Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 23. szám · / · FIGYELŐ · / · NÉMET IRODALOM

Hamvas Béla: NIETZSCHE-JUBILEUM

A harminc éves Nietsche-jubileum feltűnés nélkül múlik el. úgy látszik, nincs mit igazolni. Nem beszélnek Nietzsche-reneszánszról, mert hiszen van. A Kröner-vállalat két kiadásban is lenyomatta műveit, egy hét- és egy kétkötetes formában s a közel százezer példány csaknem észrevétlenül szívódik fel. Néhány körkérdés, a többi között a francia íróké, eléggé tanulságos. Aztán cikkek, emlékezések. Időszerűtlen jubileum. Harminc éve, hogy meghalt és negyven, hogy utolsó munkáját befejezte. Minden szava friss, sőt aktuális. Spengler és több más tanítványa elavultabb, mint ő maga. A divatos pillangók is körülrepdesik. Pourtalés «Amor fati. Nietsche en Italie» címen könyvet írt, Stefan Zweig több mint száz lapon mond róla émelygős semmiségeket, Emil Ludwig is, mint hírlik, Goethe, Bismarck, Vilmos és Lincoln után róla szándékozik készíteni legújabb giccs-óriását.

*

A Nietsche-emlékművek legnagyobbja és legélethűbbje Ernst Bertram-é. A mű nem egymagának Bertramnak műve. Ezt a Nietzsche-alakot a George-kör formálta meg, az a kör, ahol Nietzsche géniuszának tüzét ma a legnagyobb áhítattal ápolják és élesztik. A munkán érezni magának Georgenek is hatását és érezni, hogy sok hívő hosszas megbeszélésének, vitájának, elmélyedésének eredménye.

Nietsczheről emlékművet nem lehet másképpen készíteni, csak, ha az ember valamiféleképpen rendezi azt az anyagot, amit ő maga alkotott. Valamilyen szempontból rendezni kell gondolatait. Minden szempont szükségszerűen jó és szükségszerűen rossz. Jó, mert ez a szempont is fontos, rossz, mert nemcsak ez a fontos. Nietzscheben megvan a mozaikkövek izgató ereje, arra ösztönzi az embert, hogy rendezze. A rendezésnek sokszerűnek, sokoldalúnak, sokszemszögűnek, sokszínűnek, sokhangneműnek kell lenni. Komplexnek és ellentmondónak.

Bertram könyve tárja fel ezt a komplexitást és gazdag ellentmondások tömegét. Megalkotta a «kételkedő hívő», «az istenkereső szentségtörő» mítoszát. Kiemelte benne azt, hogy Nietzsche nem tartotta magát az ellentét egyik oldalán. Megvolt benne a démoni vakság és a messze tengerek kutatója. Szabadságvágyó és antiliberális egész a rosszindulatig. Élte a piaci harcost és a zárkózott emberszeretőt. Ellentétekből volt összetéve: Dionysos «és» a Keresztrefeszített - Dionysos «vagy» a Keresztrefeszített. Megvolt benne az Észak germánja, de a Dél görögje is. Forró és hűvös. A leghidegebb intellektus és a tüzes állati ösztön. Amorális - de látja, hogy még a tudományban is minden a morál. A filozófia csupa aktualitás, csaknem zsurnalizmus - egyúttal az atavizmus legmagasabb foka. Darwinban megérzi a kozmikust, de éppen úgy a kispolgár-szagot. zenész, költő, gondolkodó, lázadó, lázító, próféta és mindezt tagadja. A dionyososi fensőbbrendű embert hirdeti és leveleit úgy írja alá: Der Gekreuzigte.

Betram az újabb történelem legproblematikusabb alakját lényegében fogta meg. Senki az ő rajzához döntően más vonást nem tudott rajzolni. Sikerült körülötte a mítosz varázslatos levegőjét megteremtenie. A mítoszban pedig minden benne van, mert kép, mert szimbolum.

*

Obenauer Karl Justus az «extatikus nihilistát» emeli ki. Szemlélete történetfilozófiai. Korszerűbb, mint Bertram, de nem olyan mély és nem olyan igaz. Az anyagot Spengler-módon rendezi és tanulságosan mutatja meg, hogy Spengler mennyivel rosszabbul és felületesebben csinálta azt, amit Nietzsche kimerítően és meggyőzően. «Amit elbeszélek - idézi a Wille zur Machtból - az a legközelebbi két évszázad története. Leírom, ami következik, ami nem következhetik másképpen: a nihilizmus győzelme... ez a jövő már száz jelben beszél, ez a sors már mindenütt jelentkezik... a kereszténység alkonya, vagyis a morális világmagyarázat alkonya... demokrácia csak elfátyolozott anarchia... embertelen munkarabszolgaság... a nivelláló demokrácia theoretikus emberének győzelme... a földet hamu takarja, a csillagok elhomályosultak és minden sivataggá lett föld azt kiáltja: Terméketlen! Elveszett! Nem jön már több tavasz!»

