Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 1. szám

KASSÁK LAJOS: NOVELLA

Két ember jött át a mezőn, a dombos oldal felől neki a síkságnak. Csillagos volt az ég, mintha óriás sötétkék lepedőn üveg- vagy fémszilánkok csillognának. A levegő alig mozdult, de azért mégsem lehetne mondani, hogy békességes volt ez az éjszaka. A haragoszöld mezőből, ami most majdnem feketének látszott, fojtó, nedves párák szálltak s az átható nyirkosság megfeküdte az emberek mellét. Halkan, majdnem összeszorított ajkakkal beszéltek, óvták magukat a nyavalyáktól s mégis a nedvesség mintha csak a pórusaikon szívódott volna be testükbe, karcolta a torkukat s elfullasztotta a tüdejüket, akárha asztmásak lennének. Pedig erőscsontú, jódarab emberek voltak. Alig harminc évesek, gondozatlanul beszőrösödött állal és elnyűtt ruhákban. Messziről jöhettek s talán céltalanul bolyongnak.

- Valami jó puha kuckóért eladnám a lelkem az ördögnek - mondta az egyik. - Nem igen van már kedvem a dologhoz. Miért is?

A másik lekonyított fejjel válaszolt. Azért tartotta így a fejét, nehogy kiegyenesedve a ködök könnyebben a torkához férkőzzenek. A párák ugyan a földből szálltak fölfelé, de erre nem gondolt.

- Igazad van - dünnyögte a fogai között. - De mit csinálhatnánk egyebet.

- Az ember cepeli magát s aztán egyszer mégis csak horogra akad.

- Majd éppen ott, ahol nem is várná.

A másik várt kicsit, valamivel előbb járt a társánál s most hirtelen még gyorsabbra fogta a lépteit.

- Jobb lenne, ha nem beszélnénk - mondta halkan. - Fojt ez a köd, mintha kénből lenne.

Amaz bántón felnevetett:

- Azelőtt még meg akartál halni!

- Hiszen, ha már a halál előtt állnék, rendben van. De valahogyan félig eldögleni, aztán rátalálnak az emberre, föltáplálják, fölinjekciózzák, nehogy meghaljon a kivégeztetése előtt.

- Az pedig nem valami jó lehet.

- Azért mondom. Ne beszéljünk, ha már nincs mit a gyomrunkba dobni, legalább a tüdőnket kíméljük.

- Úristen, hát mi volt ott kint! Ott sínylődtünk a nagy mocsarak körül hetekig. Micsoda rettegés, mintha lidércek égtek volna a büdös vizek fölött s amazok meg lőttek, akár a veszettek.

Hirtelenében elfelejtette a bajokat, amikben most evickél s a háborúra gondolt. Majdnem négy esztendeig volt kint a frontokon, megjárt minden elátkozott helyet, rekkenő hőségben és fagyasztó hidegben, tűzben és vízben s anélkül, hogy csak egyetlen komolyabb sebet is kapott volna. - Szerencsés fickó vagy - mondták neki a pajtásai, úgy hogy valami együgyű lenézés volt a mosolyukban s valami vad halálfélelem bámult ki a szemeikből. És kérdés. Csakugyan szerencse volt-e ez a látszólagos sérthetetlenség az ő részére? Négyszer volt szabadságon s ezért a háború alatt négyszer ágaskodott föl benne az ember s négyszeresen érezte mindazt, ami vele és körülötte történik. Alighogy kitöltötte a három éves szolgálatot, megint berántották, bele, kérdezetlenül és ellentmondást nem tűrőn, abba a pokolba. S ha visszagondol, csakugyan olyan volt akkor, mint valami báb, amit zsinóron rángatnak. Ment, mert ráparancsoltak s azt is ráparancsolták, hogy énekeljen, mikor talán sírnia lett volna illő és ő énekelt. Mindenki más talán sírt is volna a helyében. Mindenki más legény, aki után egy olyan szép lány sírt, mint ő utána. Karcsú volt a dereka, kemény volt a húsa s az arca olyan volt, mintha kifestették volna haloványpirosra. S ő csak ment a századdal, azt sem tudta hová, csak ment, énekelt és bokréta volt a sapkájánál. Ez a bokréta azonban hamarosan elhervadt s amerre jártak, a fákról is lehullottak a virágok és az emberek is elhullottak körülötte, de az ő fiatal, egészséges szívét igazánból csak akkor ütötte meg a fájdalom, mikor először került haza a front mögé. A szép lány akkor is éppen olyan szép volt, mint mikor annakidején elbúcsúzott tőle, de tudja az ördög miért, nem tudott úgy szólni hozzá, ahogyan azt szívből szerette volna. Akárha tüske lett volna a tekintetében, ha ránézett a lányra, úgy látszott, az valamitől elszomorodik s akárha ustor csattant volna a hangjában, ha szólt a lányhoz, úgy látszott, az ijedten összekapja magát. Éjszakánként gondolkodott ezek felett a dolgok felett, de nem volt ez semmi egyéb az ő számára valami végeszakadatlan barlangnál, bolyongott benne, mint az ügyefogyott s hajnalra fáradtabb volt, mint mikor este lefeküdt.

