Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 23. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ
Amikor a dobogóra lép, minden szerepe az, hogy kihozza a szavaláshoz szükséges kellékeket: a mellkosarat a két tüdővel, a gégét a hangszalagokkal, a nyelvcsapot, nyelvet, szájat stb.
Föl kell még említenem, hogy nem felejti öltözőjében a nyugtalanul dobogó szívet s az agyvelőt sem, mely évek tapasztalatától kicsiszolva, tudástól, tanulástól fényesre kefélve nyugszik a koponya csészéjében. Tudniillik ez a két szerv szintén megkívántatik a szavaláshoz.
Miután ezek a műszerek a közönség előtt vannak, az, aki odaszállította őket, szerényen háttérbe vonul, mint a munkások, akik a zongoraművésznek begördítették a zongoráját.
maga a szavaló, a személy, nem fontos. Csak az a hangszekrény a fontos, mely megzúdul, zengeni és harsogni kezd a
Így a magánember is ott marad a dobogón. Mit művel? Tétlen, majdnem szenvedőleges. Tudja, hogy csak eszköz.
Még a kezek se mozognak, egy könyvet szorongatnak, mely nem is könyv, csak könyvet utánzó, festett fa-darab. Ha igazi könyvet venne kezébe, akkor minden szavalás közben rongyokra tépne egyet. A deszka a tartósabb. Arra van hivatva, hogy annak a görcsnek, erőfeszítésnek, rángásnak, mely nem szigorúan művészi és nem nyilatkozhat meg a hang rezdüléseiben, árnyalataiban, levezetője legyen. Szóval ez a fadarab afféle villámhárító.
Fölszabadító visszahatásként jelentkezett ez az okos, izgatott művész, aki a szavalás keretében maradt. Elsősorban egy «új tárgyilagosság»-ot hozott, azt az üde prózaiságot, melyet a hamis költőiesség után boldogan szoktunk üdvözölni. Másrészt tágította is a határokat, mégpedig a szavalás stílusának megfelelően.
Egy időben a szavalást szerették volna lecsökkenteni holmi szegényes kamarazenévé a közlőbeszéd színvonalára, a «természetes» előadásra. Ez pedig egyáltalában nem volt természetes. Maga a vers nem természetes beszéd. Önkivületében természetfeletti és természetellenes.
Ő visszahozta nekünk azt a nemes pátoszt, melyet elsinkofáztak azok, akik féltek az álpátosztól. Engem erős dologbeli tudásával, értelmével, ideges lendületével, de irányával is
Elemző és összefogó. Egy kis könyvtárra valót tud kivülről, verseket, szépprózát, regényfejezeteket. Ezeket addig nézegeti jobbról-balról, addig dajkálja magában, addig éli, míg hetek után emlékezetébe ragadnak s egyszerre életrekelnek. Sohase tanul részletekben. Egészben tanul, aminthogy egészben is fejezi ki az egészet.
Most, hogy újra hallottam őt, itten és vidéken is, összegezni próbálom róla való rég kialakult benyomásaimat, levázolom művészi egyéniségét, mely szervesen hozzátartozik műveltségünkhöz. Budapesti szavaló-délelőttjén fiatal munkásokból, munkáslányokból álló szavalókart is vezényelt. Ez a szavalás tömegművészete. Karmesteri pálcájának lendítésére dagadnak, apadnak a hangok.
Amint a kar egy kínai verset szavalva a háború áldozatainak nevében azt kiáltja, hogy «császár, császár», a fönség borzongott át idegeimen, a tiszta fönség, oly érzés, mely nézőtéren ritkán jut részemül. A hatás megrázó és fölemelő volt.