Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 23. szám · / · FIGYELŐ · / · NÉMET IRODALOM

Turóczi József: AZ ÚJ NÉMET REGÉNY
Összefoglaló szemle

Az expresszionizmus néven összefoglalható irányok hatása csak addig tart, amíg az időpont beteg akusztikája támogatja a hangjukat. E támogatás nélkül elvesztik tájékozódó képességüket; kezdetlegesek s tehetetlenek. Nem marad utánuk egyéb, csak egy új nyelvi terminológia, egy sereg eksztatikus nyelvemlék és programm. Az expresszionista líra, amely gazdagnak s kimeríthetetlennek igérkezett, hamarosan kimerült, vagy teljesen átpolitizálódott, egyhangúvá vált, vagy elhallgatott. A három legnagyobb tehetség: G. Heym, E. Stadler, G. Trakl éppen csak hogy átlépte az expresszionista küszöböt. Egy-két lírai jelenség: A. Mombert, Th. Däubler, Otto zur Linde néhány pillanatra mintha terminológiai közösséget vállalt volna az expresszionizmussal, de aztán újra időtlenül folytatta útját. A leghevesebb s legváltozatosabb eredménnyel a színpadon folyt a harc az új absztrakt rendért, az új humanizmusáért, a kozmikus formáért. Az expresszionizmus itt vonta le a legmerészebben a maga erkölcsi és művészi programmjának következtetéseit. Itt aratta leglármásabb sikereit, hogy aztán itt is egyezményre lépjen a megváltozott időponttal, hagyománnyal, közönséggel.

Marad utolsó menedéknek a próza: a novella, de főleg a regény: ez a forma bátran vállalhatja az Unkunst vádját, amellyel a vérszegény újklasszicizmus illette. Nincs az a megterhelés, amelyet el ne bírna: tudományt és áltudományt, szociológiát, pedagógiát, felszínlélektant s pszichoanalízist, történelmet, politikát, nagyvárost, falut, nemzedékek harcát, incesztust. Funkciója szerint modern eposz, Cervantes örököse, új evokáció. A régi impresszionizmus itt is életképesebbnek s erősebbnek bizonyul a felelőtlenül izgatott expresszionizmusnál. Thomas Mann, Jak, Wassermann, Albrecht Schaeffer ma is jobban győzi epikai lélekzettel, világképpel. A vezető expresszionisták: Kasimir Edschmid, akinek néhány évvel ezelőtt vér helyett még láz folyt az erében, Franz Werfel, s megható s érzelmes közhelyek legnagyobb költője, ma teljesen lehiggadtak. Edschmid utolsó művei útirajzok (Basken, Tiere, Araber; Afrika nackt u. angezogen), egy magyar vonatkozású sportregény (Sport um Gagaly), egy Byron-könyv, amelyből nem hiányzik más, csak Byron démoniája s romantikája. Werfel a megtérő forradalmár ideges buzgalmával igazolja a maga etikai-irodalmi jóhiszeműségét. A megokolatlanul túlbecsült Max Brodnak még csak le sem kellett higgadnia; úgy kezdte mindjárt, mintha az expresszionizmus már régen kilobbant volna. Franz Kafta meghalt, mielőtt még teljesen tisztába jöhetett volna hangjának akusztikai felvételeivel. Klabund az álmorfózis egyik legérdekesebb példája a modern költészetben. Alaptermészete szerint megkésett romantikus, de az impresszionizmus s expresszionizmus között nincsen forma, amelyhez ne tudott volna alkalmazkodni. Az egész mozgalom összeomlását nem is élte túl más néhány önfejű s öncélú tehetségnél, amilyen Leonhard Frank (Die Ursache; Der Mensch ist gut; Die Räuberbande, Der Bürger, Bruder und Schwester...), Gottfried Benn (Gesammelte prosa 1928) és Alfred Döblin, a «pártonkívüli» expresszionista fül- és szemkápráztató természettudományos utópiájával (Berge, Meere und Giganten) s nagy berlini panorámájával (Berlin, Alexanderplatz). Külön családot alkotnak a háborús regények és novellák, külön akusztikával, tipológiával, műnyelvvel, éghajlattal. Az idősebb nemzedék óvatosságból, félelemből rendszerint csak a háború kitöréséig merészkedik. Akik mélyebbre hatolnak, beérik azzal, hogy felfedezik a háborús világ problematikáját, hogy megrögzitik alakjait, epizódjait, atmoszféráját, hogy politikai pártállásuknak megfelelően igenlő bámulattal heroizálják vagy elhárító iszonyodással fordulnak el tőle. A magyar származású A. Laczkót, Leonhard Frankot, nehány drámaírót és lírikust kivéve, nincs költő, aki ezt az elemi csapást a kifejezés új elemi eszközeivel tudta volna közvetíteni. Pedig még nem igen volt időpont, amelynek kollektív feszültsége ennyire követelte volna a megváltó vagy legalább felszabadító formát.

