Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 24. szám · / · FIGYELŐ · / · FRANCIA IRODALOM

François Gachot: JEAN GIONO

Amikor a gép uralma, az ipar és az üzletiség már-már egész társadalmi és szellemi életünket elnyeli, semmi sem emlékeztet jobban spontán az igaz embervoltunkra, mint egy-egy tiszta, friss fuvallatt a falusi mezőkről, egy mély hang a világ szivéből, telítve népi legendákkal, egyszerű s naiv érzelmekkel, közvetlen és erőteljes ösztönökkel. Minden esztétikán túl, ez ád ma olyan értéket a svájci Ramuz, az auvergne-i Henri Pourrat, vagy a provance-vidéki Jean Giono műveinek. A vidéki vagy regionális regényirodalom, minden gáncs és gúny ellenére, egyre nagyobb tért hódít a francia írók és olvasók között. A közelmúltból idesorolhatjuk Barrčs, sőt Proust némelyik művét is, s nincs ma olyan francia vidék, amelynek ne volna epikusa a legújabb írógárda tagjai közt. Mauriac Bordeaux környékéhez hű, Chardonne és Alphonse de Chateaubriant a nyugati tájakon van odahaza, André Chamson a Cévennes-ekben, s a legifjabb, Jean Giono, a Provence ama tájékán, amely a Durance folyó két partján magas dombokon terül el, s amelynek erdeit és patakjait állandó szél borzongatja. Már első könyve, Colline is érezteti ezt a földszagot, főkép ama állandó és szinte testi együttélés révén, amely Gionot s elődeit több nemzedék óta a földhöz köti. Szinte nem is írja le a kivüle eső dolgokat, csak hangot és ritmust ád a benne élő képeknek s tökéletesen beolvad a környező természetbe. Stílusa a paraszti beszéd költői megnemesítése, e beszéd sajátos szüneteivel, ismétléseivel és hasonlataival s amely mintegy a forrásvíz tisztaságával és természetességével folydogál. Második könyve, Un de Baumugnes, egy vén földmíves meséje, barátjáról és a lányról, akit együtt keresnek és mentenek meg, - nem annyira e három ember, mint inkább a tanyák, a rétek és a föld élettörténete, a hegyvidéki némáknak csodaszép legendájával, akik harmonikájuk révén közlekednek egymással és «akiknek muzsikája meggyógyítja a földi lények szívét». A növények és az állatok közvetlen közelségben élnek itt az emberekkel, valami öntudatlan panteizmusban, ami ebben az atmoszférában, a dolgoknak természetes és egyben csodálatos rendje. Ugyanaz a közvetlenség harmadik s legújabb könyvében, a Regainben, egy kis hegyvidéki falu kihalásának s újranépesédésének történetében. A legmindennapibb tények itt valami mítoszi fényben fürödnek. A vén olasz parasztasszony, aki magánya keservében káromolja, majd kiengeszteli a Mária-szobrot, a falu rég összedőlt templomának e maradékát, s aki eltűnik nyomtalanul, hogy asszonyt szerezzen eddigi gyámolítójának, a kihalt falu egyetlen férfijának, - úgy kísért végig e könyvben, úgy csalja a völgyi lányt s úgy áldja láthatatlan az új nászt, mint a mesék vén tündére vagy a régiek házi istensége. A magára maradt férfi, aki tavaszi részegségét vérengző rókaölésbe fojtja, úgy csap le a völgyi lányra, mint mindnyájunk őse, a barlanglakó, hogy szerelmet, családot, otthont és nyugalmat leljen párjában. Költészet, vad és mély költészet lélekzik Giono könyveiben, s alakjainak élete, bátorsága és őszintesége oly meggyőző, hogy a huszadik század civilizált városlakóját szinte kibékíti egy percre önmagával és az emberekkel.