Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 24. szám · / · FIGYELŐ · / · FRANCIA IRODALOM

Gyergyai Albert: CHARLES DU BOS

Mint annyi sok új névre, amelyeket először oly nehéz, vagy oly mindegy megjegyeznünk, a Charles Du Boss-éra is Osvát hívta fel nálunk a figyelmet, egy remek Baudelaire-tanulmány révén, ezelőtt nyolc-kilenc évvel, A Revue de Geneve-ben, ahol e szorgos csillagásznak a felfedezése örömén túl minden igaz kedvére, egyéni és kritikai kedvére lehetett: a baudelaire-i egyedülvalóságnak, mint egy leitmotívnak hangsúlyozása, a baudelaire-i életsorsnak, az önromboló meditálásnak elemzése s főképen az áthatóan nemes és választékosan gyöngéd hangnem, Charles Du Bos-nak azóta is legtermészetesebb hangneme. Akkor, bár túl volt a negyvenen, önálló kötete még nem jelent meg s szűkebb baráti körén kívül kevesen ismerték az irodalomban. Azóta, mintha csak kárpótolni óhajtaná mind magát, mind pedig híveit, évről-évre új kötettel támogatja növekvő hírét, amely máris a legelső francia kritikusok közé sorolja. Kritikus? a szó oly szegény, oly gyanús és elnyűtt, oly egyforma bélyegként nyomják egy Sainte-Beuve és egy Frédéric Lefevre, egy Gyulai és egy Szana Tamás munkásságára, - hogy csupán a hallottaknál és az idegeneknél maradjunk, - amellett ma annyira a jelenben, az aktualitásban keresi létjogát, hogy a Du Bos szépprózáját, bár írókkal, képekkel, muzsikával, műélvezettel, egy szebb és jobb világ valóságaival szinte blaszfémia volna ebbe a kategóriába kényszeríteni. Mennyivel jobban illik hozzá barátjának s lelkirokonának, Rudolf Kassnernak szava, a «platonikus», - nemcsak mert minden kis írása az eszmék tiszta játékát, fényét és méltóságát tükrözi, hanem mert sorsát, pályáját, külső és belső életét is a plátói ideák vezérlik, időtlen és megható szigetképpen a ma szennye és szomorúságai között. A jólétet s a szépségimádatot elődeitől kapta örökül és míg egyik távoli ős, a XVIII-ik századik Du Bos abbé, a praeromantikának adott új esztétikát, anyai nagyapja révén annak a brit szellemiségnek az örököse, amely ezelőtt félszáz évvel praerafaelita ábrándokat iparkodott átplántálni Angliába. Negyvenéves koráig csak tanult, gyűjtött, utazott és álmodozott, német egyetemeken, olasz múzeumokban, angol és francia könyvekben, mint például Bergsonon, vagy Walter Pater «Marius»-án; s járt egyszer nálunk is, Budapesten, ahol egy már akkor tervelt s ma is, sajnos, tervnek maradt Botticelli-könyvhöz nézett új anyagot, s ahol, Botticelli helyett, felfedezte Vermeert és Giorgionét, ma is legkedvesebb festőit. Naplója (Journal, 1908-1928), melynek pár töredékét, főképpen Gide unszolására, csak tavaly bocsátotta közre s amelynek elemzőereje, vagy Du Bos mondaná: «auto-kritikája», Amielnek méltán csodált naplójára emlékeztet, kedvelt olvasmányain kívül s hitbeli fejlődésével a háttérben, főkép első nagy problémáját, az ábrándnak aktussá, az élvezetnek kifejezéssé válását tárja elénk. Misztikusok ösmerik csak az áhítat ama fokát, ahol a hívő az istenséggel olyannyira egybeolvad, hogy hitét az ima helyett a révület csendje tudja csak kifejezni. Ugyanúgy a műélvezet climaxa: a hallgatás, amelyhez képest a legszebb szó is közhely, - s mi sem bizonyítja jobban