Valami bizonyára történt kettőjük között, valami, aminek ő már csak a kesernyés ízét érzi. Nem nyugodott meg, de az arca azért olyan volt, mintha kemény barna fából faragták volna s a szemeit nyitvatartotta s néha alig is látott meg velük valamit a világból.

- Te! - mondta hirtelen és szinte ijesztő hangosan.

- Álmos vagyok - felelte a másik. - Csak úgy szédelgek ide-oda.

- Hallod-e, milyen bolond az élet! Most, hogy így csöndben voltunk, visszagondoltam arra az időre, mikor először kerültem a front mögé s aztán arra, mikor vissza kellett mennem. A sátán hordja el ezt a világot! Értsd csak föl ésszel, éppen előtte való nap ellett meg a gebénk. Ott álltam előtte, nyögött, mintha a végítélet következne s aztán egy szép kanca csikót tett ki a szalmára. Csakúgy repesett a szívem, mikor lábrakapaszkodott. Akárha csak be lett volna rúgva, ide-oda tántorgott s az anyja meg nyalogatta s ekkor már röhögött a dög. Dél felé lehetett, úgy dél felé s a nap ragyogott az égen. S akkor engem fejbeütött valami. Az a kérdés ütött fejbe, hogy mi értelme is van annak, hogy itt kap lábra előttem ez a szép kis csikó, én meg visszamegyek a frontra. Mi keresni valóm is van ott nekem, miért és kiért is kell hát nekem oda visszamennem?!

- És elmentél...

- Elmentem.

- Így csináltuk valamennyien.

- Ti egészen mások vagytok. Bent éltek a városban, a zsivajban s csak kallódtok, mint akinek gyökere nincs. A parasztember egészen más. Télen mi bent vagyunk a csöndes házban, tavasszal meg kimegyünk a mezőre s ott is csönd van és világosság. És ott vannak velünk az állatok, segítenek a munkában s aztán az ember megtapogatja őket, mint a testvéreit. Eh, jobban, mint a testvéreit. Az a kis csikó csak rám nézett, az anyja meg rámröhögött s aztán? Ki volt még, aki előtt így álltam volna meg a világban? Ott rothadtunk az árkokban, meg gyilkoltuk egymást.

- Szeretőd nem volt?

- Volt.

- Látod.

- Mire másodszor kerültem haza, a csikót már eladták, az apám pedig elesett az oroszoknál.

- Én is az oroszok ellen voltam, aztán fogságba kerültem.

- Miért jöttél vissza?

- A vörös káderrel jöttem.

- Engem az a csikó fogott meg. Az ébresztette föl bennem a lelket.

Egy ideig megint hallgattak. Lehorgadtan ballagtak, mintha semmi beszélni valójuk nem lenne. Pedig tele vannak nyers, eleven fájdalmakkal és nehéz, szomorú szavakkal. De hogyan és mit is mondjanak egymásnak. Már hetek óta kószálnak így a világban, rettegve és elkeseredetten. Éjjel egy erdőben találkoztak össze. Elsőbb halálosan megrémültek egymástól, aztán kezet fogtak, összekuporodtak a sötét fák alatt, az egyiknek kenyere volt, a másiknak dohánya.

