Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 24. szám

KODOLÁNYI JÁNOS: ESŐLESŐ TÁRSASÁG [+]

Van ebben az új Móricz-kötetben három-négy novella, amelyet ha egymás mellé állítunk, lemérhetjük az író egész övrjét, az egész utat, amelyet a Hét krajcártól eddig a kötetig megtett. Mérföldkövek ezek az írások, jellegzetesek, tökéletesek s teljesen kifejezik írójukat. Egyik a Don című novellácska, másik a Nyájban, harmadik a Fogorvosnál, negyedik az Ebéd. Ha így egymás mellé állítja őket az ember, elcsodálkozik, mennyire távol esnek egymástól témában s mégis mennyire szorosan ugyanabból az életszemléletből származnak, mint más-másszínű mozaikdarabok.

Ha ezt a négy novellát kissé közelebbről megnézzük, nemcsak az új Móricz-kötetet jellemezhetjük, hanem magát az írót is, aki hosszú életművének úgyszólván négy alapszínét mutatja be akaratlanul is ebben a négy remek mozaikkövecskében.

*

A Don egy vizsla fotografiája, olyan fotografia, amilyet csak Tolsztoj adott a Karenina Anna egyik kutyafigurájában, a Laszkában. Ez a Don érző, gondolkodó, ravasz, hűséges, szenvedélyes és fölényes állat, s amellett nem lehet összetéveszteni például egy foxterrierrel, vagy bulldoggal, ez a Don tetőtől talpig vizsla. Én magam, mint kutya-ismerő, azt is hozzá merném tenni, hogy angol vizsla. Móricz leír egy fogolyvadászatot s leírja a kutyának a vadászhoz és a vadászathoz való viszonyát. Ez a leírás pszichológiai remekmű. Apró megfigyelések sorozatából szinte vázlatosan állítja elénk az állat - s egy bizonyos állat - karakterét, úgy, hogy az típus is, de egyén is. A beleélés szinte panteisztikus intenzitása emeli ezt a novellát Móricz legjellemzőbb írásai közé. A falusi ember növényekkel, állatokkal együttérző világa nyílik meg ebben a novellában s ez a lelkiség különbözteti meg talán legjobban Móricz Zsigmondot a modern magyar írás legtöbb alakjától.

Köldökzsinór ez, amelyet Móricz hosszú életén át sohasem szakított el s amely összeköti őt a magyar néplélekkel, a magyar paraszt kultúrájával: dalaival, táncával, kézimunkájával, sőt nyelvének legmisztikusabb s már csak a pszichoanalízis fínom műszerein lemérhető ösztöngyökereivel. Ebben a kutyanovellában benne van az a kapcsolat, amely Móricz műveiben közte és a természet között mindenütt megtálálható. S ez nem tudatos, filozófiai panteizmus, hanem primitív, ösztönös együttérzés s annyit jelent, hogy az író szemléletében ugyanazt a fontosságot tölti be minden szerves jelenség, akár növény, akár állat, vagy akár ember legyen is az. A Don-portré megrajzolásánál ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik, amelyekkel embereit ábrázolja s ugyanazokat az értékítéleteket alkalmazza, mint az emberi figuráknál. Ez jellegzetesen magyar népi tulajdonság s csak a szláv néplélek hasonló hozzá, a szláv érzésvilág, gondolkodás.

Ebben a Don-novellában van elrejtve mindaz az állatfigura; amely valaha Móricz kezéből kikerült. A feledhetetlen lóalakok, - ebben a könyvében is ír a lóról -, az Úri muri kutyái, a szántóvetők ökrei. A magyar paraszt szeretete s együttérzése állataival, - ez a Don. Olyan író munkája, aki Budapest világvárosi életében, irodalmi és politikai zűrzavarában, minden gondjában, a városi szellem minden hatásában sem szakadt el a tiszaparti kis falutól, a földtől, a természettől, a népétől. Egyedülálló jelenség ma, s mutatja, milyen mélyen gyökerezik Móricz Zsigmond a népben s annak ösztönéletében.