Du Bos önfeledt szépségkultuszát, mint hogy e ritka problémát, mintegy önmaga rovására, a legteljesebb mértékben átélte. Mikor aztán, naplója mellett, írni kezd témáiról és olvasmányairól, mintha csak túláradó áhítata vájna magának medret a közlésben, olyannyira telített, sokízű s szinte lelkendező minden, ha még oly sebten odavetett «jegyzete», sőt mondata. Két önálló könyvén kívül, amelyek közül az egyik, Byron et le Besoin de la Fatalité, a romantikus lélekrajznak legmagvasabb terméke, a másik meg, Le dialogue avec André Gide, egy szellemi párviadal közvetlen és kronológikus megrögzítése, legszebb és legjellemzőbb írásait szerényen Approximations-nak címzett négy tanulmánykötetében találhatjuk. Mi jellemzi ezeket a «jegyzeteknek», «nézeteknek», «meditációknak» vagy «bevezetéseknek» szánt «megközelítéseket», - mi különbözteti meg őket a napi, vagy akár a magasabb kritika termékeitől? Először is a szeretet: Du Bos sokszor idézi és még többször gyakorolja «the noble pleasure of praising»-et, a magasztalás nemes örömét, s szeretete, egy arányban az író vagy a téma nagyságával, hol csak gyöngéd s udvarias tisztelgésben merül ki, hol meg szinte mámoros okfejtésekig hevül, mivel, mint Stendhal mondja egyhelyt, más hibáját megérezni korántsem jelent még talentumot, viszont, mint Du Bos maga írja, minden szellemi életnek egyetlen forrása: a lelkesedés, amely bizonyos természeteknél egyet jelent az élet-érzéssel. Amikor ír, mint naplójában mondja, semmi, csak témája él a számára; minden más: látatlan és halott, jobban mondva minden más csak nyersanyag és csak eszköz e téma megvilágítására. Eszméi egész sorokban sarjadnak egymásból, szaporán, s minden bőségük ellenére mintegy csak ígéretei az utánukjövőknek. Képei, merész párhuzamai - egy Bergson-mű s egy Corot-táj, a Gide Symphonie Pastorale-je s a Baldovinetti Madonnája között - roppant érzékenységének s határtalan receptivitásának bizonyságai. Idézeteit úgy alkalmazza, mint egy aranymíves az ékköveket s nem tudjuk, mint csodáljunk bennük inkább: szépségüket, találó és világító voltukat, vagy a teljes összhangot az anyag és az ékítmény között. Jellegzetes mondatai, hosszú és bonyolult lélekzetvételükkel, a legelső olvasásra inkább labirintusoknak tetszenek, holott «megközelítések», utak, tele tanulsággal és árnyalattal, mint egy gazdag szőlőhegyben, ahol minden lépésre más-más gyümölcs mosolyog ránk s ahol minden kerülőnél pihenő vár ránk és kiút, a bolyongás befejezésére. Olykor nemhogy elérné célját, hanem mintha túllőne rajta, - oly pazarul osztogatja képeit, kapcsolatait és problémáit, hogy aztán oda is juttasson, ahol nincs mit keresniük. De az ilyen mértéktelenség mintegy a gazdagság váltsága s olyan ritka erkölcsi és szellemi tulajdonság, hogy talán erénynek is beillene. Mint szenvedélyes gyűjtő, akinek keze, hangja és tekintete egyformán és egyszerre mutatja és magasztalja kincseit. Du Bos is, mihelyt szívéhez nőtt témái kerülnek szóba, csak úgy ontja érveit, eszméit és észleleteit, szellemi szenvedélyének már-már testi tanuságait. Aki látta otthonában, Versaillesban két lépésre a parktól s szemben La Bruyčre-házával, sosem felejtheti el áthatóan kék tekintetét, arcának szinte fájó átszellemültségét