Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 24. szám

SZABÓ LŐRINC: SZENTJÁNOSBOGÁR

Szent János férge, kis bogárka, te,
elhagyva füves éji fészkedet
porban s napban vergődsz, - megmentelek.
Mint zöld ékszer égtél a fekete
rét hajában, s hogy sápadsz most a napban!
Hogy tévedtél e sivár, köves utra?
Hová mégy, fény, a Fényben összezuzva?

Kis láng, agyam testvére, mondd, mi lenne,
ha nem az éjszakát szeretnéd?
Magad utját akarod s győzedelmét!
S lehetne másképp? Mondd, lehetne
hogy gyűszűnyi kis fényharangodat
eldobd s helyette elfogadd
alázattal az éjszakát, a titkot?

Lámpás lelkemmel csöndes esti réten
sokszor jártam én is, éjszaka, mint te,
magamba és a tájba veszve; szinte
megszólaltak a csillagok az égen;
tulvilág volt rajtam tul minden, és
jártam és néztem hátra és előre
s csillag volt amit értettem belőle.

Csak csillag, pár fénylő perc, nyugtalan,
magányos fény, amely megmagyarázott
egy-egy árva, elszigetelt világot
s mutatta, hogy ami körötte van:
titok, végtelen és választalan.
Én nem akartam, - ne legyen titok!
nem hittem el! S vártam, hogy jönni fog

csöpp fényem hős jövője, égi lángja,
különb, nagyobb s mégis testvéri lámpa,
mely tényt mutat és látszatot leleplez
s igaz tartalmat ad igaz kerethez,
valóságot a kisértetekért:
a titok csak agyrém volt, vértelen,
amig vártalak, arany Értelem.

S feljött a Nap. Mint agyat a megértés,
derengte át a hajnal az eget;
fátylait bontva már a csoda élt és
lett valóság, mindig meztelenebb
és igazabb és forróbb szerető:
ég s föld, magát cáfolva, magyarázott
s így építette újra a világot.

Nem kellett már sejteni, hinni. Most a
hegy hegy volt, síkság a síkság. A rend
kiteregette, szinte föllapozta
az élő ábrákkal dús végtelent:
föld s gyár! folyó s híd! egymásért, igen!
itt s mindenütt! - A látás mint tudás
zsiborgott kéjes érzékeimen.

Rest békében pihent bennem a táj,
tárgyak és formák lettek titkai;
de az új rendet meghódítva, már
mult is rögtön belőlük valami;
az új nevek mögül kisértetek
bujtak elő: a sok éji titok,
a tulvalág itt volt, az ragyogott!

Hogy ragyogott! Kiváncsi szemeimnek
oltotta éhét az új ragyogás,
de nemsokára láttam: e varázs
mámorában agyam csak ugy telik meg,
anyagtalanul, mint a testtelen
szivárvány hamvával a remegő
szinekbe hangolt üres levegő.

Tehetetlenül gyönyörködhetem,
ha kell, tovább is, - szépség van elég,
s élvezhetem a könnyek gyönyörét:
magamat! Mért csak ezt? ennyit? Agyamban
benne a világ, de megfoghatatlan;
Ész, mért vagy tűz és fény, megfeketedve,
isteni és isten számkivetettje?

Mindentudó Fény, mit érek veled?
Nem vagy testvérem? az vagy? Egyre megy.
Jobban értelek, mint az éjszakát?
Kívül vagyok rajtatok! És akár
te vagy rokonom, akár a homály,
kitaszitott agyam a hit
prédája már, rab, ott vagy itt.

Rabság az ész tudása, hite rabság,
s ha ronthatatlan dacu falakat
minden kételyből körbe maga rak,
ez a tömlöc sem védi, ez a vakság:
mért hinné el, hogy nem hisz semminek?
Hibákat látni: eljuthat odáig, -
de mi ellenőrzi az ő hibáit?

S bölcs, vagy bolond, ha teremt valakit, hogy
magának bírát és tükröt keressen?
Egy bilincs a kérdés, hogy: mért nevezzem
s: mért ne nevezzem Istennek a Titkot?!
Minden tévedés és minden igaz;
vak hitetlenségem is hihetetlen,
hisz hinni és nem hinni ugyanaz.

Éjben és napban, mint te, kis bogár,
világítom vándor világomat;
az éjszaka apró börtönbe zár
és a nap elhamvasztja lángomat:
Velem vénülnek s nőnek a csodák;
te mégy, s mit tudod, hogy vannak, hegyek,
ha már a domb is óriás neked?

Testvérkém, csupasz, ügyetlen bogár,
fénylő, fájó, eltévedt gondolat,
ugy sajnállak, hogy élsz, mint magamat.
De megmentelek, mintha összeroskadt
magányom tünne veled föld alá;
jobbat nem tudok tenni: eltaposlak,
s megyek tovább, vakon, valahová.