Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 23. szám · / · FIGYELŐ · / · KÖZGAZDASÁG
A 12 vezető intézet betétállománya október hó folyamán 70 millióval apadt. Valószínű, hogy az egész országban elérte ez az összeg a 100 milliót is. Messze van ez ugyan a németek 700 milliós apadásától, de aránylag ugyanazon keretek között mozog, mint ez.
Most, hogy utána vagyunk, lehet róla beszélni. Addig, míg el nem mult, talán hátrányos lehetett volna. Mert a pánik csudálatos valami. Minél jobban biztatják az embert, annál inkább hajlandó a biztatásra nem hallgatni. Egyik dunántúli takarékpénztárral történt még a háború előtt, hogy valami oknál fogva betevői megrohanták. Az intézet, mely mindig a vidék legjobb és legelőkelőbb intézetei közt foglalt helyet, kötelezettségeinek könnyedén tett eleget. De természetes, hogy nem szívesen vette betétállományának apadását. Az egyik igazgatósági tag, több ezer hold ura, látta, amint cselédei s kepései egymásután jelentkeznek betétjeikért, odament hozzájuk, elmagyarázta, hogy nyugodtan hagyhatják benn pénzüket. Sőt ráírta a könyvre, hogy személyesen felel a betétért. Az illetők látszólag megnyugodtak, de meglesték, hogy mikor megy el gazdájuk, s mikor elment, feljöttek, a jótállás dacára kiszedték pénzüket. Egy másik vidéki intézet pénztárosa vidéken volt. A vonat, melyen jönnie kellett, késett s a pénztárt nem tudták kellő időben felnyitni. A nóta vége az volt, hogy az egy-kétórás késedelemből, mivel éppen hetivásár volt, egy pár napig tartó hatalmas run fejlődött ki, mely a betétállománynak 15-20%-át elvitte. Amint olvassuk, Moret, a francia jegybank kormányzója hasztalan nyugtatta az Adam- és Oustric-bankok bukásai folytán idegessé vált betevőket. A menekülni akaró tőkét ily nyilatkozatokkal megfogni rendszerint nem lehet.
Pánikok tekintetében vannak különben elég érdekes tapasztalataink.
A Károlyi-kormány nagy vagyonadóval való fenyegetése rengeteg pénz kergetett ki az országból.
A földreformtól való félelem az összeomlás idejében sokakat késztetett arra, hogy birtokaikat eladják, s értéktelen papírpénzre cseréljék ki.
A birtokok tekintetében az ország némely részén megint ily pánikhangulat kezdődik. Az alacsony búzaár, a kedvezőtlen értékesítési s hitelszerzési viszonyok igen sok esetben teszik lehetetlenné a birtokeladások eredményes lebonyolítását.
Midőn Csehszlovákiában két évvel ezelőtt az új adótörvényeket életbeléptették, az egyik utasításban példaként felsorolták a bevallandó vagyontárgyak között a takarékbetétet. Ebből a rémlátók a betétek váltság alá vonására gondoltak s több helyütt nyugtalankodni kezdtek.
Hogy ez a mostani pánikhangulat miből indult ki, elég szabatosan állapítható meg. Kiindult a kormánykörök azon nyilatkozatából, hogy a betétállomány 1 vagy 2%-át kellene kedvezményes építési hitelek céljára igénybevenni. Fokozódott akkor, midőn a sajtó egy része pártolta ezt a javaslatot, s hol a támogató, hol a támadó cikkek egyszerre, talán csak sajtóhiba folytán 20%-ról kezdtek beszélni. Jöttek a német választások. Jött a német dollárkereslet. A «jól beavatottak» szerint zsúfolt vonatok jöttek Berlinből s Németország egyéb helyeiről Prágába, Bécsbe, majd Budapestre dollárt vásárolni. Jött a miniszterelnök pesszimista beszéde. Majd az egyik politikai párt programja, mely a nemzeti stb. politikai cégére alatt a legőrültebb pénzügyi tervekkel állott elő. Jöttek a másiknak gyűlései, melyeken a tőke megrendszabályozásáról beszéltek. Nem csuda, hogy az emberek idegesekké váltak, s mivel a kormány szándékait tisztázó kijelentések késtek, a magyar közgazdaság nagyobb összeggel lett szegényebb, mint amennyi a most felveendő államkölcsön.
