Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 23. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Regény és széppróza
Az Isten igája alatt egy katolikus pap gyötrődik, aki hívő lélek, hisz mindenben, ami hinni való, Istenben, egyházban, az erkölcsi és világi törvényekben, csak egyben nem tud hinni: a saját papi hivatásában. Tiszta érzéssel ment, mint félig-serdült fiú a szemináriumba, de nem hivatásból. Inkább azért, mert szegény özvegy anyján, testvérein akart segíteni. Éppen a tiszta érzése volt a veszedelme: nem tudta a papi pályát, mint sokan, talán legtöbben, egyszerűen csak életpályának, foglalkozásnak, kenyérkeresetnek tekinteni. Teljes idealizmussal fogta fel és ezért története mindvégig az idealista folytonos véres súrlódása a világ realitásaival. A szemináriumban az élete még csak belső vívódás önmagával, önmagában való kételkedésével, azokkal a forrongó fiatal ösztönökkel, amelyek szívét az élet, a férfivágyak kiélése felé szorították. Amint azonban kikerül mint fiatal pap a világba, folytonos összeütközésbe jut azokkal a valóságokkal, melyek körülveszik. Látja és nem bírja közömbösen látni a székely falu népének romlását, melyet a gondozására rendelt hatóságok bürökratikus közönnyel tűrnek, felháborodik ez ellen és nem hogy segíteni tudna, hanem még az egyházi hatóságtól is megrovást kap. Átéli a faluban a háború kitörését, az első izgalmas hónapokat, a lelkesedés első mámorából való irtózatos kiábrándulást, a szörnyűségek szörnyűségének igazi arcát, a front mögötti életet, a nyomorult kis falu szenvedését, ahol ő is mint plébános folytonos nyomorban él, a csak hasukkal és erszényükkel törődő gonosz papokat, a nép naiv felbuzdulásait és hálátlanságait, a hadikórház borzalmait, aztán a végleges katasztrófát, a román imperiumot, a magyar sors veszendőségét. E roppant élmények közben pedig mindig ott reszket benne az önmagában és pályájában való bizonytalanság, hol elfojtva a segíteni akarás szenvedélyes impulzusa alá, hol erőre kapva és megint visszanyomva az élő hit és szeretet erejétől. Végre egy tiszta, szenvedélyes szerelem leszakítja róla a reverendát, amelyen kezdettől fogva hasadások voltak, amelyeket mindig csak jól-rosszul tudott összefoltozni.
Naivul becsületes kis papocska ez, akin mosolyogni szoktak a laikusok, némi lenézéssel néznek rá karriercsináló paptársai. De naivitásában van valami különös erő, amely megnyeri számára azokat, akik jóakaratúak és hisznek a jóban. Mindig egy kis páthosszal nézi magát, de ez jól áll neki, mert őszinte és végre is prédikátor, akiben páthosszá formálódnak a dolgok. Tulajdonképpen minden baja, hogy nagyon komolyan veszi önmagát és minden dolgát. Nincs tehetsége az élet rutínjára, azokra a megalkuvásokra, amelyek nélkül nem lehet még egy falusi papnak sem boldogulni az életben. Papi hivatásával is azért kerül összeütközésbe, mert szentül átérzi jelentőségét és minden funkcióját teljes odaadással akarja végezni. El kell olvasni első gyóntatásának történetét (a Nyugat idei évfolyamában ez mint külön novella jelent meg, egyike az idei esztendő legszebb novelláinak), - az ember látja, hogy ebből a papból vagy szent lesz, vagy kiugrik a reverendájából. Története végeredményben az éber lelkiismeret története, amelynek nem elég, hogy hordozóját ellenőrzi szüntelenül, hanem vállalja az egyház, a hatóság, az összes uralkodó erők lelkifurdalásait is. Tragédiája minden idealizmus tragédiája, Nyirő József akaratlanul is az irodalom egy őstémáját írta meg. Megírták már százféle változatban, páthosszal, lírával, humorral, iróniával, cinizmussal, de mindig téma marad, mert az emberiség legegyetemesebb, halhatatlan élményei közé tartozik.
