Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 24. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Regény és széppróza

Kardos László: A SZÁRNYAS EMBER
Oláh Gábor regénye

1. E könyv az öt évvel ezelőtt megjelent A táltos fiú folytatása, középső része egy regénytrilógiának, melynek befejező szakasza az Új Evangélium lesz. A szárnyas ember meséje jobbára a fővárosban játszik, századunk első évtizedében. Hőse egy költő. A regény tartalma: egy költő indulásának és beérkezésének rajza. Hasonló témát írt meg Oláh a Szegény magyarok-ban is.

2. A trilógia első tagja, A táltos fiú, Oláh Gábor legjobb regénye volt. Az író ott a naturalizmus nyers foltjaiba a népi humor aranyát csöppentette. A kis ostorosgyerek bús istálló-életében a népmesék hangja dúdolt, «élet» és «költészet» mesteri arányban keveredett. A szárnyas ember-ben nem zeng tovább a szerencsésen megütött hang. A népmese muzsikája helyett itt egy fantasztikus és feszült zene különös hangjait halljuk. A táltos fiú-ban minden élt. A régi Debrecen sara csakúgy cuppogott a tagbaszakadt fuvarosok bakkancsain s a zsúptetős viskók udvarairól kiszaglott a fülledő trágya. A szárnyas ember nem él. Itt operai hősök harsognak és trilláznak fényes díszletek között.

3. A színtér káprázatos színpad, az alakok csillámló, zenélő bábok. Mindent állandó, erős reflektorfény süt, mindenki föl van csigázva és valami páthoszban remeg. A költő fantáziája irreális fénnyel önti el a dolgokat, a legprózaibb tárgyak, a legtriviálisabb mozdulatok és jelenetek is ünnepi ragyogásban tünnek elő. A hasonlatok bűvös lámpáinak fényében csillog a világ. E költőnek minden olyan, mint az antik templomok oszlopai, mint a bimbók kibomló pompája, mint az égbolt szikrázó csillagtábora. Zengő, bíbor, bársony és arany - ezek a kedves szavai. Ez a képzelet csak pillanatokig bír a földön maradni: egy belső erő minduntalan az álomi túlságok egébe röpíti. Külön gravitációs törvénye van: nem vonzza a föld. Emberek, tárgyak és történetek valami délibábszerű, örök lebegésben vannak. Arany János azt mondotta, hogy a magyarban, ha a fejére áll is, mindig marad valami reális. A szárnyas ember költőjére a fordítottja áll: legrealisztikusabb perceiben is van benne valami valószerűtlen. S a baj éppen az, hogy ez az állandó magas hang és folyton ömlő dekoratív elemek végre is egyhangúvá teszi a könyvet. A láz csak akkor perzsel, ha itt-ott csap ki a lapokon, de ha szakadatlanul izzik, végül föl se vesszük. Nem hiszünk benne. Nagyon nehéz probléma ez az Oláh Gábor számára, mert ő éppen akkor van elemében, ha kedvére föllenghet s kedvére tékozolhatja lobogó, szép szavait. Néha nyilván maga is soknak - s ép ezért olcsónak - érzi ez untalan «szárnyaló szépséget» szemmelláthatólag küzd ellene, igyekszik egyszerű és prózai lenni. Ilyenkor azonban többnyire félszeg.

4. A kompozíciót a reflexív és fejtegető elemek zsúfolása bontja meg. Ezek önmagukban gyakran élvezetesek és becsesek (például a spanyol, olasz, francia, angol nyelv ízeit impresszionista ötletekkel kóstolgató miniatűr esszé igen fínom), de nem sajátosan regényi értékek. Nem az a gazdag, keletiesen díszes, lírai nyelv sem.

5. A tündöklő képek, izzó szavak és mámoros tirádák halmazából nem kerekedik igazi regény. A kor levegőjéből egy lélekzetrevalót sem szívhatunk, a szereplők közül egyikkel sem kerülünk személyes kontaktusba, az olvasás csak fülünk és szemünk élménye marad: fény és zene fárasztóan sok, monoton gyönyöre. S e hiányokért csak részben kárpótol a stíl egyénien tarka dagálya, a meseszövés fantasztikumba hajló romantikája s a kamaszálmok tüzeivel foszforeszkáló erotizmus.