- Ki vagy? - kérdezte az egyik.

- Paraszt lennék, ha nem lett volna háború. Talán békességes paraszt lennék, de felébredt bennem a lélek és beálltam a forradalomba.

- Én gépkezelő voltam, - mondta a másik. - Elvittek a frontra, aztán fogságba jutottam, aztán hazajöttünk, hogy rendet csináljunk.

- Nem igy gondoltuk el, az bizonyos.

- Induljunk neki együtt, lehet, hogy átjutunk a határon.

Igy ismerkedett össze a két ember a sötét fák alatt s együtt elindultak még azon az éjszakán, hogy valahogyan eljussanak a határig. Azóta bujdokolnak, mint a vadak a vadászok elől. Félnek a világosságtól és félnek az emberektől. Csak a kétségbeesés pillanataiban mernek feléjük közeledni. Rongyosok és éhesek, kinyujtják a kezüket és könyörögnek. Éjjel vágnak neki az utaknak. Majdnem vakon, tájékozatlanul. De mégis úgy érzik, hogy egyre nő a távolság közöttük és az üldözőik között. S ez a tudat kissé megnyugtatja őket. Keveset beszélnek és álmukban és menetelés közben néha hangosan sóhajtanak. Nem felejtettek el semmit, csak elfáradtak. Mint valami nagy fekete tó szunnyad bennük a lélek. Félnek szavakkal érinteni. Félnek, hogy megremeg a sötét tükör s akkor egy egész világ ébred fel benne. A mult szomorúsága és a jelen kétségbeesése.

De így némán baktatni az üres éjszakában, ez sem jó. Érzik, egyedül csak az lenne jó, ha valahogyan megszabadulhatnának önmaguktól. De nem meghalni. Nem. Hiszen még olyan fiatalok. Tele vannak reménnyel és energiával, csak éppen hogy fáradtak kicsit. És így kettesben is nagyon egyedül vannak. Ez az egyedülvalóság szinte kegyetlenül lenyomja őket a földhöz. És mindig a mult, akár nyitva van a szemük, akár lehunyják, ködös, zavart képekben mindig előttük van, ami eddig történt velük az életben.

Órákon át botlognak egymásmellett hallgatagon egy-egy kérdés után, anélkül, hogy eszükbe jutna rá a felelet. Vagy mintha bizonyos szavak csak órák multán érnének el a fülükhöz. Lehet, a szavaknak is van valamiféle önálló életakarásuk. Az ember kimondja őket s ők felrepülnek a levegőbe s mint a szálló madarak keringenek a magasban anélkül, hogy elfelejtenék küldetésüket. Ki tudja, milyen tereket utaznak be, ragyognak a fényben és játszanak a szelekkel s aztán egyszer csak egyenesbe jutnak, beszállnak az ember fejébe az alvó, csöndes gondolatok közé. S az ember ilyenkor, aki némán ballagott a társa mellett, mintha álomból riadna, megszólal.

Így történt a gépkezelővel is. A másik talán már el is felejtette, hogy mondott valamit s ő most átmenet nélkül, egyenesen válaszol rá.

- Nincs igazad, - mondja. - Az ember ne csak mindig önmagát lássa, másnak is, mindnyájunknak megvan a saját életköre s ez bizony mindnyájunknál tele van jóval is meg rosszal is.

- Hm, - szólalt meg a másik is. - Ezt elhiszem.

- Azt mondtad, mi városiak mások vagyunk, mint ti parasztok. Ez így látszik. Azt mondtad, hogyan örültél a csikónak s hogy ti parasztok mennyire szeretitek az állatokat. Azt gondolod, a magunkfajta embernek semmije sincs a világon, amit szerethetne. Ahogy vesszük. Én gépkezelő voltam és azt mondom, nincs olyan paraszt, aki jobban szerethetné a lovát vagy a tehenét, ahogyan én szerettem a gépemet.

- Holt dolog az, testvér. Nincs abban se lélek, se pára.

