kijárhat a mélyből s itt tartózkodik nappal a cúgos és hideg folyosókon s az előszobákban s a lépcsőházban, ahol majdnem elviszi az isten szele. Dehogy az istené, az agyafúrt ördögé, aki kitalálta az üvegajtók nélküli légvonatot, ahol neki folyton futnia kell, felső kabát és kalap nélkül.

Kátai végre elúnja a nagy diákok heccelődését s keservesen szól rájuk:

- Inkább hallgatnánk.

Erre a szóra kitör a végeérhetetlen kacagás.

- Költői többes.

- Hatalmi többes.

- Kátai, az igazgató úr helyettese.

S Kátai sápadtan s ellenségesen néz bele a csoportba, amelyik még mindig nem ismeri az életet s merészel gúnyt űzni a hatalom szolgájával.

Már olyan indulatban van a szolga, hogy az arcán vörös foltok gyúlnak ki s kék szeme szikrázik, a keze ökölbe szorul, mert azért önérzet van benne. Őt sem destruálta még eléggé az élet, a régi szabad, önálló iparosönérzet ébred fel benne, az adófizető polgár önérzete, aki jogot akar formálni ahhoz, hogy élő ember legyen, szabad polgár s megalázva érzi magát, hogy a diákság nem tiszteli benne a tekintélyt.

Hirtelen nyílik az ajtó s a vallástanár jelenik meg felettük:

Azonnal mély csend, halálos csend.

- Kérem... - és a csend egyre mélyebb lesz. Vannak, akik háttal voltak ennek az ajtónak, azok most odafordulnak és várnak s már a büntetéstől félnek, ha meghallották a tanárok, hogy a pedellust sértegették... - Kérem - mondja a tanár ünnepélyesen és a hangjával gurgulázva -, kérem, legyenek itt csendben... Nagyon szép dolog, hogy mikor... azért vannak jelen... hogy a hibáik alól kimentsék magukat, akkor ilyen fertelmes lármát csapnak... Nagyon szép... Kérem névsor szerint tessék egyenként belépni és viseljék magukat illedelmesen... Ábris Ferenc...

Az előszoba legtúlsó sarkából hirtelen halálos ijedtséggel s teljesen fejvesztetten furakodik elő egy vékony fiú. A könyveit görcsösen szorítja a hóna alatt. Nem gondolta, hogy névsor szerint fog menni a vallatás, mivel pedig ő a legártatlanabb az egészben, tehát a dolgon kívülállónak képzelte magát. Azt hitte, hogy a nagyobb kolomposokat fogják először kihallgatni s most nagyon meg van rettenve, hogy éppen ő neki kell megkezdeni, mikor ő soha semmit se tudott s nem bírt kezdeményezni. Nem volt elkészülve erre a feleletre s most eszeveszetten megy előre s minden fiú lök rajta egyet, míg végre az ajtóhoz ér és bemegy s becsukódik utána a nagy barna, sárgán flóderozott ajtó.

Sápadtan és tétovázva áll meg bent.

A nagy tanári szobában csak hárman vannak. A történelemtanár az elnök, ott ül középen, mellette ül Koós, a görögtanár és a másik oldalon odaül a vallástanár.

- Na álljon ide elibünk. Hát mért nem jön ide? - szól rá a görögtanár s nagy szemeit vészjóslóan forgatja. Mint egy bulldog, ahogy szokott. Vastag ajkai felett a kevés deres bajusz rákunkorodik s fejét előrenyujtja, hogy rövid nyaka hosszabb legyen. Nagyon harapós.

- Mondja el, kérem, hogy történt a dolog, - szól a történelemtanár szenvtelen hangon s felnéz a plafonra, mint aki álmodik s nincs is jelen ebben a prózai jelenetben, amely szemmel láthatóan nem érdekli.