Mert bizonyára szegényebb lett. Ha a nagyobb üzleti rutínnal rendelkező tőkés ki is vitte pénzét Svájcba vagy más külföldi államba, ezzel bizonyos jövedelmet biztosított magának, mely a külfölddel szemben erősítette a magyar pozíciót. De a kistőkés legfeljebb dollárt vett. Azt betette a ládafiába. Pénzt adván a dollárcéduláért, gyarapította az amerikai közgazdaság vagyoni erejét kamatnélküli kölcsönnel. Természetes, hogy mindkét forrásból eredt pénz visszaszivárog ide, de már drága kamattal, jutalékkal terhelve, mit a magyar közgazdaságnak kell megfizetnie s azonkívül a hiányzó tőke befolyásolja a belföldi kamatlábat, felszökteti az itteni termelés költségeit.
A gazdasági élet nem csupán materiális jellegű törvények érvényesülése. Nagy szerepe van abban a lelkiélet jelenségeinek, s aki a gazdasági élet pszichológiáját nem veszi számba, éppen oly nagy veszteségeket szenvedhet, mint amily nagy nyereségekre számíthat a jó gazdaságpszichológus.
Az egész pánik bizonyos kijelentések gazdaságpszichológiai hatásának figyelmen kívül hagyásából eredt. Hogy annyira megerősödött, annak oka az egész gazdasági szervezet idegessége, a kalandosnál kalandosabb tervek, javaslatok által előidézett kuszáltsága s a gazdasági élet régi törvényeinek félretolása.
Az idegesség magában véve érthető. Elvégre a háború, s a háború utáni idő a pénzben kifejezett tőkék nagy részét elpusztította. A pusztítás főokozója pedig éppen ezeknek a kalandos terveknek elfogadása, s a gazdasági élet törvényeinek mellőzése volt. Ha tehát nem akarunk újból nehéz helyzetekbe kerülni, csökkenteni kell mindazt, ami ezeknek a tényezőknek hatékonyságát fokozza.
A magyar tőkegazdálkodás elég erős. Talán erősebb alapokon nyugszik, mint sokan gondolják. Bizonyította ezt az a körülmény, hogy az októberi megrohanást egész könnyedén állotta ki s a termelő osztályok közvetlenül nem érezték meg a válságos helyzetet. De átélt ez a tőkegazdálkodás már nehezebb időket is. Az 1919. évtől kezdve egész az infláció megszűntéig a szó szoros értelmében a létért kellett küzdenie. Ezt a harcot győzelmesen vívta meg. Pedig nemcsak kifelé kellett küzdenie, hanem itt bent is a képtelennél képtelenebb felfogásokkal. A mult év május-júniusában is elég nehéz napjai voltak. Ezeket is megállotta. A bizalmat tehát megérdemli, s ha nem akadályozzák becsületes munkájában, a jövőben is helyt fog állni.
A gazdasági szervezet többi tényezőinek kell tehát a maguk portájáról kiseperni mindazt, ami alkalmas az ellenállóképességet gyöngíteni.
Ezek között első helyen áll az új s kalandos tervek s javaslatok tömkelege. Mennyi töméntelen pénzt pusztított el az utóbbi évek számos újszerű vállalkozása, mely a boldogulásnak új utakat s módokat igért! A magántőke az infláció megszünte után ugyan kigyógyult ebből a betegségből. Nem keresi többé nagyhangú jelszavak cégére alatt a honboldogítást és a nagy hasznokat. Eléggé megtépázták. A köztőke azonban még mindig hozzáférhető. Az államé kevésbé, mert a költségvetési feleslegek hiányzanak. De a városok, törvényhatóságok egy részénél még mindig megvan a hajlandóság a gazdasági élet különböző terein való kirándulásokra.