De a másik megvetette a lábát, megálltak. Hogyan beszélje ki magát ez előtt a messziről jött, értelmetlen ember előtt? Szemben álltak egymással, néztek egymásra és mind a ketten úgy látták, roppant távolságok feküsznek közöttük, akkora ür, amit aligha lehet egy ijedelmekkel, éhséggel és fáradtságokkal gyötört ember hangjával átrepülni. Az egyik kíváncsian várta a szavakat, a másik magába fordult és úgy keresett utánuk, mint a bányász a csillogó ércerecske után. És egyszerre felszakadt a lustálkodó nyelve.

- A gép él! - mondta. - A gép eleven és mozog. S a gépnek szebb lakása van, mint nekünk. Ezerszerte szebb. Hajnalban elmentem hazulról és egész nap ott éltem a gépházban. Nagy fekvő lokomobil volt, két dugattyúval, üveg olajozókkal és minden olyan volt rajta, mint az ezüst. Néztem és mozogtam körülötte és ha akartam volna, beszélhettem is volna hozzá. De a gépház olyan, mint a kápolna, mint egy szép nagy templom s ott nem fecseg az ember. Letérdeltem a kövekre és naponta háromszor is felmostam a vörös kockákat. Ide-odacsúsztam rajtuk és a víz csillogott a kezem alatt és láttam benne a leguggolt alakomat, akár a tükörben. S aztán megpucoltam a rezeket, sárga arany volt valamennyi. És a nagy ablakokat is megpucoltam, de nem úgy, mint az asszonyok a házak ablakait, ők csak ott takarítanak, ahol a papok járnak. Az emberek azok mulyák, lenyelik a port, de a gép érzékeny, azt nem lehet becsapni, morogni kezd, ha nem jól bánik vele az ember. Morog, fellázad és összetöri magát. Mintha csak esze volna, több esze, mint nekünk. Azt mondja, ha nem megy szép simán az életem, akkor mit ér az egész, összetöröm magam és az egésznek vége. Éjszaka mozdulatlanul alszik s nappal könyörtelenül dolgozik. S az embernek hozzá kell igazodnia, különben őt is összetöri. S néha jóban van az emberrel s néha haragszik rá. Ilyenkor, ha haragszik, hiába okoskodik körülötte az ember, kifeszíti a biztosítékot és visszaköpi az olajat. S az ember ilyenkor úgy bánjon vele, mint a beteggel, mint a kényeskedő asszonnyal. Csöppenként adja neki az olajat és öntözze le kicsit a tüzet, hogy ne forralja föl annyira a vizet a kazánban. Így van. Érzékenyebb az, mint a ti csikótok s én éppen ezért szeretem a gépet. Ragyog és mozog a nagy ablakok előtt a köveken. No igen, a csikó az egészen más.

Még beszélni akart, megnyiltak benne a zsilipek, de a másik ember, az elbámult paraszt, hirtelen a szavába vágott.

- Nézd csak, nézd. Amott a messziben, mintha valaki lámpát lóbálna.

A gépkezelő is arrafelé nézett, pillanatokig hallgattak. Csakugyan mozgott ott valami, valami vörös fény emelkedett és bukott félkörben. S az emberek most egyszerre ezüstlő csíkokat láttak meg a messziben.

- Vasút - mondta a gépkezelő. - Talán jó helyen járunk.

A másikat megborzongatta a belső fázás. Eddig, mintha kábulatban élt volna, magára eszmélt, most érzi csak, a köd mennyire beette magát a bőre alá.

- Elmennék arra, ha nem félnék. Hátha akadna ott valami zúg, ahol meghúzhatná magát az ember. Egy harapás szalonnára gondolok. Otthon mindig volt szalonnánk a kamrában.

- Talán cigarettát is kaphatnánk.

- Gyerünk - fakadt ki belőlük majdnem egyszerre és megindultak arrafelé, amerre előbb a vörös pontocska fénylett. Csakugyan vasút futott erre, nemsokára elérték a síneket. Két pár ezüstlő csík futott a szem előtt és elvezették a tekintetet az őrházig.

Odaérkeztek. A kis házikóban világított a lámpa, egy idősebb ember ült a világosság körében. Egyedül volt, pipázott, két kis szentkép lógott a falon az ablakkal szemben.

A két ember tétován állt a házikó előtt. Kopogjanak be, vagy ne kopogjanak? Olyan volt bennük ez a kérdés, mint az élet-halál kérdése. Ki tudja, milyen az az ember ott bent? Talán odanyújtja nekik a kezét, talán fegyvert fog rájuk.