Az extatikus nihilizmus előkészítője annak, amit Nietzsche úgy hív: «Az élet egy új módja az, ami hiányzik». A passzív nihilizmust elutasítja. benne a nihilizmus «a szellem fokozott energiája, a düh, amely helyet csinál önmagának, az elkorcsosult széttörése és lerombolása. Helyet és levegőt az új életnek!» A nihilizmus, mint történelemalkotó erő: «az emberi szellem erejének egy magasabb ideálja, gazdag, romboló és irónikus». Nietzsche azért jött, hogy «az utolsó reményt is feloldja». «Ami úgyis zuhan, meg kell lökni!» Tagad, rombol, destruál, gyűlöl, mert «van bennük valami, ami igent akar mondani, de amit mi még nem látunk».

*

Leon Csesztov sajátságos orosz alakot farag Nietzsheből. Tolsztojról és Nietzscheről, illetve Dosztojevszkijről és Nietzscheről írt könyvében, mint orosz, nem indulhatott ki másból, mint a vallásfilozófiai gondolatokból és különösen a «Zarathusztra» ama mondatából: «Az Isten halott».

Nietzsche a morálban Isten nyomait kereste és nem találta. El kellett vetnie a morált. Tovább kereste az Istent és úgy találta, hogy az az Isten, akit kutat és akiben «hisznek», nincs. Az Isten másutt van. «Ha van Isten, hogyan tudjam elviselni azt a gondolatot, hogy az Isten nem én vagyok?»

A követelményeket az emberrel szemben támasztja. Istent kikapcsolja a játékból. «Az ember nagyságát várom, ez az amor fati. Hogy az ember ne akarja a mást, ne akarjon hátra, előre. A szükségszerűséget ne csupán elviselje, még kevésbé eltagadja - minden idealizmus a szükségszerűség meggyalázása». «Minden átkozódás hiábavaló és erőtlen. A legszenvedélyesebb szó sem tudott soha egyetlen legyet sem megölni». «Nem tehetek mást, mint választok a morális panasztevő szerepe között, aki szemben áll az egész világgal, az egész élettel és a sorsom szerelme között, amely szereti a szükségszerűséget, az életet, ahogy a valóságban mindig volt és mindig lesz». Féreg az ember? Igen. «De igent kell mondani a féregre».

Csesztov, amikor Nietzschet Tolsztojjal és Dosztojevszkijjel összeveti, keresi a «Karenina Anna» jellemeinek kulcsát, megvizsgálja a «Félkegyelműt» különösen Karamazov Ivánt, az «Ördöngösök» szereplőit, úgy látja, hogy Nietche heroikus életigenlése megvan az oroszokban és amennyi nihilizmus, kétségbeesés és oroszokban van, ugyanannyi megtalálható Nietscheben is.

*

Nietsche szellemtörténeti helyét Herbert Cysarz próbálja megállapítani «Von Schiller zu Nietzsche» című könyvében, ahol a XIX. század szellemi stádiumairól beszél.

Nietzsche a modern kor megteremtője, a «monumentális és érdekes» esztétikai kategóriáinak első és végleges kifejezője. Nietzsche jelentősége évezredes. Az antik harmónia-ideállal szemben, amely ideál még a XIX. században is uralkodó volt és még olyan emberi nagyságokat tudott megihletni, mint Goethe, Nietzsche új ideált teremtett. A harmónia-eszmény helyébe a feszültség-eszményt tette. Ez az új feszültség-eszme a modern ember, sőt, az elkövetkező ezredév emberiség klasszikus ideálja.

Együtt van benne az antik tanítvány és az apokalipszis. Szubtilis formák virtuóza, kényes bizalmasságok felfejtője, enciklopédikus ínyenc - mégis megvan benne a márvány monumentalitása. Feltétlenül hősies. Szász protestáns, klasszikafilológus, de lovag és ugyanakkor európéer. Királya minden divatnak, megváltója a fiatal nemzedékeknek, filozófusa az utcának, tőzsdének és sportpályáknak. Korszerű és nem korszerű egyszerre. Az elzsírosodás és elcsordásulás korában ő a kard vakmerősége. «Nietzsche szent élete a legistenibb magasság, a legkegyetlenebbül állati, együtt van benne a legfagyosabb és legforróbb tudás - titáni, prometheuszi, kínos, megterhelt élet, amely önmagán ezer esztendővel mutat túl.»