Ábris megáll sután s ijedten a hosszú zöld asztal előtt középen s megremeg. Nagyon sovány és nagyon kócos. Egy igen szegény földmívesnek a fia, az elemi iskolában szerencsétlenségére a tanító ambicionálta, hogy az osztályból valaki a gimnáziumba kerüljön s a szüleit rábeszélte, hogy taníttassák a fiút. Így került a gimnáziumba s most már nyolcadik esztendeje eszi otthon a rántott levest reggel, hogy utána iskolába menjen. Délben, mikor hazamegy, rendszerint nincsen ebéd, csak kenyeret vág s valamit harap hozzá. Egy savanyú uborkát, vagy paprikát, vagy egy kis szalonnát, mert náluk csak kétszer esznek egy nap s ő mind a két étkezésből kimarad, mert nem lehet összeegyeztetni az iskolai renddel. Az iskolához az kell, hogy mint a polgári osztálynál szokás, reggel kávé legyen az asztalon, délben három tál étel s vacsorára megint két étel. Ezt az ő kedvéért azok a szülők nem tudják megcsinálni, akik nyáron hajnalban mennek ki a mezőre s este későn jönnek haza. Neki még így is előjogai vannak, összevissza eszik tehát s amellett oly vékony, mint egy agár s oly fáradt, sosincs kedve se tornázni, se tanulni... Csak lopja a napot, amit a testvérei, akik be vannak fogva a tanyán, nagyon irigyelnek s rossz néven vesznek, mert ő a becézett, a diák, aki sohase fog kapálni és szántani, hanem úr lesz.

Ábris Ferke ott áll a három tanár előtt s nincs semmi mondanivalója.

- Na kérem, mért nem beszél? Hogy támadt ez a zendülés? Ki volt, aki legelőször kimondta, hogy szombaton nem kell itt maradni órán, hanem ki kell menni a Paradicsomkertbe s megkoszorúzni a hősök szobrát?

Ábris Ferke hallgat s nem tudja. Valóban nem tudja, mert nem is gondolt rá. Nem képzelte, hogy neki kell számot adni erről az egész heccről, de meg nem is szeret ilyenbe avatkozni. Hozzá van szokva odahaza, hogy a környezete, a parasztok, azok mind hallgatással intézik el a dolgokat. Tanuvallomás? Mire az? Csak bajt hoz a nyakára annak, aki megteszi.

- Tanár úr kérem, én csak mentem a többivel.

- Hogyhogy ment a többivel? Hogy ment. Mért ment? Nem olyan buta talán, hogy ha valamit nem ért meg, akkor is megteszi, ha semmit sem ért belőle? - kiáltott rá Koós.

Ábris Feri hallgatott s maga elé nézett.

- Nahát beszéljen kérem - mondta a vallástanár kegyes hangon -, mindnyájuknak az válik javára, ha minél előbb tiszta képet kapunk arról, hogy mi történt.

Ábris csak nézett maga elé.

- Én kérem a padban ültem s tanultam a napi leckét. Átismételtem s egyszer csak nagy volt a lárma, aztán mindenki azt mondta, hogy megyünk. Akkor én is mentem, mert mindenki ment.

A görögtanár legyintett, ezzel azt jelezve, hogy ez a legsötétebb, legbutább ember a világon, ezzel nem érdemes szóba se állani.

De a történelemtanár elszánt programmjához híven még egy kérdést tett fel.

- Most mondja el, kérem, hogy mentek ki s odakint mi történt?

Ábris hallgatott. Vékony kis ruhája elvásott volt, a nadrágja a térden kipúposodott. Nagyon gyenge vásári áru volt. Az iskolában a sok üléstől kitáskásodik. A zsebei tele vannak s azok is lecsüngenek, az ujja rövid, oly árván és ágrólszakadtan állott ott a három kövér, jóhúsú, jóruhájú tanár előtt, mint egy szegény mételyes bárány. Mi lesz ebből, ha leteszi az érettségit? Az apja már beszélt a mezőrendőrség kapitányával s kérte, hogy a fiát, ha végez, vegye fel a hivatalba s az meg is ígérte, mert választás következik s akkor az öreg Ábris jó lesz kolomposnak. Szerencséje van a fiúnak, hogy így összeesik a kettő, a választás a jövő télen, így meg is fogja kapni az írnokságot s akkor ő lesz a mezőrendőrségen az, akihez a sok kis lopás s efféle tartozik. Bizony, úr lesz, akkor majd egy kicsit rendbe jön, mert fizetést kap s hivatala lesz... Az apa már ezt előre látta s mivel az apa volt az ambiciózus és nagyszájú, hát azért kell neki tanulni, hogy az apja keríthesse majd a fia segítségével a kezébe a vezető szerepet a pusztán...

