Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 23. szám · / · FIGYELŐ · / · Fordítások

Illés Endre: EGY RENDŐRMINISZTER ÉLETE
S. Zweig: Fouché életrajza - Pantheon

Temperamentum dolga: ki mit s hogyan ír meg. G. B. S. bizonyosan a tartózkodás különösebb gátlásai nélkül írná magáról, ha jónak, célszerűnek, szükségesnek, vagy akár csak érdekesnek is találná az ilyen mondatokat: «Magasan szárnyaló és mélyrehatoló szelleme, amely nem csak a kor színpadját nézi, de a kulisszák mögé is belát, tétovázás nélkül felismerte Fouchéban a század lélektanilag legérdekesebb jellemét.» És - «Korán megszokta, hogy az összes szenvedélyeket, a heroikusnak vagy aljasnak nevezett típusokat teljesen egyforma értékű elemeknek tekintse a saját vegykonyhájának, az érzelmek kémiájának szempontjából.» Vagy - «Nem tett különbséget erkölcsös és erkölcstelen közt, csak az ember akaraterejét, szenvedélyének intenzitását mérlegelte.» Zweig azonban tartózkodóbb szellem Shawnál. Ő mindezt inkább csak elgondolja magáról. Vagy legalább is elgondolhatná. Megírni azonban - Balzacról írja meg.

Abban a kis bevezetés- s magyarázatfélében, amit Fouché-életrajza elé írt, elmondja: Lamartine, Michelet, Louis Blanc marasztaló kritikája, az egykori rendőrminiszter összes osztályos és kortársai dühe, s a mindenkori royalisták, republikánusok és bonapartisták megvetése után Balzac különvéleményt jelentő elismerése volt az az emocionáló momentum, amely felkeltette benne az érdeklődést Fouché személye s élete iránt. Egyéniségek, emberek, jellemek feltárásának olthatatlan szenvedélye: írói egyéniségének ez az alapvető karakterisztikuma vezette azután ahhoz, hogy Joseph Fouché személyének s életének felkutatott adtaiból tisztán lélekbúvárló szenvedélyből, szinte ösztönszerűen megírja egy «még meg nem világított, de igen veszedelmes szellemi fajtának, a Diplomatának annyira hiányzó és szükséges» biológiáját.

Zweig építőköve s szigorúan egyetlen mondanivalója: egy-egy egyéniség., vagy típus minél pontosabb kiformálása s térbeállítása. Történet, műfajtendencia? - nem érdeklik. Vagy alig. Átlép rajtuk. Az egyetlen s örök témába: mindig egy-egy más ember életébe ássa magát. Mint a bányász: csákánnyal s Davy-lámpával.

Verseket ír? Felkutatja az összes hasonlatokat, asszociációkat, jelzőket, - s lassan, lassan előtted áll a Muzsikus, vagy a Szerelmes, vagy egy harmadik, negyedik, tizedik valakinek az alakja. Elbeszélését, regényét olvasod? Egy kortörténetet tanulmányozol s egy rézkarcot nézel egyszerre: minden adata s minden vonala hibátlanul összeillesztett, elmoshatatlanul éles és megmásíthatatlanul pontos. Vagy még jobban köti magát a valósághoz? Életadatokat markol fel, szellemi s történelmi vezetőalakok életének kötelező külső-egészét; de ezt azután cserepekre töri s a cserepekből egy szigorúan komponált belső egységet próbál kialakítani.

Valamikép ez: S. Zweig.

S amit itt most csinál: az is teljesen megint csak S. Zweig.

Fouché életének minden megmaradt adatát is úgy veszi, mint különböző törteket, amiket egyetlen közös nevezőre kell hozni. S ez a közös nevező, ami a látszólag ellentétes, egymással összeadhatatlan, különnemű részeket összeadhatókká és egyneműekké teszi: az Intrikus, a Diplomata, a kis vitézjancsikat dróton rángató Bábjátékos megtalált s megrajzolt, dolgok és életek mögötti arca és szelleme.

Ami Fouché-életrajzában jó, minden, ami kevésbé jó: minden innen, ebből a törekvésből, ebből a karakterisztikus látásból ered.