*

A Nyájban című novella tulajdonképen ballada. Világos, kegyetlen alföldi ballada. Ha a Don-ban úgy nézi az író az állatot, mint valami emberi figurát, most a Nyáj kegyetlen, szoros, logikus rajzában megmutatja, hogy mi a tömegben az állati vonás. Arról szól ez a novella, hogy a szegény lány férjhez megy a gazdalegényhez, de már szegény szeretőjétől gyermeket hordoz magában. A lakodalmi tánc forgatagában rosszul lesz, kifut a kertbe, megszüli s megfojtja gyermekét s visszamegy a lakodalmasok közé. Vérzik s az elhullott vércseppekre felhorkan a nyáj, a tömeg. Mint a birkák, ha vért szagolnak. S a csendőr felteszi kakastollas kalapját s a nyáj most eltiporja azt, aki gyengeségében elbukott. Ballada ez, tökéletes ballada, alig néhány oldal az egész, vázlatos és lázas iramú, de benne van minden. Benne van a rettentő osztálykülönbség a gazdaemberek és a napszámos menyasszony között. Benne van, hogy a szegény menyasszony a maga osztálybelijétől akart utódot s ezt a «bűnt» nem bocsátja meg neki az az osztály, amelybe belekerült. S benne van, hogy egy osztály mindig eltiporja azt, aki kiesik belőle, vagy aki befurakodott közé, csak az alkalmat lesi rá. A Sárarany, a Szegény emberek rettenetes osztályharca feszül ebben a kis írásban. Azt mondja Móricz, hogy az osztályszolidaritás, - a mindenre, gyilkosságra is kész szolidaritás, vagy gyűlölet - az ember tudatalatti énjében él és dolgozik s kitör onnét, mihelyt az osztály egysége, biztonsága veszélyben van. Forradalmi írás, modern írás ez, örökértékű írás. S magyar írás, benne van a falu parasztrétegeinek pontos rajza egymással való szembenállása és kiegyenlíthetetlen ellentéte.

Úgy emlékszem, valaha, gyermekkoromban hallottam ezt a történetet egy Kecskemét-vidéki népballadában. Az alföldi balladák egészen másak, mint a székely balladák. Mintha az Alföld kíméletlen, éles napfénye világítaná meg az alakokat s lelkeket s mintha az Alföld árnyéktalan, sík világában minden élesen s pregnánsan jelennék meg, semmi sem marad homályban a motiválás tudományosan tiszta, a következtetések logikusan reálisak, misztikum, vallási elem nincs benne semmi. A székely balladában az egy sirba temetett szerelmesek virággá válva ölelkeznek, az alföldi balladában könyörtelen a bukás és kemény a végső befejezés.

A Nyáj lakodalmas véres táncában ott kurjogat Túri Dani s ott káromkodik sötéten a katona, aki a háborúban megtanulta az urak gyűlöletét. Csak jobban meg kell néznünk az arcokat: felismerjük őket...

*

A Fogorvos című novella világosan s maradék nélkül mutatja Móricz pszichológiai módszerét. Mint páratlan s fáradhatatlan megfigyelő s mint a nyelv tökéletes ismerője, merészen alkalmazza a legmodernebb lélektani eredményeket, tisztán tapasztalati alapon. Ahogy a Fogorvos-ban a kislány leül a fogorvos székébe, ahogy fél az orvostól, ahogy a fájó fog kínja lassan átcsap a szekszuális kéj édességébe, ahogy átengedi magát a fogorvosi kezelésnek, majd ahogy tudatossá lesz benne a fogorvos iránti félénk, lányos, lázas szerelem, az a pszichológiai megfigyelés remeke. Differenciált, mondhatnánk: városi novella ez, mint példa: helyet foglalhatna valamely freudi pszichológia-könyvben, szimbolikája, vonalvezetése mindvégig hibátlan, biztos. S mégsem száraz, mégsem érzik tudományoskodónak, harmatos, mint maga a természet, ösztönös és friss, egyben és egyszerre született meg. A Fogorvos híven mutatja Móricz Zsigmond óriási lélektani felkészültségét, a tudatalatti rétegek legmélyén való jártasságát s abszolút biztonságát. Ebben a novellában benne van az Az isten háta mögött kisvárosi menyecskéje, benne van az Úri muri Rozikája - akit, igen tévesen, «paraszt-démonnak» neveztek a kritikusak - s benne van a Pillangó napszámoslánya. Ez a fölény az ösztönélet megérzésében s megértésében Móricz egyik olyan erőssége, amellyel nem vetekedhet ma egy írónk sem s ez teszi képessé arra, hogy nőalakjait, bármilyenek legyenek is származásuk, koruk, életmódjuk szerint úgy rajzolja meg, ahogy igen kevesen. S így tudott Móricz Zsigmond modern író lenni anélkül, hogy szoros kapcsolatát a népnyelvvel és népi kultúrával elvesztette volna.