A közvetlen tőkekiadással s veszteséggel járó ily terveken s javaslatakon kívül ott vannak a különféle törvények és rendeletek által teremtett privilégiumok, melyek a rendes, normális gazdasági életmenetet azáltal befolyásolják, hogy a privilégiummal nem rendelkezők helyzetét bizonytalanná teszik. Visszaestünk a középkorba. A jogfejlődés akkor is privilégiumokon épült fel, s a demokratizálódás éppen a privilégiumok megszüntét, a jogtalanoknak az alkotmány sáncaiba való felvételét jelentette. Valami ilyen közgazdasági demokratizálódásra is volna szükségünk, hogy a kiváltságos alapszabályokkal, előnyös zálogjogokkal kielégítési előjogokkal rendelkező szervezetek előnyei ne tegyék idegessé s bizonytalanná a rajtuk kívül esők helyzetét. Csak egy példát. A cégbíróságok utóbbi időben a régi alapszabályokat egymás után felülvizsgálják, s évtizedek óta fennálló rendelkezések megváltoztatását kívánván, a bizonytalanság oly elemét vitték be a gazdasági életbe, hogy az újonnan létesülő kiváltságos szervezetek az azokat létesítő törvényekben vagy rendeletekben kimondatják, hogy a cégbíróságnak az alapszabályokba beleszólási joga nincs.
Az állam megkívánja polgáraitól, hogy tiszteljék törvényeit. A törvények s az azokban kiépített jogintézmények szilárdságának alapja ez a tisztelet, s a szilárdságba vetett bizalom a gazdasági fejlődés előfeltétele. Nagy előny az, ha a vállalkozni akaró, vagy a pénzét befektető, a megtakarított filléreit félretevő tudja azt, hogy nem lesz meglepetésekben része, hogy a törvények s jogintézmények tisztelete nem csupán az ő kötelessége, hanem hogy az állam politikájának is vezérelve lévén, nem kell attól félnie, hogy akár az adótörvények változása folytán új terhek fogják sujtani, akár pedig az intézmények átalakítása folytán eddig nem ismert, teljesen új szempontok szerint kell vagyonelhelyezését irányítania. Ha tudja az állampolgár, hogy nem minden önképzőköri dolgozat tarthat igényt arra, hogy a nagy állami s társadalmi átalakulás cégére alatt bekerüljön a Corpus Jurisba, akkor az oly kalandos tervek, mint aminők a lakásépítési akcióból folyólag felmerültek, nem fogják idegessé tenni. Tanuljunk a franciáktól. Nagy forradalmakon s az állam alkotmányának teljes átalakulásán mentek keresztül, ámde ez nem volt ok arra, hogy Napoleon óta akár hiteljogi, akár adóügyi, akár pedig közigazgatási rendszerükön lényegesen változtattak volna. Számos tökéletlen s fogyatékos intézményükhöz ragaszkodnak, tisztán azért, mert tudják, hogy azok bizonyos gazdasági berendezésnek voltak alapjai, s ezeket az alapokat nem akarják gyöngíteni.
A pánik legfőbb ellenszere a bizalom. A bizalmat kell megteremteni s megerősíteni. De annak megteremtése nemcsak az állami hatalom letéteményeseinek, hanem mindenkinek kötelessége. Nemcsak a kormányzatnak kell tartózkodnia a különleges tervek föltevésétől s megvalósításától, az örökös és mindenáron való újításoktól, hanem tartózkodnia kell ettől a közönségnek, az egyes politikai pártoknak és a sajtónak is. A közügyek tárgyalásába s a megoldási módok keresésébe bizonyos higgadt bölcsességet kell belevinni s akkor senki sem fog attól félni, hogy máról holnapra valami nagy meglepetés jön, mely új közterhekkel lepi meg az országot, vagy a gazdasági élet szervezetét teljesen átalakítja.