S ekkor váratlanul megoldódik néhány fiatalember nyelve. S nemsokára ezerszeres visszhang felel rája mindenünnen.

Ha az irodalomtörténész vagy kritikus a hatás mélyebb feltételeit kutatja, kénytelen megállapítani a maga illetéktelenségét s átadni helyét a szociológusnak, pszichoanalitikusnak. Az bizonyos, hogy nagy része van benne a háborúban deformált valóság meztelen, távlattalan ábrázolásának. A frontkatonák, akik éveken keresztül szennyes, elszigetelt, vak atómokként éltek egymás mellett, csak most ébrednek az elmúlt «kozmikus» esztelenség tudatára s csak most kezdenek magukhoz térni drótsövény-, lövészárok-kábulatukból. A félszkereső nyárspolgár viszont kockázat, veszély nélkül adhatja át magát mindazoknak a borzalmaknak, amelyek eddig csak felhigítva vagy cenzurázott foszlányokban, törmelékekben szivárogtak hozzá.

A háborús regények jó része «gyógypedagógiai» irodalom, riport, egy-két esetben olyan fokon, ahol ez a felemás leíró-ábrázoló műfaj már-már művészetté válik. Ahol az egyik vagy a másik, vagy mind a két feltétel hiányzik, ahol esztétikai mértékkel mérjük ezt az irodalmat, ott elveszti igazi érdekességét. Remarqueot vagy a puritánabb, rokonszenvesebb Rennt (s magyar megfelelőit) másodszor nem igen veszi kezébe az ember, - hacsak nem irodalmon kívül eső okokból -, másfelől éppen a formai többlet emeli neves és névtelen társai fölé. A. Zweig Grisa őrmester-ét vagy Ernst Glaesert (Jahrgang 1902), ellensúlyozza ott az intellektuális-lélektani, itt a szexuális túlterhelést. Jellemző különben, hogy abban a pillanatban, amikor a háború «mítosza» leleplezi önmagát, kezdődik a háborús regény igazi konjunktúrája. Ma nincs fegyvernem, front, német város, tartomány, felekezet, párt, melynek ne akadt volna háborús megörökítője. De éppen most talál meghallgatást egy fiatal író, Georg von der Vring - ezt a nevet érdemes lesz számon tartani -, aki szerény eszközökkel, igénytelen apparátussal, a nyugati s keleti front között lírai-idillikus pihenőket tartva, elsőnek ülteti át a riport nyelvét a költészet nyelvére (Soldat Suhren, Schönemann, Bremen). Természetes, hogy a felfedezések lármájában észrevétlennek kellett maradnia. (Legújabb könyve - Camp Lafayette - francia fogolytábor-regény - méltó folytatása az elsőnek.) Mellette még csak egy regényt említünk, az ismeretlen szerzőjű (Flake?) Ginster-t (S. Fischer, Berlin), amely minden pacifizmustól mentesen nem heroizálja, hanem egyszerűen az esztelen béke értelmetlen folytatásának látja a háborút s tűri, sőt megsegíti hősét abban, hogy a front mögött, biztos helyen védekezzék a háború ellen.

