Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 24. szám · / · FIGYELŐ · / · Fordítások
Stevensonról írt tanulmányában Marcel Schwob két jellemző kifejezést használ: imagination romatique és discipline classique. A két terminus keresztezésében ugyan nem lehet még megtalálni Stevensont, de segítségével helye pontosan megállapítható az angol irodalomban. A romantikus képzeletnek és klasszikus fegyelemnek Angliában több évszázados tradíciója van. Csak a legutóbbi évek íróit véve elő, mindjárt Stevenson előtt ott Poe és mindjárt utána Conrad. A tárgy ugyanaz: a kaland. De Foe, Marryat, Scott, Doyle örökös tárgya. Csak az angol képzelet tudta megalkotni Robinsont, Sólyomszemet, Dupint (minden detektívregény ősét), Sherlock Holmest, vagy Marlow kapitányt, Conrad «Chane»-ének remek alakját. De a forma is ugyanaz: a nyugodt, elegáns, tiszta próza. Néhol szárazabb és krónikaszerűbb (De Foe), néhol díszesebb és líraibb (Scott), néha szigorúbb és elvontabb (Poe), Stevenson tárgya is a kaland és formája az elegáns próza.
«A ballantraei földesúr» (The Master of Ballantrae), amit most magyarra lefordítottak, Stevenson legkitűnőbb művei közé tartozik. Nem olyan szabad és játékos, könnyed és érdekfeszítő, mint a «Kincses sziget». sokkal több benne a reflexió s a mese tempója nem állítja el az olvasó lélekzetét. A súly megoszlik az elbeszélés módja és a lélekrajz között.
A lélektani feladat, ami elé az író állította magát, nem könnyű és nem egyszerű. A regénynek két hőse van, két testvér: James és Henry Durrie, skót főnemesi család sarjadékai. James kalandor. Vakmerő, esztelen, keményszívű, önző és gonosz. Földreszállt fekte démon. Lángeszű gazfickó. Henry puha, békeszerető, nemes, engedékeny, önfeláldozásra hajló lélek, egy kicsit langyos, de kedélyes és jósága mindent igazol és mindvégig rokonszenves.
Az elbeszélés a két hős küzdelme, illetve a regény első részében James oktalan, embertelen és kíméletlen ténykedése. Már-már megfojtja öccsét, amikor Henryben is felébred a gyűlölködő állat, A második részben szembeszáll bátyjával, fölveszi vele a harcot s küzd vele egész addig, amíg a sors mindkét testvért ugyanabban az órában némítja el.
A teljes tárgyilagosság: Jamest és Henryt egyforma valószínűséggel megrajzolni. Az elbeszélő nem oszthat igazságot sem jobbra, sem balra. Nem foglalhat állást egyik mellett sem, nem lehet részrehajló. James ördögi gonoszságát éppen olyan biztosan és reálisan kell bemutatnia, mint Henry lágy, önfeláldozó jóságát. Stevensonnak való feladat. Tárgyilagosnak lenni, mint maga az élet, felruházni a gazfickót csodálatraméltó éles elmével, férfias bátorsággal, vonzó nagyvonalúsággal, de a jót türelemmel, belátással, szelídséggel. Nem lehet eldönteni, hogy melyik emberi jellem készebb és melyik művészibb. «Egyformán, mesteri kézzel kelti életre - írja róla Lalou - Silver kapitányt és a szegény Keawet, a Ballantraei földesúr ellenséges testvéreit és Dr. Yekillt vagy Attwatert.»-
Stevenson valószerűsége, lélektana, realitása nem a naturalizmusé, azaz nem az úgynevezett valóságos életé. Az igazi realizmusról írt tanulmányában (The True Realism) érdekes módon fogalmazza meg azt a gondolatot, hogy a művész realitásának semmi köze sincs a valóságos élet realitásához. A művészet realitása: örömet ébreszteni. Az irodalom sem tehet mást. A módszer: a nyelv. Egy neme a muzsikának. De mindenesetre «harc a tárgy ellen, a látóideg halála». Örömkeltés a nyelv segítségével. Az a költő, aki olvasójának örömet szerez, megnyerte a csatát. Aki nem tud örömet szerezni, az hiába «reális», hiába mutatja be a valóságot, hiába «képszerű», legfeljebb tudós, vagy ujságíró, írhat szakmunkát, vagy riportot, se sohasem fog költőileg valóságként hatni.
Az elmélet «A ballantraei földesúrban» fényesen igazolódik. A regény olvasása közben, annak ellenére, hogy «romantikus», sohasem bukkan fel a valószínűség, vagy valószerűtlenség kérdése. Örömet szerez és az ember elfogadja úgy, ahogy van. Elfogadja Henryt akkor is, amikor nyugodt, szelíd. Akkor is, amikor először felébred benne a harag és türelmetlenség és először száll szembe bátyjával (ez a regény legbravúrosabb és lélektanilag legérdekesebb része). Elfogadja akkor is, amikor félőrülten, de mindenesetre megzavart aggyal Amerikába megy s ott veti rá magát a már akkor meggyengült és elaggot ellenfelére. De elfogadja Jamest is, mint kalózkapitányt, mint hadvezért, mint gyilkost, árulót, játékost, aki még sajátmagát sem veszi komolyan s életének döntő vagy-vagy-ait a feldobott pénz fej vagy írás eltalálásától teszi függővé s így «mutatja ki megvetését az emberi értelem iránt».
A két főalak mellett a hű szolgát, Mackellart, az asszonyt, az öreg lordot, Burke lovagot, Secundra Dasst ugyanabból az anyagból gyúrta. Vannak ilyen emberek? Lehet, hogy vannak, lehet, hogy nincsenek. Nem fontos. Örömet szereznek.
Stevenson stílusának eleganciája és nemes szépsége a fordításon is átüt. Házsongárdy Gábor, a fordító, több helyen magyartalan, de néhol csaknem eléri Király György «Kincses sziget»-fordításának színvonalát.
A korrektúra felületes: a sok bosszantó sajtóhibát el lehetett volna kerülni.