- Kopogtass - mondta a paraszt. - Mindegy az már, ha belénk is mar.

A gépkezelő elszánta magát és bekopogott az ablakon.

- Ki az? - hangzott ki belülről a hang. S az egyenruhás ember az ablak felé fordult. A pipa füstölt a fogai között, a bajusza mozgott, akárha még mondani, kérdezni akarna valamit az ember. Kintről megint kopogtattak. - No?! - kérdezte még egyszer, aztán nehezen felcihelődött, csípőre tett kezekkel kiállt az ajtóba.

A két idegen ember elnyűtten és gyanakvón ott állt a kiáradó fényben. Gyöngéknek és töpörödötteknek látszottak, fölöttük már hajnalodott az ég.

- Hát mi lesz, emberek? - kérdezte az őr. - Látom, hogy kicsodák, jó lenne ám, ha elbujnának a hajnal elől.

- Fáradtak vagyunk, bátyám - mondta a paraszt. - Hetek óta bolygunk már, a határt keresnénk és fáradtak vagyunk, mint a dög.

Az őr nem rohant rájuk, csak állt mozdulatlanul, nézte őket s aztán azt mondta:

- A napokban jártak erre a járgányon, a városból jöttek és azt mondták, arrafelé beljebb már akasztanak.

A paraszt dünnyögte:

- Talán jobb is annak, akit felkötnek.

- Át szeretnénk jutni a határon - szólalt meg a gépkezelő.

- Két órányira van ide, de már hajnalodik, hát nem tudtok átjutni.

A paraszt könyörgött:

- Adjon valami zúgot, ahol meghúzhassuk magunk.

Az őr gondolkodott. Úgy érezte, nem kergetheti el ezeket az ágrólszakadt lelkeket, de nem tudta, mit kezdjen velük. Nem olyan világot élünk ma, hogy akár így csinálhat az ember, akár úgy. Talán akasztófára keresik őket s ha valaki megtudja, hogy itt bujkáltak nála, könnyen ő is az akasztófára kerülhet.

- Estére jön erre egy tehervonat, ugorjatok föl rá, aztán átvisz benneteket.

- Hát estig. Mi lesz velünk addig?

Az őr még tépelődött kicsit, nekidült az ajtófának, szörcsögtette a pipáját. Mit tegyen hát, mit mondjon nekik? Aztán, mint aki halálos ugrásra készül, elszánta magát:

- Erigyetek hát a padlásra, ahun a létra. De vigyázzatok, hogy a gyerekek észre ne vegyenek benneteket. Most még alszanak s csak akkor megyek értetek, ha már újból lefeküdtek. - Befordult a szobába, egy darab kenyeret s egy karéj juhsajtot nyujtott oda az embereknek. - Vigyázzatok hát magatokra, nehogy engem is bajba keverjetek.

A két ember már alig értette, hogy a harmadik mit beszél. Alig álltak a lábukon s az a jó hír, az is sok volt már nekik, hogy estére át lehetnek a határon. Aludni kéne, aludni volna jó egy egész életen át.

Megindultak abba az irányba, amit az őr mutatott nekik. Fölkapaszkodtak a létrán és bebújtak a lyukon a sötét padlásba. Az őr ott állt alattuk s aztán, hogy felértek, elvette a létrát a lyuktól és lefektette a fal alá.

A padlás egyik felében széna volt felhalmozva, az emberek arra botorkáltak, mint valami döglött nehéz zsákokat dobták le magukat a puha fészekbe.

A hajnal egyre erősebben világított.

Az emberek egészen közelbújtak egymáshoz.

- Istenem, hogy fájnak a lábaim - nyöszörögte a paraszt. - Vigyázz, hogy beléjük ne rugj, ha megfordulsz.

- Holnap már átleszünk a határon - mondta a másik. - Örülsz-e, testvér?

Nem kapott feleletet.

Egy csillogó begyű galamb jelent meg a tető ablakában, búgott és mint a ringlispil forgott az ablak keresztlécén.

Az emberek elaludtak s ezt már egyikük sem látta.