Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 24. szám
Bocsássátok meg egyszerű boldogságomat.
Itt ülök le-lehajló eperlombok alatt
egy utmenti kocsma udvarán, az ágak
az alkonyban lágyan meg-megverik vállam;
közöttük mintha most vonulna el végső
szélvésze sorsomnak, csendesül a szellő.
Csendesül csak arcom simitja még egyszer,
anyámra emlékszem s szinte hallom: nézz fel,
szava a hajdani kedvességgel reszket:
hadd csipegessem le pilládról a könnyet.
Ide-oda lengve, mint tétova tenyér
suhan asztalomra egy nyárvégi levél,
mintha a mult, a mult idők szenvedése,
rossz istenem nyújtná kezét békülésre.
Fölemelem arcom. A hegy mögött a nap
lebukott már, de a sötétlő ég alatt
a csúcs mögül egyre rószaszin fellegek
jönnek, mint régen várt, régtűl várt levelek,
mint egy messze testvér szép üzenetei,
ötét napok fényes magyarázatai.
Inditják az arcot békülő derüre.
Múlanak az évek. Könyökömre dűlve
a lágy estből nyugton nézek már elükbe.
Fejükön kosárral a puffogó porban
a hegyről itt lányok jönnek hosszu sorban.
Igy jönnek az évek is majd. Egyik tikkadt
szájjal, szegett fővel, másik rádkacsingat
s mosolyogva hosszú szőllőfürtöt kinál.
Itt az első csillag. Langyos szememen át
szivembe csurgatja csiklandó vigaszát.
Pezsdül a sziv s ami rajt' azelőtt seb volt,
a melegség mostan ottan bugyborékol,
ott ömöl legjobban... Lehajtom fejemet
a villogó remény, nyugtalan szeretet
futkározásától nehogy fölnevessek.
Mintha az ég mostan fizetné a szegény
népeket, harang cseng a falu közepén.
De szivesen szólnék mostan én helyette,
csengnének-zúgnának szavaim az estbe,
előbb tétován, majd önmaguktól lassan
bátorodva egyre-egyre hangosabban
a puszta határból csűggedten lépkedő
hasztalan fáradott cselédnépek felé.
Ó ti üres kézzel, de nagy nehéz szivvel
közelgő testvérek, más világ lesz itten!
pirkad már a jövő, siet már hozzátok,
egyszer csak recsegni kezdnek a határok
és leomló falak porfelleges résén
egy uj kor löveli kápráztató fényét,
igába tört népek, csodálkozva állunk,
pislogunk és lassan emberekké válunk.
Vegyétek hát nyári küzködéstek bérét
a jövendő vigan közelgő csöngését.
Tisztán hallom én már, tiszta hangon csendül
fegyver-ropogáson, jajokon keresztül
s közeledik egyre... a sok szenvedőnek
szeméből hirtelen elmulnak a könnyek,
mint a harmat, amely a káposzták szelid
levelein csurog és délre eltünik.
*
Igy alkonyul reám az idő, az élet
Kaposvárhoz közel egy országut mellett.
Künt az országuton napszámosok mennek
s ismeretlenűl is hangosan köszönnek.
Ahogy tovább lépnek, vállukon a kapa
a holdfényben mintha visszamosolygana.