Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 23. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Vers
Uram! Te elvehetnéd tőlem
ezt a már szinte eretnek erőt,
szeretnék, mint nyájból elvert bárány
elhullni váratlan egy új ösvény előtt.
És az aratók vacsora-asztala mellől:
tekints le reánk és zsíros levesünk tükrébe
hogy abban ártatlan orcánk képét meglássad
Nyujtózom - s hallom, hogy a falon
az eső mint gyöngypermet
külön-külön könnyez be
minden kúszó vadszőlőlevelet.
a fűből kisírt esti harmat
mosogatja lábaimat
Szándékosan idéztem egymásután, ahogy a könyvben következnek, ezeket a szép vers-találatokat, - vitathatatlan: aki ilyeneket tud, igazi tehetség. És az idézetek egyben idealizálva adják meg e költészet egészének alaphangját és témakörét. Idealizálva, mondom, s azt értem alatta, hogy az olvasó tisztára a falunak, a paraszti élet egyszerű örömeinek költőjét, istenes költőt, áhitatos, naiv lelket ismerne meg e versek írójában, ha tízíves könyv helyett, avatott válogatással, mondjuk hármat-négyet kapna. És a részletek - többet is, mást is idézhettem volna - azért is alkalmasak, hogy a legjobb izelítőt adják, mert Mollináry versei a részleteikben élnek, nem egyszer az egésszel ellentétben. E költőnek nem erénye a bevégzettség; verseiből ritkán érezni, hogy maradéktalanul, törés és félresiklás nélkül sikerült kifejeznie magát. Az olvasó nem jut közvetlenül a vershez; az ingadozó, szeszélyes sormetszetezésű szabad-sorokból gyakran úgy kell kifejteni a líra meztelen testét, mint burkából az újszülöttet. Minden verse, egy-egy nehéz szülés, de nem mindég születik meg a gyermek - élve.
Az anyaság képeit gyakran és előszeretettel használja. Nem vállal közösséget azokkal, «kik meddő karjukon gyereket nem becéznek.» Mollináryban az anyaságnak ünnepélyes elhivatottsága él - de költészetét még ez a szent téma sem avatja azzá, amit a profánban is «vallásos költészetnek» szoktunk nevezni. Kicsit primitív, kicsit ízléstelen például az a süldőlány-elképzelés, mely a szénagyüjtéshez hasonlítja az alábbi műveletet:
Beléhordani mindent
egy csóknyi nyálba,
aztán várva
ide-oda hajladozva
derékfájásig kínálva
a «hátha» félénk dallama alatt.
Mollináry verseinek kapcsán önként vetődik fel egy-egy mesterségbeli kérdés. «Az arc elsötétül» már harmadik könyve és ami előző könyveiben, kvalitás volt, az itt elmélyült és meggazdagodott, de visszatérőleg néhány olyan szembeötlő, mondhatnók szervi hibát mutat, amelyet úgylátszik krónikus adottságnak kell venni, ha nem is elfogadni. Pld.: nem tud komponálni.
Minden verse szabadvers és minden versében vannak rímek. Rímelése kezdetleges.
A jó rím mindég véletlen, úgy hat, mint a beteljesülés. Vannak költők, akik csak formahenyeségüket leplezik, amikor a rímnek megadják önkéntelen jellegét azzal, hogy csak esetről-esetre használják, de nem, ha két távolibb sor végzetszerű szomjúsággal kívánja a zenei összecsengést, hanem ahol olcsón kínálkozik. Mégis: ha az efajta rímelés része egy általában könnyed verselőkészségnek, bizonyos játékos-szeszélyes zeneiséggel hathat.
Mollináry tízíves könyvén is az ilyen véletlen-rímelés vezet versről versre piros fonálként, de nála rosszul hat, mert kimondottan nehézkes verselő; önállóságra való törekvése a rímelés terén valóságos struccpolitika: mintha az utolsó húsz esztendő magyar költőit egyáltalában nem ismerné.
Nem tudom, hol olvastam: versben az a jó technika, amelyet nem lehet észrevenni. Ezt a megállapítást inkább az útszéli bravúroskodás ellen valónak érzem, de persze Mollináryra is érvényes, akinek, bravúrok helyett, mesterségbeli primitívségei zökkentik ki az olvasót minduntalan: egy ügyetlenül megszakított sor, egy rossz rím, egy-egy rész csoszogó próza.
És sajnálom, de fel kell hívnom a figyelmét az igeragozás rejtelmeire:
úgy
írja és
úgy
- ami mind lehetne sajtóhiba, ha a továbbiakban
hisz gyereket hordtam és daloltam,
ki akarja, hogy
rímmel is meg nem erősítené, hogy «tévedésről» szó sem lehet.
És a könyv utolsó oldalán a következő fogalmazási monstrum:
...És úgy iszonyodom
mint egy utolsó oldal a könyvben mit egy elföldelésre váró halott
A magyar falu ősi bánatainak és idilljeinek helyenként zamatos nyelvű és viziós-erejű, nem mindennapos tehetségű költőjétől több önkritikát várunk.
És nagyobb megbecsülést a nyelv és a mesterség iránt.