Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 24. szám · / · FIGYELŐ · / · Fordítások

Farkas Zoltán: A GONDOLAT HŐSEI
Will Durant könyve, fordította Benedek Marcell - Dante-kiadás

A amerikai civilizáció áldásai, melyeket Duhamel olyan gyilkos szatirával jellemez, mindjobban átcsapnak mihozzánk is: most íme egy új és valóban furcsa termékét mi is ünnepelhetjük. Durant népszerű filozófiatörténete ez, melynek fordítása művelődni vágyó közönségünket a gondolkodás nagy eredményeivel és hőseivel kívánja megismertetni. Előszava azt ígéri, hogy emberibbé akarja tenni a tudást, mert egyes kiemelkedő egyéniségek köré csoportosítja a spekulatív gondolkodás történetét, de kevésbé jelentékeny alakokat kihagy, így a Sokrates előtti filozófusokat, nem törődik a sztoikusokkal, Epikuros körével és az egész középkori filozófiával sem, tehát kiszakítja a gondolkodás történetéből még Szent Ágostont és Aquinói Szent Tamást is. A bevezetésben, mely az amerikai merész naivitásnak valóságos tárháza, ékesszólóan bizonyítja, hogy a filozófia nem is olyan haszontalan valami. Kivéve az ismeretelméletet, melyre határozottan haragszik.

Négyszázhatvannégy oldalon, ami elég nagy terjedelem, a gondolkodás történetének eképpen fölötte hiányos, sőt torz vázlatát kapjuk, amelyből minden átmenet hiányzik. De a szerző bőven kárpótolja az elmaradtakért az olvasót. A regényes életrajz stílusában jellemzi a filozófusokat és valóban nagyon mulattató, hogy Schopenhauer kutyájáról és hasonló kedves intimitásokról összegyűjti mindama bájos adatokat, amelyeket korunk hírlapjainak «Különféle» rovatából félig-meddig úgyis ismerhet már a szorgalmas ujságolvasó. De nem lehetne azt mondani, hogy Durant könyve nincs tele egészen eredeti megjegyzésekkel és megállapításokkal. Akárhol ütjük is fel szellemes könyvét, pompás megjegyzésekre bukkanunk: Például: «A reaissance művészei, kivéve a zordon és majdnem protestáns Michelangelót, akinek ecsetje Savonarola szavainak visszhangja volt, sohasem törték fejüket erkölcsön és teológián, megelégedtek azzal, ha az egyház elismerte lángelméjüket, kifizette számlájukat.» « Schopenhauer okos pesszimista létére elkerülte azt a csapdát, melybe az optimisták belé szoktak esni: nem próbált tollából megélni.» «Itália hú maradt a régi hithez, a filozófia terén meglégedett Aquinói Szent Tamás Summájával», írja a derék Durant, megfeledkezvén a gonosz és kényelmetlen Giordano Brunóról.

A legszellemesebben azonban ott vitézkedik, ahol más összefoglalóktól még alig bejárt mezőkön száguld: a mai angol és amerikai filozófia területén. A Russelről, Santayanáról és Jamesről írt fejezetekben egészen szabadon öntheti ki egy jól öltözött és bizonyára pompásan golfozó gentleman filozófiai dilettanizmusát. Mert Durantnak csak az tetszik, ami rettentően világos és banális, ami óvakodik attól, hogy a tiszteletreméltó polgári tradiciókat megtagadja és felülemelkedjék a felhőkarcolók, a hangosan beszélő mozi, és a mindent sablonizáló amerikai civilizáció egyéb gyönyörűségein.

Lelkiismerete azonban mégsem egészen nyugodt. Könyvéhez melankólikus hangú befejezést írt, melyben bevallja, hogy «mi amerikaiak még nem tanultunk meg a magunk lábán járni, mert fiatalok vagyunk. De ha nehéz is önmagunkon túltenni s ha némelykor elcsüggeszt felületességünk, vidékiességünk, szűk látókörünk, bigotteriánk és éretlen türelmetlenségünk, jusson eszünkbe, hogy... Franciaországnak nyolcszáz év kellett alapítása és Montaigne között. Meggazdagodtunk és a gazdagság előjátéka a művészetnek. Először meg kellett gazdagodni, a népnek élni is kell, hogy filozofálhasson. Olyanok vagyunk, mint a fiatalemberek, akiket a serdülő kor hirtelen növekedése kilendít egyensúlyukból. De érettségünk hamarosan eljő, elménk egyensúlyba kerül testünkkel, kultúránk javainkkal.»

A könyv olvasója alkalmasint meg fogja állapítani, hogy ez a jóslat Durant esetében még egyáltalán nem következett be.