- Nem történt semmi, tanár úr kérem. Én tanultam, mert rögtön csengetés volt és a számtantanár úr igen pontos, csengetéskor már belép és első óra számtan volt...

- Szóval csengetés előtt történt.

- Nem tudom, csak féltem, hogy rögtön csengetnek. És ezért nem figyeltem semmire, csak mikor mondták, hogy menni kell már.

- Ki mondta?

- Mindenki.

- Zalatnay nem ment. Tudja?

- Azt tudom, hogy ő ott maradt az osztályban még.

- Maga mért nem maradt ott?

- Kérem szépen, mindenki ment.

- Zalatnay nem ment.

- Ő az igazgató úr öccse.

- És?

- Aztán igen szép rendben kimentünk, kettős sorokban s az utcán hazafias dalokat énekeltünk. Odakint körbe állottunk a hősök síremléke előtt és ottan volt ének és szónoklat.

- Ki szónokolt?

De most Ábrisnak az jutott az eszébe, hogy nem lesz jó Pétery Pistát elárulni, mert a Pétery-birtok ott van mellettük s nekik csak egy «hétforintos» földjük van, ellenben Péteryék igen nagy birtokosok, hát az apjának nagyon kellemetlen lenne, ha a Pétery anyja, aki kardos asszony, valamiképen bosszút állana az ő apján.

Megcsavarta hát a nyakát s azt mondta:

- Én nem emlékszem, tanár úr kérem.

- Nem emlékszik? Hát hogy lehet az? Elvesztette az emlékezőtehetségét?

De Ábris csak hallgatott.

- Hát kérem ne töltsük az időt - mondta az elnök -, mert sohase érünk a végére.

- Menjen el kérem, szégyellje magát. Egy nyolcadosztályosnak már emlékezni kell. Azt megértem, hogy görög órán nem emlékszik semmire. Különben lesz rá gondom, hogy ott is visszaemlékezzék... Hogy minek taníttatják az ilyen emberek a gyerekeiket. Hát nem lett volna jobb, ha otthon marad és hajtja a lovat, meg őrzi a birkát...

Ábris Feri kezdett örülni, mert már érezte, hogy megszabadult. El is határozta, hogy rögtön ha hazamegy átismétli a görög rendhagyó igéket.

- Na menjen kérem, menjen. Tessék beszólítani a következőt... Ne arra menjen kérem, hanem a középajtón ki s azonnal távozzon el az épületből. Nem szabad a többiekkel érintkezni. Menjen haza.

- Igenis, köszönöm szépen, - mondta Ábris Feri és boldogan ment ki. Úgy érezte, hogy ezt megúszta.

Már akkor a vallástanár kiszólt az előszobába:

- Altmann Samu.

Bejött Altmann.

Azonnal látta, mi a tennivalója. Odaállott arra a helyre, ahonnan Ábrist eltávozni látta. Épenolyan rangasz volt, mint az, de zsidó volt és az arcáról hiányzott az a paraszt kétségbeesés. Nagy orrát huzogatta és szemeit összehunyorította. Fejét félrefordította s úgy nézett vissza a tanárokra s ő is el volt szánva, hogy olyan óvatos lesz, amilyen csak tud lenni. Nem volt jótanuló soha, de az apja, aki kis szatócs volt a város végén és apró hiteleket adott a parasztoknak, nagyon jól tudta, hogy nem kell ahhoz lumennek lenni, hogy a fiából jó ügyvéd legyen, hát nem sokat búsult rajta, hogy a fia sose hozott haza valami brilliáns bizonyítványt. Nem baj, zsidófiú úgyse kap tandíjelengedést, sőt sokkal magasabb díjat fizet, de csak elvégezze az iskolákat, a végén úgyis attól függ, hogy milyen ügyes lesz az életben.

- Kérem, mondja el, hogy történt ez a zendülés?

Altmann nagyot nyelt. Most hogy mondja ő ezt el, hogy semmi baja ne legyen belőle se neki, se másnak.

- Kérem szépen tanár úr, az úgy történt, hogy én késve érkeztem az iskolába, mert odahaza dolgom volt. Kivételesen úgy elkéstem, hogy már azt hittem bent van a tanár úr is régen s nagyon féltem, hogy nem fogom tudni igazolni a késést. És mikor bejöttem az osztályba, akkor már minden rendben volt és az osztálytársaim...