A háborút háború-utó követi, ezt az összeomlás, forradalmak, ellenforradalmak, anyagi-erkölcsi, szellemi-politikai infláció, deformálódás minden téren, minden vonatkozásban. A régi törvények, normák nem érnek semmit, az újak még nem léptek érvénybe, sehol semmi tájékoztató pont. Nincs két ember, aki megértené egymást, nincs isteni hatalom, amely rendet teremtene, elválasztaná a fényt a homálytól. S ennek a fényhomályos, kétségbeejtő átmenetnek legizgalmasabb pillanata: mi történik akkor, amikor az egy-szubsztanciájú, de testben-lélekben elváltozott világ, a frontról hazaözönlő s a front mögött várakozó találkozik egymással? Amikor a fegyelem alól felszabaduló s egyben etikai felelőtlenségéből felocsudó ember kénytelen újra a maga fejével gondolkozni? Időrendben R. Neumann keres elsőnek epikai tájékozódást ebben az infernóban (Sintflut, J. Engelhorn, Stuttgart). O. Zarek egyetlen nagy nyilvános házzá alakítja át Berlin életét (Die Begierde). Heinz Liepmann is Berlint választja új regénye színhelyéül (Der Frieden brach aus. Phaidon-verlag, Wien). Szimbolikus-reális hősei: berlini fiatalemberek, férfiak és nők, becsületesek és becstelenek, idegenek és bennszülöttek. Mindenki kapható mindenre, minden aljasságnak akad gazdája, s minden céltalanul nyomorúságos és szomorú. Minden csak önmagáért van, önmagában hat, nincs sem esztétikai, sem etikai hasonlat-értéke. Egy új naturalizmus, amely minden áron egyezményre szeretne lépni a szellemmel, vagy legalább is halványabb másával, az intellektussal. Az egyezmény nem sikerül; a naturalizmus alakot vált, érzelmességbe csap át.

A híres háborús regények szerzői sorra megírják a háború folytatását. Remarque könyve (Der Weg zurück) most van megjelenőben. Amint egy-két szemelvényből látni: egyszerűen csak visszájára fordítja, új feltételek közé helyezi a frontot. Meglepetéseket nem ígér, nincsenek új szenzációi. Mindig csak azt a pillanatot látja, amellyel éppen foglalkozik, háttér híján. A hangja a régi reálisan meggyőző, epikai módszere a régi reálisan disztanciátlan. Renn és Glaeser regényei már megjelentek. Renn a fronttal együtt kerül haza (Nachkrieg). Ő is hű maradt tartásához s hangjához: konkrét és puritán. Tudomásul veszi a békét, ahogy tudomásul vette a háborút. Szeretne megállapodni, tisztán látni; nem lehet. Az egyik nap rácáfol a másikra, az egyik esemény a másikra. A ma értelmetlen, a holnap még értelmetlenebb. A véletlenre bízza magát: hadd vigye forradalomból forradalomba, munkástanácsból katonatanácsba. Csak egy fejlődést ismer: a politikai radikalizálódásét. Sorra kiábrándul minden politikai ideológiából, így kerül végül a kommunizmushoz. Glaeser odahaza várja be a frontot (Frieden), egy német kis városban. Szűk helyen lesujtóbb a fáradt front s a fáradt béke találkozása, hevesebb a nemzedékek összeütközése. A kialakuló új világképnek három gyökere van: egy szociológiai, a háború; egy politikai, a kommunizmus s nacionalizmus harca; egy művészi, mely ideiglenesen s feltételesen az expresszionizmussal azonos. Glaeser költő, azaz nem riad vissza szimbolikus túlzásoktól és kikerekítéstől. Megalázza de, egyben fel is emeli az embert.

