Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 24. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Tudomány és kritika

Joó Tibor: A MAGYAR ROMANTIKA
Farkas Gyula könyve - Akadémia

Erről a rég várt könyvről Turóczi József írt már a Nyugatban, de a mű nagy jelentősége és gazdagsága egyenesen kihívja a bővebb megbeszélést. Hiszen ez a könyv szinte korszakot jelez a magyar irodalomtudományban, mert ez az első mű, mely a modern szellemtörténet szempontjaival és módszereivel közeledik a magyar szellemi élet multjának nemcsak egyes alakjához, hanem egy egész korszak egységéhez. Az a nagy munka, a magyar szellem múltjának igazi felkutatása és kihámozása a mult század folyamán ráülepedett idegen porból vagy a pusztán adatközlésnek maradt - egyébként rendkívül becses, de nem elegendő - értekezésekből, mely korábbi szórványos kezdetek után a Minerva nyolc évvel ezelőtti megalapításával vette kezdetét, ennek az első összefoglaló műnek a megjelenésével fontos állomásához érkezett el.

A korszak, melyet felölel a legfontosabb irodalmunk történetében és csodálnunk kell a szerző erejét, mellyel racionális vonalakat tudott húzni egy annyira bonyolult és annyi hibás grafikonnal telefirkált képen, mint éppen a kérdéses félszázad története. Nem hallgathatjuk ugyan el két megjegyzésünket, ezek azonban egyáltalában nem «hibákra», hanem olyan mozzanataira vonatkoznak a könyvek, melyek részint a tárgy, részint a tudományos cél természetéből adódnak. Az egyik az, hogy még tökéletesebb lenne, lehetne a megértés, ha e korszakot megelőző időkről is volna egy ilyen szintetikus képünk. Ez a korszak ugyanis már folytatás, még szorosabb értelemben véve is folytatás, nemcsak úgy, hogy a történetben minden folytatása az előzménynek. Azonban Farkas Gyula a magyar romantika korát választotta tárgyul, tehát őt nem terheli mulasztás. Sőt ő bő visszapillantás keretében mindent elkövet, hogy a folytonosság, a kapcsolódás világossá legyen szemünk előtt. Mégis, szükség volna a két eredőnek, - a tiszai kálvinizmus és dunántúli katholicizmusnak, illetve kialakulásuknak - egy ilyen részletes rajzára és magyárázatára, mint aminő ez a mű a magyar romantika szintézisének kérdésében. A másik megjegyzésünkből szintén egy ilyen új irodalomtörténeti feladat bukkan fel. Ez a mű ugyanis a magyar romantikának, mint mozgalomnak a rajza, nagy freskó, melyen a kompozíció ritmusán van a hangsúly, az egész az, amire a kidolgozás irányul; részletek és főként az alakok éppen csak jelezve vannak, nem az egész énjük és nem éppen az énjük domboríttatik ki, hanem az világlik elő, mit jelentenek a mozgalomra nézve s mint típusok vagy képviselők, természetesen éppen individuális minőségük folytán. Azonban, mondom, nem az egyes alakok a tudományos feladat, hanem a mozgalom maga. A további munka feladata már most az egyes alakok arcképeit egyenesen a portréfestés szándékával megrajzolni és teljessé tenni azt az «ősök csarnokát», melynek egynehány darabja az utóbbi évtized folyamán elkészült már. Mondanom sem kell, hogy ez a megjegyzésem sem kifogás a Farkas Gyula műve ellen, hiszen ő ott nem arcképeket, hanem az egész mozgalom képét akarta adni. A túlzott részletezés itt csak ballaszt lett volna.