s főképpen káprázatos társalgását, amely az értelem minden szintjén, Európa minden kultúrájában s az emberi érdekek minden egyes szférájában éppoly otthonosan mozog, mint könyvei, műtárgyai és utiemlékei között. Egy-egy alig megpendített s félénken megfogalmazott témát azonnal magához ragad, hogy elmélyítse s miután, mint hangszerén a művész, minden elemét kibogozta s minden lehetőségét kipróbálta, úgy adja vissza hallgatójának, mint egy teljes zeneművet, hangszerelve, tagoltan, ragyogó variációkkal. Ugyanez a közvetlen és kiapadhatlan eszmebőség az igazi, a közismert, a «nagy» Du Bos-tanulmányokban, mint amilyen a Stendhalról vagy Mérimée-ről, a Valéry-ről vagy Pascalról szóló. Mindegyikben alig egy-két motívumot fejteget, viszont minden szempontból és százféle megvilágításba, akár egy szín vagy egy leitmotív mind újabb és merészebb modulációit: Stendhalnál a Rouge et Noir «nagy lélektani mondatát», Pascalnál a Pensées-nak «telített és meztelen» nyelvezetét, Mériméennél a novellák elbeszélőtechnikáját, Valérynél a két Leonardo-essai kor és stílusbeli különbségét, oly magasra lendítve ezeket a látszólagos részletkérdéseket, hogy onnan egyszerre belássuk e nagy alkotók és alkotások mélyeibe. Legjobb lapjai varázsa olyan, mint a kamarezenéé: ugyanaz a technika s ugyanaz a hangulat, a motívumok csekély száma, a keretek kiszabta tömörítés. A részletek egymásból ömlő és dallamos szervessége s köröttük, mint egy atmoszféra, az a tiszta és könnyű kedv, ami csak a muzsika és a szellemvilág előjoga. Legújabb s talán legszebb műve, a Baudelaire vallomásaihoz írt bevezető, egyéb ragyogványai mellett egy új hanggal, a hit hangjával is gazdagodott. Nem minthogyha Du Bos is ama nálunk sem ismeretlen neofitákhoz tartozna, akiknek túlságosan hangos vagy nagyon is kenetes manifesztációit inkább a feltünési vágy, mintsem a kegyelem diktálhatja: a morál, a muzsika, a tiszta eszmék kedvelése megannyi rejtett úton át vezethette arrafelé, ahol az olykor meddőnek vagy céltalannak látszó rajongás célt, hivatást és tartalmat nyer s ahol, Marebranche szava szerint, éppúgy együtt vannak a lelkek, mint akár a testek a térben. Itt, a Baudelaire-tanulmányban, kronológiai viták, filológikus okfejtések, párhuzamok, elemzések, minden: költészetté és imává válik; levelekből, töredékekből, ellentmondó tanuságokból mintegy lépésről-lépésre fejti ki a szenvedő Baudelaire-t, lehántva róla, remegő kézzel, a tagadás, a kétkedés, az ellenkezés burkait. S amikor - lábújjhegyen - odáig jut, ahol, Bossuet szava szerint, «a világ, mint egy csalfa barát, életünk közepén hágy magunkra» s ahol a lázadó Baudelaire imádkozó Baudelaire-ré tisztul, a du bos-i elemzőművészet s egyszerűbben: az elemzőművészet, mintha csúcspontját érné el s önön korlátait múlná felül. A négy fal közé zárt kamarazene templomi muzsikává tágul, a próza mögött felejthetetlen baudelaire-i verssorok cikáznak, Bossuet búgó mondata mintegy az Evangéliumot visszhangozza, - s az egész stílus-szövevény, s tudás, az elmeél, a szépérzet és az áhítat egybeolvadása, mintha csak a Caésar Franck Hárfás Miséjével versenyezne, amelyben az énekszó, a cellók s az orgona harmóniája állandóan gyöngyöző hárfahangokkal tör az ég felé.