Az anyag - túl gazdag. Öt ember teljes életének változatos anyaga. Ez az öt hős: a paptanár, aki alázatosan él a kolostori termek csöndjében; két év múlva a konvent tagja, a templomok fosztogatója, s az emberi életeket óvatosan kímélő pszichológus; azután a «mitrailleur de Lyon»; majd a milliomos rendőrminiszter; s végül Otranto hercege, Napoleon híve, ellene és árulója. Öt hős - egyetlen ember: Joseph Fouché. Ebben az öt életben eligazodni, a rejtett összefüggéseket felderíteni, ezer apró s fínom vonással egyetlen arcon dolgozni, útvesztőkben el nem tévedni, összegubancolt életcsomókat legombolyítani: Zweignak való munka.

S - elvégzett munka, megoldott feladat.

Kápráztató, mint egy bűvészmutatvány. S oly szellemes is, komoly és mély egyben, akár egy új atomelmélet.

De az egész munka mégis: mutatvány s elmélet inkább, mint történelem vagy életrajz.

Zweig felállít egy elméletet, kitünően megrajzol egy típust, leüt egy alaphangot. S Fouchénak engedelmeskednie kell. Élnie a Zweig által diktált életet. De mihelyst kissé jobban önmaga kívánna lenni: Zweig szinte birokra kél vele, hogy leteperje, elhallgattassa, kibeszélje, vagy túlharsogja. Mert Fouché nem a legengedelmesebb anyag. Egy ideig csak alkalmazkodik a Zweig által felállított elméletekhez. De a legváratlanabb helyeken s eléggé exponált alkalmakkor egészen másként viselkedik, mint ahogy kellene, vagy illenék a Zweig-hőshöz.

A lyoni vérfürdőnél kitünően beválik még például Zweig diplomata- s intrikus-elmélete. Mert Zweig szerint Fouché örökkön-örökké a kulisszák mögötti ember, a bábúkat tologató, felelősséget másokra áthárító, egyénileg a porondra soha ki nem lépő gyáva lélek. S hogy Lyonban mégis ezreket öletett meg, s a legszörnyűbb halállal? Igen. Ezt tette. S a magyarázat: egyszerű. A gyáva és óvatos ember mértéket-vesztése ez, aki kegyetlenné és bátorrá tud válni, amikor úgy érzi, hogy felfigyeltek a gyávaságára s leleplezték kis játékait. Úgy érzi, igazolnia kell magát: s rettentően igazolja is. De amikor Napoleon Schönbrunnban hadakozik az osztrák császári csapatokkal s az osztrák császári szerelemmel: odahaza az angol betöréssel szemben miért Fouché Franciaország egyetlen bátor, határozott s tettrekész embere? S miért tud folytonosan szembeszállni Napoleonnal is? Erre nincs Zweignak felelete s magyarázata. Ahogy sok másra sincs még. Fouché itt egyszerűen: rossz fiú Zweig számára. De ez a «rosszfiúság» a valóság s az elmélet közötti szakadékot jelenti.

Zweig azt az elméletet vallja, amely már a csíramagban késznek és adottnak veszi az összes későbbi tulajdonságokat.

Fouché-könyvét is ezen az elven építette fel.

Hiánytalanul teljesek itt Fouché összes tulajdonságai a legelső lépésben már, amellyel valahol még szülővárosában, Nantesban botladozik. S a későbbi teljesfegyverzetű diplomata ő legelső szavaiban és tetteiben is: a szemináriumban. Azonnal megismerünk mindent. Zweig azonnal elmondja összes mondanivalóit. Meglepetés többé nem ér. S minden fordulat, minden történelmi adat, minden életrajzmozaik, minden pszihologizálás csak az előre felállított tételt hivatott bizonyítani. Egyebet nem. Egyéb szerepe nincs. A legelső beállítás után megáll egy rugó. S az egész könyv ugyanazt a megállott és ugyanegy időt mutatja, mint egy lejárt óra.

S mégis... paradox állítás: Zweig munkája nagyon érdekes olvasmány. Érdekes. Mert az írásművészetnek azokkal a raffinement-jaival írott, amelyek Zweig Írásait oly plasztikussá teszik. Szavak, mondatok, feloldatlan feszültségek és feloldott lejtések lélekző ritmusában elevenednek meg s pirosodnak át élettel még a legsúlyosabb és a teljesen mozdulatlan dolgok is. A legelvontabb gondolatok testet öltenek. S a konkrét anyag szublimálódik.

Érdekes olvasmány.

Noha azzal a tehertétellel is indul még, hogy életrajz, - s mégsem a ma oly divatos «biologie romantique», hanem sokkal inkább egy kevésbé csábító «biologie psychologique».