Farkas Gyula kutatásainak eredményeit Turóczi részletes ismertetése után szükségtelen újra vázolni, de nem árt még erősebben aláhúzni a magyar romantikának, mint a tiszai kálvinizmus és dunántúli katolicizmus szintézisének jellemet, úgy, amint azt a szerző látja, mert egyfelől alighanem teljességgel találó, másfelől legjellemzőbb a szerző álláspontjára, melynek igazolását a könyv fejtegetései szolgáltatják. A 163. lapon ezt írja: «Mint a villanyosságnál a pozitív vagy a negatív áram külön-külön értéktelen, együttesen azonban turbinákat hajtó alkotó erő, úgy a magyar nemzeti érzés is akkor jutott el maradandó alkotásokhoz, amikor nemzeti pesszimizmus és optimizmus, kínzó önismeret és bíztató öntudat, európai távlat és hazai rög forró szeretete a magyar lélekben egyesült.» Később: «Az új nemzedék abban látja költői hivatását, hogy a nemzeti lelket fejezze ki művészi formában és ezáltal a nemzetet az európai nemzetek sorába emelje. Így találkozik az új irodalomban a tiszai és dunai áramlat nemzeti tendenciái... Nemzetiség és európaiság szintézise, ez az új irodalom jelszava.» És végül a legmélyebb pillantás: «Kisfaludy Sándorék még csak ijesztgették a nemzetet a romlás képeivel, ők maguk el voltak telve hívó optimizmussal. Kazinczyék látták a nemzet szomorú helyzetét, de bíztak abban a filozófiai szellemben, mely a világ sorsát igazgatja. A romantikus nemzedék számára nincs remény, nincsen remény. De ez a vérré vált nemzeti kétségbeesés nálunk nem szült oblomovi nihilizmust. A halál tudatával harcra kel az élet ösztöne. Dac lesz úrrá a lelkekben, a lethargiát felváltja a cselekvés láza. Tenni, tenni, tenni - ezt kiáltja a romantikus nemzedék -, mert különben végünk van. Két fronton harcolnak egyszerre: saját lelkük reménytelen haláltudata és a nagy magyar közöny ellen... mindnyájan gyűlölik azt a hazafiságot, mely optimisztikus ködbe burkolja a magyarság előtt saját hibáit, mely tétlenül édeleg a mult képzelt nagyságán, gyűlölik a frázis-hazafiságot, mely kimerül nagy szólamokban... A romantikus nemzedék szívében van a haza, mint emésztő fájdalom, mint lobogó tűz, mely elégeti, felperezseli őket. Vörösmarty, Széchenyi, Bajza...: életük tragédiájának ez a csírája, nem Világos. ,Fény és homály az - mondja Kölcsey -, melynek nemzeti érzésünkben fájdalmas vegyülettel ölelkeznek.' Fojtogató pesszimizmus és sürgető alkotási vágy, ezek az elemei a romantikus nemzeti érzésnek, sajátos vegyület, egyéni magyar.» Ebben foglalja össze Farkas a magyar romantikának a szellemét, tehát egy sajátos lelkületet, mely a mult század második és harmadik tizedének a fordulóján született meg, mely idő a romantika kora volt európaszerte, innen ennek a magyar mozgalomnak is az elnevezése. De Farkas kimutatja, hogy ez egy egészen eredeti áramlat, sajátos alakulat és új, sajátos tartalmat ad ennek a terminusnak: magyar romantika. Ez könyvének legnagyobb jelentősége. Az ő terminológiájában a romantika általában nem valami határozott szellemi tartalmat jelentő kategória, formális és történelmi jellemű. A romantika országonként sajátos tartalommal alakult ki és erre vonatkozó utalásai becses útmutatások lehetnek a további kutatás számára. A magam részéről különös örömmel látom, hogy Farkas Gyula a magyar romantika szellemét ebben a heroisztikus hazafiságban ismeri fel és ezt egyénien magyarnak hirdeti. Nagyon megnyugtat a saját megfigyeléseim helyessége felől. Bessenyei «Tariménes»-éről írva, annak a véleményemnek adtam kifejezést, hogy ennek a magyar gondolkodónak a világnézete a heroizmus álláspontjából fakad és ennek az álláspontnak a nyomait egyre több magyar szellem formáján ott találom kutatásaim közben. Jellemző például, hogy hazánkban egyetlen filozófiai irány tudott iskolát teremteni és az éppen a német ideálizmus bölcselete, a heroizmus bölcselete. Ime Farkas Gyula is a heorisztikus nemzeti érzést egyénien magyarnak ismeri fel. S ez a heroisztikus nemzeti érzés éppen annak a mozgalomnak a szelleme, mely a magyar lélek szintézisét, tehát egészét, egységét valósítja meg. Úgy látszik, itt valóban a magyar szellem virtusáról, központ eleméről van szó, ezért bukkan lépten-nyomon elénk a heroizmus sokféle formában. A magyar történet és kultúra filozófiájának egyik feladata lesz ezt a kérdést megvizsgálni, eldönteni, e heroizmus alapjait és okait kikutatni. De az anyagot a történelmi tudományok szolgáltatják elsősorban a néplélektan mellett. És Farkas Gyula könyvének legnagyobb jelentősége éppen az, hogy nem pusztán «irodalomtörténet», nem merőben egy irodalmi mozgalom mélyéről a magyar szellem arculatát és sorsát idézi fel.

Végezetül szeretném még egy meggyőződésemet leszögezni. Egy ponton nem tudom Farkas álláspontját elfogadni. Arról ír, hogy «a magyar tudomány idegen, főleg német minták után fejlődik ki», s ezt azzal magyarázza, hogy «a magyar nem elmélkedő természet». Rámutat, hogy az irodalmi elmélkedésnek nem volt hagyománya. Ez szent igaz. Azonban csak annyit jelent, hogy nem volt iskolázott és folytonos elmélkedés Magyarországon. De hogy a magyar mennyire igenis elmélkedő természet, arra a legjobb bizonyíték éppen maga az egész irodalmi felújulás, mely egyenesen elmélkedésből, racionális belátásokból fakadt fel. Eredete egyáltalában nem spontán költői ösztön, hanem meggondolásból, belátásból született szándék, melynek, mondhatni, az elmélete - bármily kusza, rendszertelen nemzetpolitikai, kultúrpolitikai s ezek alapjául szolgáló történetpolitikai és történetfilozófiai refleksziók legyenek is - hamarabb született meg, mint a művészi gyakorlat. A magyar szellemi életnek hosszú ideig nagy költői nincsenek, de bővelkedik a kitűnő gondolkodó főkben. Ezek a férfiak valóban nem a nyugateurópai tudományos formákban fejezték ki gondolatukat, de ez mit sem határoz. Az elmélkedésnek nem csupán egyetlen formája lehetséges. Erős a meggyőződésem, hogy a régi, hagyományosnak mondható vélekedés, hogy a magyar nem elmélkedő fajta, voltaképpen indokolatlan előítélet, melynek legmélyebb forrása nyilván nem más, mint az, hogy a magyar gondolkodás története még annyira sincs felderítve, mint a költői irodalmunk múltja. Ha egyszer a kutatások itt is előre haladnak, akkor ez a babona is megszűnik, mint az a másik, hogy a magyar romantika egy külföldi mozgalom egyszerű kópiája, amit éppen Farkas Gyula űzött ki e könyvével végkép a tudomány mezejéről.