- Megálljon csak, - kiáltott rá Koós, - mit beszél maga hasból. Hiszen csengetés előtt ment el az osztály. Még nem is csengettek el az órára, mikor maguk már megszöktek.

Altmann hallgatott, akkor felvillant az arca.

- Igen tanár úr kérem, sietett az órám és azt hittem el fogok késni, csak azután vettem észre, hogy egy negyedórát sietett az órám, - s elő is húzta az óráját, - nem jól jár kérem - s megvetően nézett az órára, amely olcsó pakfon óra volt s azonnal hozzáfogott felhúzni.

- Szándékosan beszél össze-vissza, - mondta megvetően Koós.

A vallástanár nem akart beleszólani, mert nem tartozott az ő növendékei közé és nem akart beleavatkozni egy más felekezetű fiú vallatásába. De nagyon helyeselt szemével, arcával a görögtanárnak.

- Szóval, maga csak akkor jött, mikor az osztály már útrakészen állott.

- Igenis, - mondta Altmann olyan basszushangon, hogy szinte megzörrent a toll a tartóban.

- És maga kérem nem kérdezte, hogy mi történt, hogy mért mennek el, hogy mi ez az egész?

- Nem.

- Mért nem kérdezte? Mért nem mondta, hogy ez abszurdum?

Altmann hallgatott.

- No, megkukult? - kiáltott rá a görögtanár. - Örült neki?

- Nem örültem.

- Mért nem örült?

Altmann hallgatott.

- Hisz az örvendetes dolog, ha mehetnek a diákok a hazafias lelkesedésüket kiengedni. Az nagyon örvendetes.

Altmann meglógatta a fejét.

- Nem szeretem én az ilyeneket tanár úr.

- Miért nem szereti?

- Mi hasznom van abból, hogy elmentünk?

- Ezt szeretném tudni.

- Én is.

- Tessék tisztességesebben viselkedni!

Altmann hallgatott s újra meglóbálta a fejét.

- Ki beszélt a síremléknél?

- Ki beszélt?

- Ki, ki?

- Én azt hiszem, Zalatnay, az igazgató úr öccse.

- Zalatnay? - kiáltott fel egyszerre a három tanár.

- Zalatnay volt az egyetlen, aki nem volt ott magukkal!...

- Nem figyeltem meg.

- Mért nem akarják megmondani, hogy ki beszélt? Ez egy összeesküvés?

- Nem a.

- Hát akkor mért nem tudja? Csak nem olyan hülye, hogy tegnapelőtt egyik társa szónoklatot tartott a füle hallatára s maga már ma nem tudja, ki volt az?

- Nagyon rövid ideig beszélt és én egészen hátul állottam és nem is volt érdekemben, hogy arra figyeljek.

- Hallatlan. Az embernek megáll az esze. Maguk vérszerződést kötöttek, hogy nem fogják kivallani, hogy ki beszélt? Hiszen úgyis tudjuk. Pétery beszélt.

Altmann hallgatott.

- Na, emlékszik már?

- Nincs kizárva.

- Kérem ezt tessék súlyosbító körülménynek venni, - mondta az elnök a vallástanárnak, aki jegyzeteket csinált a vallatásról.

Altmann meghajtotta magát és megfordult, hogy elmegy.

- Várjon csak, - kiáltott rá Koós, akit felbőszített, hogy ez csak úgy kibúvik a vallomástétel alól. - Van magának tandíjmentessége?

- Nincsen tanár úr kérem, én dupla tandíjat fizetek.

- Elmehet.

Altmann gyorsított léptekkel ment ki a középajtón.

Koós gúnyosan nézett körül.

- Ezekkel tízszeres tandíjat kellene fizettetni. Ilyen rossz tanuló, csak úgy átcsúszik-mászik az osztályokon és meg fogják látni, hogy a kezébe fogja kaparintani a nép felett a befolyást. Ez lesz a legkeresettebb fiskális.

- Nem akarnak vallani.

- Inkvizíció kellene nekik. Egy kis vaskeztyű... De majd én kiszedem a következőből...

(Folyt. köv.)