Magába foglalja Dosztojevszkijt, Michelangelót, Luthert, Verlainet, Dürert, a fin de sičcle nüanszmániáját, a keresztény lovag gesztusát és az antik titán vulkáni tüzét. Dionysos «és» a keresztrefeszített.

Spittelernél hajnalodott, Stefan Georgenél nappalodott, az expresszionizmus vihara sok levegőt tisztított körülötte, de végül is úgy lett, ahogy Nietzsche mondta: «csak a legközelebbi európai háború után fognak engem megérteni».

Nietzsche világtörténelmi fordulópont: az új klasszikus életideál megteremtője.

*

Ludwig Klages Nietzsche-könyvében, mint maga a gondolkodó is mondja, nem tudni, hol végződik Nietzsche és hol kezdődik Klages. Nietzcheből indul ki és magyarázatai egy ideig pontosan egyeznek Bertraméval. Később kiemeli a «lélektani vívmányokat» és megállapítja, hogy Nietzsche az első igazi pszichológus, az a pszichológus, aki nem elvont, valótlan, mathetmatikai nemlétező lelket ír le, hanem a «térben, időben földhözkötött emberi lelket». A puszta lélek minőségtelen. A valóság pedig a minősített lélek, az emberi, sőt az egyes emberekben levő örök lélek. Ennek a léleknek első látója volt Nietzsche és minden egyéb nagysága emellett a nagyság mellett eltörpül. Új világot fedezett fel. Fölfedezte a világot. Nem alkotott rendszert. Természetesen, mert hiszen a «rendszer akarata a becsületesség hiánya». Nem beszél képzelt, ideális, eszményi világokról, nem szépít, nem szűri meg a valóságot.

Annak, hogy nem alakulhatott meg a léleklátásnak ez az emberi formája, az «ideál» az oka. Ez tévesztette meg annyira a látók szemét, hogy az ideál mögött nem látták meg a valóságot. Ez a csalódás - morális öncsalás. Hazugság. Nem lát, mert nem akar látni. Nem úgy látja, ahogy látja, hanem másképpen. Úgy látja, ahogy akarja.

A Nietzsche előtti lélekszemléletben minden csalás. Tudatos, vagy tudattalan, mindegy, csak a forrás más. És pedig csalás, mert a «tudat» maga csalás és minden ami rajta keresztül szűrődik. Klages intellektuális nihilista. Ami ezzel egyenlő: morális anarchista. Mert a morál intellektualizált élet. Bien penser c'est la principe de la morale, mondja Pascal. Sokrates is. Ez igaz. Helyes gondolkozás a morál alapja. De nincs helyes gondolkozás. Gondolkozás már magában foglalja azt, hogy nem lehet igaz, hogy szükségképpen hamis, hazug, hogy szükségképpen - csalás. Ha egyszerűen így gondolkozik, akkor - tévedés. Ha még ezenfelül fenn is akarja tartani és érvényességét vitatja, akkor: hazugság. Akár tudatos, akár tudattalan, nem jelent semmit. Más az iniciativa, de az eredmény marad annak, ami.

Mi a helyes? Erre a kérdésre nem lehet felelni. A kérdés feltevése intellektuális. A tudat szülte. Nincs rá felelet. Lehet helyes az egyes, lehet az általános. Lehet ez, lehet az. Senki sem «tudja». Nem lehet «tudni». Azt sem lehet mondani, hogy az «ösztön», mert az ösztön egy már a tudat által minősített valami. Nincs helyes. Ez csak a tudat hazugsága.

Ki kell oltani a tudatot. És akkor, ha a tudat megszünt, akkor valamilyen egészen más módon, mint ahogyan ma és most el tudjuk képzelni, megtaláljuk azt az életet, a tudaton kívülit, mert a tudat az összes életlehetőségek közül csak egy. Millió variációnak csak egyetlenegy szűk formája.

Ki kell ugrani a tudatból. Intellektualista nyelven ez az állapot: extázis. Őrület. Igen, őrület. De csak, amíg egyedül van. «Egy ember gondolatával egyedül: őrült - de, ha már ketten vannak, kezdődik a bölcsesség».