Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 24. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET · / · Farkas Zoltán: SZEMLE

Farkas Zoltán: SZEMLE
Kiállítások

Kovács Ákos szalonja kéthetenként váltogatja kiállítási anyagát. Rendszerint egy szobrászt és egy festőt mutat be a fiatalok közül. Eképpen a mai fölötte mostoha viszonyok között némi érvényesüléshez juttatja azokat a művészeket, akik a Műcsarnokban, vagy egyéb mindjobban elzárkózó művészeti egyesüléseinkben nem léphetnek a nyilvánosság elé. Helyisége minden friss megnyilvánulás előtt nyitva áll és így jótékonyan egészíti ki a modern kiállításszervező bizottság hasznos tevékenységét. Két kiállítását ismertetjük most. A régebbin Fenyő A. Endre festő és Goldmann György szobrász mutatkoztak be. Goldmann a legfiatalabb szobrásznemzedék ama csoportjához tartozik, akik fínoman leegyszerűsítik és átstilizálják a természetet és némi ünnepélyességet szeretnek alkotásaikba önteni. Sok üde naivitás van szobraiban, amelyek alkalmasint egy figyelemreméltó szobrásztehetség kibontakozását ígérik. Fenyő A. Endre, a festő, erősen expresszív naturalizmusra törekszik. Kissé komor és néha túlhangsúlyozott keménységet ölt magára, amely nincsen teljes összhangban egyénisége elrejtőzködő lágyságával.

A másik két kiállító, Peitler István a festő és Beöthy István a szobrász a keresők csoportjához tartozik, akik mindenáron egy új formanyelvet törekednek kialakítani. Mindkettő erősen forrongó, de még kissé bizonytalan művész, aki levetvén magáról egyszer elért stílusa kígyóbőrét, ismét egy új és merészebb köntösbe öltözik. Beöthy, aki mint rajzoló is érdekes, legújabb dolgain heroikus gesztusokká fejleszti erősen elvont stilizálását, Peitler jóval lírikusabb egyéniség, aki a színek és vonalak olvadékony összecsendüléséből építi fel a valóságtól messzire elvonatkoztatott vízióit.

A Tamás-galériában Lehel Mária és Bokros Dezső számoltak be fejlődésükről. Lehel Mária a Royal-szállóbeli kiállítása óta nagyot haladt. Finom és bensőséges csendéletei és alakos képei ma már egy teljesen kialakult és vonzó festőegyéniséget mutatnak. Bensőséges elmerülést, az alkotásnak meleg örömét árasztják ezek a gazdag és szépen összehangolt színskálájú képek, amelyek könnyeden játszanak témáikkal. Bokros Dezső szobrai (kár, hogy olyan keveset láthattunk csak belőlük) a mai magyar szobrásztörekvések javához tartoznak. Egyszerű és kifejezésben erős megjelenésük szakít minden hagyományos és megszokott tetszetősségi pózzal és kis formátumokban is monumentális hatásokra vágyik. Kár, hogy mai áldatlan szobrászati viszonyaink között nem nyílik alkalom, hogy Bokros nagyobb feladatokkal is megbirkózhassék.

A kínai kiállítás a Nemzeti Szalonban jókora csalódást jelentett, egyrészt, mert a régi nagy művészetből úgyszólván semmit sem nyujtott, másrészt, mert a mai kínai festészet itt látható anyaga nagyon kiábrándító volt. A mai kínai művészet, ha ugyan az itt látható vízfestmények hű képet adtak róla, nagyon messzire esett a régi dicsőségtől. Sablonosan ismétel és erőtlenül utánoz régi nagyszerű formákat és nem egyszer az európai művészet kellemetlen hatása alatt. Amit ezen a kiállításon félig-meddig jót láttunk, az az úgynevezett lamaisztikus művészetnek nem éppen legelsőrangú emlékei közé tartozik. Egy csomó buddhisztikus ábrázolás volt ez, amelyekben egy hatalmas vallási kultúrának megmerevedett művészi kifejezésmódjai a mienkétől fölötte eltérő lelkivilágnak mélységeit tárták fel, színben és vonalban egyaránt szeszélyesen kavargó és szóval nem is jellemezhető szeszélyes zsufoltsággal.

*