A szellem egyetemes átpolitizálódásának van egy veszedelmes következménye: a politikai kulcsregények új divatja. Az idegen olvasó, aki nem ismeri a rejtett vonatkozásokat s célzásokat, a napi politika cigánnyelvét, nem tud mihez kezdeni e regények legnagyobb részével. Már csak azért sem, mivel az irodalom rendszerint másodrendű szolgája, az emberek önállótlan hordozói a programmoknak és jelszavaknak. Lion Feuchtwanger, a «Jud Süss» írója, ezer oldalt mozgósít egy igazságügyi tévedés kibogozására, valójában azonban a bajor reakció leleplezésére (Erfolg, drei hajre Geschichte einer Provinz). Egy haladó szellemű múzeumigazgatót hamis eskü címén elítélt a bíróság. Természetesen ártatlanul: politikai, unalmasabb párja ez az apolitikus Maurizius-ügynek. Az elítélt barátnője harcot indít a pör reviziójáért. Mindez persze csak epikai ürügy, az igazi cél egy nagy bajor panoptikum, amelyben szép sorjában mindenki elhelyezkedik, akinek szerep jutott a bajor politikai, gazdasági, szellemi életben. Az elítéltet viszont az amnesztia már nem találja életben. - Alfred Neumann jóval szerényebb apparátussal készít elő s hajttat végre egy politikai gyilkosságot (Der Held): egyetlen rokonszenves vonása, hogy az emberi vonatkozások jobban érdeklik a politikánál. Ernst von Salomon is politikai gyilkosság, a Rathenau-merénylet, körül építi föl szenvedélyes regényét (Die Geächteten). Arnolt Bronnen, a radikális jobboldal költője, merészebb és veszedelmesebb (O. S. E. Rowohlt, Berlin). Háborút rögtönöz a békében - (harc Keletsziléziáért, innen a regény címe) -, s pamfletet ír. Pártpolitikai ellenfeleivel szemben nem ismer kíméletet: álarc nélkül mutatja be s nevükön nevezi őket. Elvbarátait viszont feloldja minden bűn alól s nemzeti hősökké avatja valamennyit. - Bruno Frank politikai novellájában egy francia (Briand) s egy német államférfiú (Stresemann) ad találkozót egymásnak nehány páneurópai pillanatra.

Heinrich Mann is pártpolitikus, de mélyebb, összefoglalóbb, fölényesebb, éppen ezért európaibb (Die grosse Sache). Nála is megtalálni az epikai ürügyet: a «nagy ügy» egy csodálatos hatású robbanószer, amely mögött valójában nincsen semmi, de izgalomba hozza, lázban tartja a világot. Mindössze három napig, mert minden csoda csak három napig tart. De ez a három nap elegendő arra, hogy megszólaltasson egy sereg embert, egy volt birodalmi kancellárt, egy új-milliomost, inflációs és letört nagyságokat,... hogy megmutassa, milyen ravaszságok, aljasságok, tehetségek, örvények lappanganak bennük. Ezt a tipológiát, a gazdasági és politikai életnek ezt a formakészletét, az őrültek-táncát a siker körül, a fikciók fényében, jól ismerjük egyebünnen, de H. Mann tapasztaltabb, művészibb, mint a többiek, pozitívabb, nem hagyja alakjait teljesen magukra, nem szolgáltatja ki olyan mértékben a véletlennek, s a fikciók útjáról az optimista munka, a megvalósítható illuziók útjára vezeti őket.

A háború közeledte s közelsége váratlanul új vért, lendületet vitt bele a történeti regénybe. De a vérátömlesztés a legtöbb esetben csak látszatélethez segítette ezt az örökké problematikus műfajt. Az egyes irányoknak megfelelően a történeti evokációnak különböző formáival találkozunk: az újromantika evokatív ereje Ricarda Huchban (Der grosse Krieg), J. Wassermannban, E. G. Kolbenheyerben, de főként E. Stuckenben (Die weissen Götter), az újklasszicizmusé Albrecht Schaefferben az újrealizmusé A. Neumannban (Der Teufel), az expresszionizmusé Klabundban, de főként A. Döblin Wallenstein-jában kulminált. Ma összefoly minden forma. A legújabb történeti regények között talán csak három olyan akad, amely szimbolikus jelenné, látható, hallható, tapintható má-vá változtatja a multat, de pszichológizmus, könnyek és érzelmesség nélkül, testében, lelkében, árnyékában, de úgy, hogy nem vetkőzteti ki a mult kategóriájából s nem fosztja meg hatásának legfontosabb tényezőjétől, a távolság kék varázsától, hogy minden pillanatban érezteti velünk a sorsgondolat könyörtelenségét. Az egyik E. Stucken legújabb műve: Im Schatten Shakespeares (Az Erzsébet-kor ősze); a másik Richard Friedenthal Cortes-regénye: Der Eroberer; a harmadik, a legszenvedélyesebb, Werner Bergengruen történeti balladája: Herzog Karl der Kühne...