Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 24. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ · / ·
Romantikus téma realisztikus környezetbe helyezve. Borivó, anyagias és nyers modorú vidéki emberek között a felelőtlenül repdeső, impulzusokkal élő költő, aki a dal varázshatalmával hódítja meg a lányt. Környezetéből kinőtt lány, aki tudatával szeretne benne maradni a környezetében, de a költő szavára kirepül belőle. A költők naiv illúziója a dal csodájáról, mely le tudja győzni az élet realitását. Végeredményben a troubadur és várkisasszony ősi témájának modern változata. Az író azzal akarta közelebb hozni a mai közönséghez, hogy mai levegőbe helyezte és prózában írta meg, holott akkor kerülne hozzá közelebb, ha a belső stílusának megfelelő irreális vagy legalább is történeti milieuben folyna le.
A stílus kevertsége a darab szervi betegsége. A két ellentétes elem, a romantikus és reális sehogysem tud összekeveredni, az egyik különvált marad a másiktól és ezért egyiknek sincs igazi élete. Ezért nem látja az ember csaknem a végső fordulatig, mit akar a főszemély, a költő. Hogy ő nem tudja, vagyis nem előre megfontolt terv és cél szerint teszi, amit tesz, az nem volna baj, de mi nézők sem látjuk s ez végzetes. nincs a költőnek határozott alakja. Az első felvonásban viselkedése, beszéde felelőtlen léháskodásnak tünik fel, nem érezteti sem költő voltát, sem szenvedélyének mindent legyőző lobogását. A szavak sincsenek úgy a szájba adva, hogy meggyőzzenek s különben is a szavaknak nincs súlya a drámában, ha nem pontosan megrajzolt alakból jönnek. Mi látni és tudni akarunk, cselekményben megismerni az alakot, nem elhinni, amit beszél. Ez a költő az első felvonásban, meg kell vallani, meglehetősen kevéssé rokonszenves, az ember szimpátiája inkább a nagyon is prózaian számító, de becsületes szándékú vetélytárs felé fordul. Hol az érdeklődés, ha az ember nem a főhősnek «drukkol»?
A második felvonásnak van egy néma szereplője a költőn és a leányon kívül: az ajtó, amely a két szerelmest elválasztja. Ez az ajtó a realítás, a józanság és konvenció jelképe s a cél az, hogy a poézis hatalma áttörje. Elgondolva szép ez, de kétséges, hogy drámai-e. A helyzet, ami belőle származik az, hogy a költőnek nincs szerepe, csak szavai vannak. Az egész hosszú duetten át egy fél lépést nem jut tovább a cselekvény és a költő nem tehet egyebet, mint százféle variációban folyton azt mondogatja a lánynak, folyton azonos temperatúrájú esengéssel, hogy nyissa ki az ajtót. Amiket mond, az hol valóban szép, egy poéta leleménye, hol erőltetett játék a szavakkal, de semmi lényegeset nem tudunk meg belőle a költőről. A szárnyaló vers, amelyet elmond, igazán szép, mint szinpadi szavalmány hatásos is, de nem lobog ki egy kellően leszült atmoszférából s ezért nincs meggyőző ereje. Mennyivel drámaibb és feszültebb volna az egész jelenet, ha a két szerelmes tudta nélkül legalább a végső részét végighallgatná egy néma harmadik személy, a vőlegény! Sűrűbbé válna az egész levegő, cselekménnyé válna a lírizálás. Egy szó változtatás nélkül megváltozna az egész jelenet drámai értéke. Megvallom, ezt én vártam is, miután a vőlegény már az első felvonásban gyanakvással nézte, hogy a költő mindenáron a menyasszonya melletti szobában akarja az éjszakát tölteni. Ehelyett az író külön is szükségesnek látja bizonyítani, hogy az éjjeli beszélgetést nem hallgatta ki senki. Pedig ez a jelenet az egész darab magva, ezért íródott minden, ez volt az író tulajdonképpeni mondanivalója. A többi mind csak keret, kiegészítés. S itt omlik össze minden, mert kiderül, hogy a darabban nincs dráma, az elgondolás és a megalkotás lírai és nem színpadi természetű. A harmadik felvonás is mennyivel feszültebben indulna, ha a vőlegény már kezdetekor tudná az éjszaka történteket! Színigazgatók, dramaturgok, rendezők szeretik a darabokat össze-vissza szabdalni, átalakítani, - csodálom, hogy itt nem jutott eszükbe, mikor alkalmuk lett volna a darab gerinc-jelenetébe egy kis drámát vinni.
Szinte furcsa, hogy ennek a lírailag elgondolt és lírai költő - jó költő! - kezétől származó darabnak legjobb részei a realisztikus milieu-rajzban vannak. A falusi urak, a rizstermeléssel spekuláló földesúr, a szófukar jegyző, a borissza végzett földesúr boros hangulatú beszélgetéseiből levegő árad és a három alak reliefje kidomborodik. A dikció némi túlzottságokat leszámítva szép, sokszor poétai lendületű, az egész darab disztingváltan van megírva. Nem az író tehetségén, hanem szerkesztési hibáin múlt, ha nincs meg az a sikere, amelyre számítottak.
Az előadásból teljesen csak