*

Az Ebéd című novella a mai Magyarország szociális keresztmetszetét adja egy ebéd leírásában. Kint, falun élnek a gyarmati urak, ülnek a hosszú asztalnál s a szolgálók remekbekészült fogásokat szolgálnak fel. Ott van az alispán, a rendőrkapitány, az esperes úr, a kormányfőtanácsos, ott van mindenki aki a háború utáni nagy magyar reneszánsz intézményes képviselője. S az asztalnál intéznek el mindent. Ott adják ki a városi földek bérletét, ott tárgyalják meg a politikát, a vadászatokat, a nőket. A kedélyes, kötekedő, harsány diskurzus csak akkor szakad meg, amikor a szolgáló újabb tál ételremeket helyez az asztalra. A léhűtő urak csak akkor sóhajtanak egyet-egyet bánatukban, amikor már nem tudnak többet zabálni, ámbár megeresztik a nadrággombot. S egyszercsak behozzák a csordást, akit halálra taposott a bika. Orvos nincs. Bába sincs. A szegény ember ott hal meg az urak szemeláttára, mint a néger, akit halálra dolgoztattak a cukornádültetvényeken, az angol, vagy francia ültetvényes előtt. S milyen demokrácia van ezek közt a hajdúsági urak közt. Milyen kedves szolidaritással szolgáltatják ki egymásnak a nép közös javait. Milyen egészségesen, pogányul tudnak nevetni egy-egy erotikus célzáson, egy-egy tréfán, vagy valamelyikük kóklerségén. Milyen fejedelmek ezek, mennyi tehetség, szellem, élet-kedv, szívósság van bennük. S mennyire ismerik a maguk helyzetét a társadalomban s az országban. Még azt is tudják, hogy a történelem eljárt felettük. Szeretetreméltó emberek egytől egyig, mulatságosak, nincsenek ilyenek sehol Európában. S nem is érthetik meg ezek a dolgozó népet, a paraszt és munkás bajait, olyan magasan vannak. Nem rajtuk múlik. A társadalom szerkezetén múlik. Még szeretik, sajnálják is a bérest, a csordást. Nem rossz fiúk ők. Szívesen adnak egy pohár bort, vagy egy szivart a nép fiának, elhallgatják a paraszt beszédét, bölcseségét is, sőt büszkék is a fajtájukra. Csak éppen elpusztul alattuk minden. Csak éppen megzabálnak mindent. Csak éppen megdöglik a nép, míg ők híznak. Még a gondolkodásmódjuk, a nyelvük is olyan, mint a paraszté: pogány, színes, ízes, egyszerű. S mégis ők a halál angyalai...

A Kivilágos kivirradtig, az Úri muri figurái ülnek a hosszú asztal körül ebben a novellában. S az a társadalomszemlélet nyilatkozik meg benne, ahogy Móricz a magyar dzsentri szerepét s a néphez való viszonyát látja. Sajnálat van ebben a szemléletben, szeretet van, csodálat van, mert hiszen fejedelmek ezek az urak és ők is elpusztulnak, elpocsékolván az országot és népét. Néha egy-egy félrevonul közülük s fejbelövi magát. Némelyikre lecsap a gutaütés. Ők maguk nem változtathatnak magukon, legfeljebb mindenen változtat egyszer a történelem s aki nem változhat, azt lesöpri az élet színpadáról.

A Móricz Zsigmond-i béres, csordás kubikos még nem szervezkedik. Nem egyenesíti a kaszákat, nem olvas az istállólámpa derengő fényében röpiratokat, nem szervez aratósztrájkot. Csak meghal szótlanul, orvos híján s bába híján. De a halál: a jövendő. A dzsentri, a gyarmatos had ítélete.

*

Régi ismerőseink is felbukkannak ebben a kötetben. Az öreg pásztor, aki néhány ragyogó szóban elmondja az életét s életbölcseségét. S a tiszaparti kis Csécse is, ötven házával, a kis Gazsi-gyerekkel, aki rájön, hogy a szavak úgy bujnak elő az ember ajkáról, mint a hangyák a fa odvából, a Hét krajcár könnyesen nevető, szegény, tiszta emberei, rettenthetetlen, idealista anyafigurája, az áldott, szent szegények, akik megdolgoznak a mindennapi kenyérért s tudják, hogy övék a jövendő. Csécse, a gyermekkori emlék valami édesbús, hamvas villogásában, mint az őszi táj. S a kisvárosi kocsma a söröző papucshősökkel, a kőmíves, aki szakszerűen befalaz egy ajtót s életeket választ el egymástól s a homokbuckák között lázongó feleségek S végül felbukkannak a tiszazugi méregkeverő asszonyok is feketében, ridegen, méltóságosan és fejedelmien, mint egy társadalmi rend néma vádlói, felrémlik az akasztófa árnyéka a bírói emelvény mögött. Stílusos befejezése a kötetnek ez a remekbekészült riport. Áldott szegények hosszú, roskadó asztal, sörös és borospoharak, vadászatok... és halálraítélt emberek, akik végső, perverz elszántságukban saját apjukat, anyjukat, gyermeküket ítélték halálra. Vigasztalan, rettenetes, pompás és hatalmas képe egy országnak; zengő nyelv, zengő dalok, zengő jajok...

Nemcsak egy nagy író életlátásának dokumentuma ez a könyv, hanem egy korszaké, egy országé is. Ami egyébként szorosan összefügg egymással. S éppen az, hogy az új Móricz-kötet mennyiben kor- és társadalomdokumentum mutatja, hogy mennyiben igazi író s művész Móricz Zsigmond s hogy mennyire a mienk, akik egy igazabb Magyarországról álmodunk.

[+] Móricz Zsigmond új könyve - Athenaeum.