Ennek az idealista papnak bajba kellene jutni önmagával és állásával a legnormálisabb időben is. Őt pedig a sors a képzelhető legabnormisabb időbe állította: a háború és a rákövetkezett nagy magyar sorsfordulat idejébe. Lénye az, hogy nem bírja nyugodtan nézni az emberi szenvedést és még kevésbé az igazságtalanságot és belejut olyan légkörbe, amelyben a szenvedés és igazságtalanság a szabály. A maga tehetetlenségében nem tehet mást, mint hogy szenvedi mindenki szenvedését anélkül, hogy bármit is segíteni tudna. Nincs egyebe, hát a részvétét adja oda a háború idegsokkosainak, bénáinak, elesettjeinek és árváinak, mindenekfelett pedig székely népének, amellyel olyan szolidaritást érez, mint egy szerv az egész testtel. El kell olvasni annak a pár napnak a történetét, melyet az erdőben a favágók közt tölt és akkor érezni, mennyire egynek, azonosnak érzi magát a néppel, a földdel, az erdővel, még az emberek állataival is. Semmiféle ágában a magyar törzsnek nem él ez a szolidaritás olyan mélyen és közvetlenül, mint a székelyben. A magyarországi író úgy éli át ezt a szolidaritást - Jókai óta -, hogy gyönyörködik népében, a székely úgy, hogy vele szenved.
Ez az érzés iratta Nyirővel könyve legszebb lapjait, azokat a részeket, amelyekben a jégeső pusztítását írja le a székely mezőn, az idegsokkos katona őrjöngésével, a nagy menekülést az első román betöréskor, a gyilkos Lajkó kislányának temetését, az orgona legendáját és még néhány ilyen részletet. Ezért van, hogy alapjában véve minden alakjában az egész székely népet látja, amelyet nem bont fel egyes egyéneire. Írói szempontból ez fogyatékossága is, mert alakjai összemosódnak, egy-egy pillanatra felszökkennek mint a hal a vízből, felcsillan az arcuk, de nem látni őket egészen. Mind le van öntve egy kis kenetes glazúrral, amely többé-kevésbé egyformává teszi őket. Ettől az egész regény olyasforma, mint egy hangyaboly, melynek folyton látjuk nyüzsgését-mozgását, de nem tudunk benne egyes hangyákat megkülönböztetni. Fokozza ezt a hatást az is, hogy az egész kétkötetes regény egyugyanazon hangnemben van megírva, nincsenek variációi, zenekísérete mindvégig ugyanazokkal az akkordokkal ismétlődik. A pap, aki a regény középpontjában áll s a dolgokat első személyben elmondja, mindig egyforma töprengő, önmagában vívódó attitüdében áll előttünk, nincsenek számbavehető hangulat-változásai. Ez bizonyos összetartást is ad a regénynek, mely máskülönben könnyen szétesne novellisztikus részleteire, de egyszólamúvá teszi ott is, ahol jól esne egy kis polifónia.
A mémoire-regény típusához tartozik Nyirő József könyve. Nagyon sok személyes élményi anyag van beledolgozva, ami folyton megérzik azon az izgalmon, amivel a történeteket elmondja. Ebből származik a regény egész atmoszférájának telítettsége. Alig van pillanata, amelynek ne éreznők feszültségét. Ezt szolgálja a kompozíció is, mely szerencsés következetességgel van végigvezetve: az előtérben mindig az eseményeket elbeszélő pap áll a maga belső küszködésével, a személyes drámájával, és mindig ezen keresztül látjuk a háttérben lezajló kollektív drámát, úgyhogy ez az utóbbi is bizonyos személyi élményszerűséget kap. Mindig kettős cselekményben vagyunk: az egyik az elbeszélővel történik, a másik azokkal, akikről beszél. Az utóbbi széthullana apró képekre, részletekre, de az előbbi összetartja. Így az előtér szorosan kapcsolódik a háttérrel, a székely faluk népével történő dolgok mind a pap egyéni drámájának motívumává lesznek, lépésről-lépésre szorítják a papi hivatásával való meghasonlás felé, úgyhogy a vége felé előkerülő szerelmi motívum már nem előidézője, csak beteljesítője a meghasonlásnak, az isten igája alóli menekülésnek.
Az erdélyi magyar irodalom most már elérte a nagykorúságnak azt a fokát, amikor bízvást leteltnek tekinthetjük azt a kíméleti időt, mely kezdetben megillette. Ennek bizonyítéka Nyirő könyve is, amely általános magyar irodalmi mértékek szerint is mindenképen megállja helyét. Az az írói komolyság pedig, mellyel meg van írva, például szolgálhatna nem egy magyarországi regényírónak.